+ Irodalom

A háborúra nincsenek szavak

totth benedek az utolso utáni háború magvető

Az utolsó utáni háborúban sem az a fontos, hogy ki harcol kivel. A háborúra nincsenek szavak, s ebből a nincsből kiindulva írt regényt Totth Benedek.

Totth Benedek: Az utolsó háború utáni háború – Magvető kiadó, 2017 – 264 oldal, flexibilis kötés – ISBN 978-963-1435-36-8

Magyarországon és Európa szerencsésebbik felén már több generáció felnőtt/felnőhetett úgy, hogy nincs közvetlen tapasztalata a háború mibenlétéről. Az, amit a tévében, moziban láthatunk, könyvekben olvasunk nem a Háború, és az sem számít, hogy a kilencvenes években a dalmát tengerpartra igyekvő tömegek láthatták az utolsó balkáni háborúból maradt romokat. Azok csak romok. A háború bornírt borzalmát, embert embertelenítő rettenetét nem nagyon tudjuk – nagyon nem akarjuk – felfogni. A háborúnak értelme és célja – pláne, magasztos célja – csak akkor és addig van, amíg kívülről (felülről?) nézzük. Belülről, testközelből nem marad az eszmékből semmi, mert ott csak fájdalom van, szenvedés, halál, túlélési vágy és gyilkolás. Nyomor és szenvedés, amihez képest a dolgok többsége értelmét veszíti.

Az utolsó utáni háború című regényből úgy tűnik, hogy Totth Benedek képes és hajlandó volt végiggondolni mindezt, sőt, ezzel együtt azt is, ami ebből következik. A háborúra nincsenek, nem lehetnek szavak. Nincs benne semmi emberi. Szavak az emberre vannak, hiteles szavak csak az emberből vannak. Ezért is gondolom, hogy Totth nagyon tudatosan – és okosan – választotta meg azt a személyt, aki elmesélhet egy ilyen történetet.

Testrészek röpködtek szerteszét, mint egy vörös tűzijáték rakétái. Fröccsent a vér, szálltak a zsigerek, gomolygott a füst. Menekülnöm kellett volna, de nem bírtam levenni a szemem a furcsa látványosságról. Olyan volt, mint egy őrült kortársbalett-előadás. Iszonyatos, de valahol iszonyatosan gyönyörű. nem tudtam elfordítani a tekintetem a levegőben pörgő, hátukon vonagló, háromkézláb mászó hússzobrokról. Egy pillanatra megsajnáltam őket, pedig tudtam, hogy gondolkodás nélkül végeztek volna velem, ha elkapnak.

A kamasz fiú nézőpontja pusztító regényt ígérő telitalálat: már felnőtt annyira, hogy értsen, tudjon, lásson, de még nincs rajta a felnőtti kéreg. Elveszett öccse megtalálásában célt és motivációt tud találni a túléléshez és a cselekvéshez. Haladni képes – előre? – valamerre, és vinni-vonszolni magával az Olvasót… a romoktól a bombatölcséreken keresztül a csatornákba, a tömegsírokhoz és a folyóhoz, majd a folyón túl a fák közé. Egy olyan értelmetlen világba, ahonnan a közben felbukkanó rémálmok is menekülést jelentenek – legalábbis az olvasónak. Míg az olvasó tudni véli, hogy hol a határ a rémálom és a rémvalóság között.

Furcsa érzés volt embert ölni. Talán az volt a legfurcsább, hogy igazából nem éreztem semmit.

Azt, hogy miféle háborúról lehet szó, éppen csak sejteni engedi az író. Oroszok harcolnak az amerikaiak ellen, és a nukleáris fegyverek is szerepet kapnak: Magyarországon, egy városban, a kiégett lebombázott kifosztott bérházak között. A mi világunkban… ahol sugárfertőzöttek és mutánsok járják az utcákat, túlélést, rejteket és élelmet keresve. De igazában állatira nem számít, hogy hol járunk és mikor, hiszen a háborúra nincsenek szavak.

A háborúra nincsenek szavak, mert a háborúban megszűnik a kauzalitás, felfüggesztetik majd’ minden érték és irány. Talán csak a fizika törvényei maradnak, de az sem biztos. Totth mindezekhez képest szabatosan, túlcsordulásoktól mentesen mesélteti főhősével a történetet. Kegyetlen, szikár és pengeéles leírásokkal vonja bele az olvasót az események sűrűjébe, s nem engedi szabadon akkor sem, amikor a mi – békében edzett – logikánk már nem tudja/akarja követni a kamasz fiút.

Nem akarnék semmit belemagyarázni Az utolsó utáni háborúba, nincs is rá szükség, s tisztában vagyok, hogy ép értelmű/érzelmű Olvasó nem marad érintetlen Az utolsó utáni háború után…

***

A címlapképhez felhasznált fotó eredetije a szíriai Aleppóban készült, de igazában ez mindegy is. A regény olvasása közben végig egy ’80-as évekbeli punk-nóta motoszkált a fejemben, de ez sem számít. Az utolsó utáni háborúban talán tényleg sláger lesz:

Háború után találkozzunk, mondjuk hét óra után.
A neutron miatt sajnos nem lesz nálam virág.
De ha te meghalsz, drágám! Nem marad belőled semmi.
Így legalább könnyebb lesz téged az emlékeimből kitörölni.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top