Nicholas Sparks: Szerencsecsillag [The Lucky One] – General Press Kiadó, 2017 – fordította Szieberth Ádám – 360 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-452-071-9
Nem áll távol tőlem a gyanakvás, ha bestseller-íróról van szó. Azzal már viszonylag régóta tisztában vagyok, hogy a siker nem garancia a minőségre (nem mind arany, ami fénylik), s azt is szomorkodva szoktam figyelni, ahogy egy-egy jobb sorsa érdemes regény nem kapja meg a neki járó figyelmet. Persze, tudom, hogy ebből nem következik, hogy ami sikeres, az egyből rossz is, de mindig van/marad bennem némi idegenkedés. Persze, amikor az ember felismeri az erre utaló jeleket, akkor hajlamos arra, hogy „csakazértis” megmártózzon a bestsellerek világában.
Az, hogy Nicholas Sparks Magyarországra érkezik, beszélget és dedikál, jó alkalomnak tűnt, hogy megnézzem:
Ő vajon mitől „arat”?
Mert azért az elég meghökkentőnek hangzik, ha valakinek tizenkilenc regényéből tizenegyet már megfilmesítettek! Ráadásul nem valami vénemberről beszélünk, hiszen majdnem 1966-ban született. (1965. december 31-én) Az is mellette szól – szimpatikussá teszi – hogy nem „csak úgy”, hipp-hopp lett sikeres, hanem munka mellett, sikertelen próbálkozások után „kapta el azt a bizonyos fonalat”. Harminc volt, amikor a Szerelmünk lapjai (The Notebook) működésbe hozta a „lehetőségek földjén” a gépezetet.
Sparks nagyon elkapott valamit.
Valami olyat, amire az emberek nagy tömegeinek nem csak igénye van – igényt generálni manapság viszonylag könnyű! –, de talán szüksége is. Sparks szerelemről és elvállásról, tragédiáról és túlélésről, meg a Sorsról mesél, miközben szereplői általában nem a siker-pénz-csillogás háromszögéből bukkannak elő, hanem nagyon is hétköznapi amerikai polgárok. Persze, mert emberi dolgokról van szó, történetei legalább ennyire játszódhatnának egy magyar kisvárosban is. Karaktereit nem rajzolja túl, csak annyit mutat belőlük, amennyit szükséges ahhoz, hogy árnyékot is vessenek. Mint említettem: mesél. A történetei nem bombasztikusak, de mesterien vezeti hőseit. Úgy, hogy a spoilerezve teljesen érdektelennek hangzó történetekből is árad a feszültség. Nem veti el a jól ismert kliséket, de mindig van valami kis többlet, amitől – bár a rutinos olvasó tudja, hogy hová jut a végén – zavarba ejtően frissé válik a sztori.
Ott, ahol az előítéleteket megalapozottá tevő bestseller-szerzők bombasztikus igazságokkal fröcskölik az olvasót, Sparks képes arra, hogy visszafogott legyen, s ne tegye aforizmagyűjteménnyé felnőtt-meséit. Ebben mintha kevésbé lennének sikeresek a Sparks regényeit filmmé formáló alkotók. A humor, irónia és a bújtatott társadalomkritika sem áll távol az írótól.
A Szerencsecsillag is pont egy ilyen könyv. Emberi. Egy leszerelt tengerészgyalogos, aki eleve, már a katonaság előtt is „fura fazon volt” – zongorázott, hegedült, antropológiát tanult, olvasott és sosem érdekelték a népszerű sportok – nekiindul gyalog, hogy megtaláljon egy álmot, amiben ő maga sem hisz. A „megmagyarázhatatlan erők”, melyeket mindenki ismer, ebben a történetben is működésbe lépnek, de nem valami otromba módon, hanem úgy, ahogy a hétköznapi esetekben… A különbség talán csak annyi, hogy Sparks világában ezek az erők összességében úgy hatnak, ahogy a valóságban is működniük kellene.
Nem lettem Sparks-rajongó, de érteni vélem, mi az, amit az olvasók szeretnek benne. Értem azt is, ahogy a Clayton seriff-helyettes viselkedése megfeleltethető a magyar körzeti megbízottnak, s ismerem azt, ahogy egy viszonylag zárt közösség gyanakodva fogadja az idegent… Tudom, hol tudnék vitatkozni vele, és látom, hol az a pont, ahol Sparks elrugaszkodik az általunk ismert/megtapasztalt valóságtól… Mesél, és elbűvöli az olvasók millióit.
