Fűzfa Balázs nem adja fel
Talán éppen a Librariusban korszakhatárnak neveztem Fűzfa Balázs irodalmi tankönyveit néhány éve, mert ahogy írtam:
…kreatív feladataival, folyamatos provokációs aktivizálásával szinte kényszeríti a diákok gondolkodó csoportját, hogy kibonthassa, fejleszthesse a képességeit, alkalmazza meglévő ismereteit, s a tudás megszerzése során maga is alkotó legyen, ne csak bamba befogadó, mint a poros és porosz iskolarendszer kis bakáiként mi voltunk.
Korszakhatár tehát volt, de a határ után az oktatásban új ország, új korszak a láthatáron se látható.
Persze nem megy az olyan hamar minálunk. Szingapúr, Hong-kong, Észtország, Finnország példáiból ugyan már évtizedek óta tudjuk, hogy az oktatás színvonalától függ a gazdaság fejlődése, és a béka feneke alól az egy főre jutó GDP-lista élére lehet ugrani, ha megfelelő tanárok, megfelelő szemlélettel és feltételekkel (!) tanítanak, de más tudni, ugye, és más tenni valamit e tudás nyomán.
Ugyan, miért volna már fontos egy kormánynak az oktatás, tessék mondani? Lehet azzal választást nyerni? Na, ugye! Négy évben kell gondolkodni, nem negyvenben, ember! S hogy a jövőben mi lesz a nemzettel? Örüljön, hogy lyuk van, ahol kell.
De a fűzfabalázsok nem adják fel.
Tankönyveket ír, cikkek, interjúk tucatjaiban, és a témáról szervezett konferenciákon beszél az élményközpontú irodalomtanításról, ezrekkel szavaltatja el nyilvánosan a tizenkét legszebb magyar verset, és mosolyog, mosolyog.
Az idén két könyve is napvilágot látott. Az első az interjúkat és az írásait gyűjti össze Szavak és szóközök címmel, a másik Ottlik Géza műveiről szól − Kifelé a ködből.
Ha alkalmazkodóbb, megalkuvóbb lett volna, akkor − a képességei alapján − már régen az oktatási miniszter bársonyszékébe ülteti valamelyik kormány. Csakhogy Fűzfa Balázs más anyagból van.
Igaz, ami igaz: övé a jövő. De ott lesz-e ő a jövőben? Magyar fátum, magyar sors. Röpülj hajónk!
Nógrádi Gábor
