Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
AGORA
A KMTG-levelezés záró darabját Reményi József Tamás írta.
„A hatalmi kirekesztéssel szemben nem használnak az ellenkező előjelű kiiktatás reflexei. Nem használ, ha árnyalatlan – hányszor derült már ki, hogy olvasatlanul, pusztán a jól értesültség hamis tudatában született – (érték)ítéletekkel löknek valamit az ismeretlenségbe. A politikai hovatartozás rávetül a művekre, a nem túl kutakodó tekintet elől el is takarja egészen. Nem, nem középről szól a háborgásom (bármennyire jól esik az elfogulatlanságom dicsérete), és nem idealista balfaszként szónokolok (bármennyire elégedett is a maga praktikus, értsd: igazolhatatlan magatartásával az Írószövetség elnöke), hanem az irodalom kétségbevonhatatlan realitását védem a politika kétségbe vonható működésével szemben. Ha kell, a szöveget szerzője ellenében. A KMTG nem azért elutasítandó, mert valamelyik oldal szélsősége volna, hanem mert a szellemi élettől teljesen elszakadt hatalmi-politikai-gazdasági nómenklatúra szörnyszülöttje, azé a nómenklatúráé, amely támaszaként, kirakatilag nemcsak dilettáns talpnyalókat, gátlástalan középszereket használ, hanem a magyar irodalom frusztrációit is kiaknázza. Ha a frusztrációt könnyű kézzel tápláljuk, nem segítünk a helyzeten. (Éppen ezért az ÉS-diskurzus legfelemelőbb pillanata volt, amikor erdélyi írástudók utasították vissza határozottan az említett szakember csőlátását, s küldtek mintegy igazoló jelentést tőlük eltérő irányzatú, gondolkodású pályatársakról.)”
NOBEL
Bényei Tamás írt a Nobel-díjas Kazuo Ishiguro regényeiről
„Mondhatnánk, hogy Bob Dylan után ismét dalszerző kapta az irodalmi Nobel-díjat, Kazuo Ishigurót azonban nem a remek angol dzsesszénekesnő, Stacey Kent számára írt dalai miatt jutalmazták. Ezúttal biztosra ment a bizottság: a Nagaszakiban született, hatéves kora óta Angliában élő Ishiguro igazi világsztár, akinek műveit negyvennél több nyelvre fordították le (magyarul is olvasható hat regénye), aki eddig is rangos díjakat nyert (a magyarul egy ideig sajnos az idétlen A főkomornyik szabadságon címmel ismert Napok romjai című regény például a Booker-díjat). Ishiguro, aki Angela Cartertől és Malcolm Bradburytől tanult kreatív írást, a nyolcvanas évek regényörténeti fordulatát megvalósító nemzedék tagja. Martin Amis, Julian Barnes, Salman Rushdie vagy Ian McEwan mellett ugyanakkor nem a Henry James, Ford Madox Ford, E. M. Forster nyomdokain járó, fegyelmezett és szemérmes prózájában a belső történések felé forduló Ishiguro tűnt a legmerészebb újítónak. Mostanra azonban már másként látszik mindez…”
FEUILLETON
Hetvenöt éve született Nádas Péter. Ebből az alkalomból Károlyi Csaba „Az éntelenítés életre szóló processzusa” címmel írt esszét.
„A személyesség maximális intenzitása mellett hogyan is gondolhatja a Világló részletek ezt az éntelenítést? Hát, valahogy úgy, hogy könyörtelenül azt kérdezi: az a valaki, aki véletlenül én vagyok, miként hordozhatja az általános emberit. Van egy én, akinek születtem, és van egy énem, amellyel erre az énre ránézek. Ez volna az önanalízis. Mintha megtehetném, hogy magamra úgy tekintek, mint egy idegenre. Ám ha ez nem sikerülne mégse, akkor legalább próbálhatom magamat a közös emberi hordozójának, letéteményesének látni. Visszavenni az énességemből azt is jelenti, hogy a többesben föloldom az ént. A paradoxon a következő: egyrészt „amennyiben én, annyiban a bennem létező közös” – másrészt amennyiben tehát ezzel a közössel foglalkozom, mégis az énemmel vagyok kénytelen foglalkozni, máshogy nem megy, nagyon sajnálom.
(…)
Furcsán hat talán, hogy mikor a kivételes író munkáját és személyét ünnepeljük, éppen az éntelenítés fogalmát hozom elő. Mentségem annyi, hogy nem fölösleges a fogalom és a mögötte lévő radikális törekvés számbevétele, ha meg akarjuk érteni ezt a nagyszerű életművet. Mindez arra is segít magyarázatot találni, hogy a szerző mért nem szereti, ha ünneplik. Azt írja egyébként, hogy 1953. október 14. volt gyerekként az utolsó születésnapja, utána apja elfelejtette, anyja egyre rosszabbul lett, elhatalmasodtak a bajok. Tizenegy éves volt ekkor. Aki teheti, keresse meg a Világló részletek első kötetének 405. oldalán az erre vonatkozó részt, és gondoljon most arra a kisfiúra!”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Visy Beatrix Szeretni bolondulásig címmel Olivier Bourdeaut Merre jársz, Bojangles? című könyvéről írt kritikát.
„A kisregény, amely erősen megidézi Boris Vian szürreális, humoros, könnyed, de a felszín alatt mégis fájdalommal teli regényvilágát, a hazugság és az igazság, valamint a tényeken alapuló (hétköznapi) valóság és a megélt valóság összeférhetetlenségét, feszültségét viszi színre ebben a szerelmi történetben. A háromtagú család számára az élet egy végtelen ünnep, egy játékos, érzéki tánc, Nina Simone megállás nélkül forog lemezjátszón. Varázslatos motívumokkal, dolgokkal töltik meg az életüket, amelyek kezdetben hóbortnak, puszta játéknak tűnnek: családtagként él velük Mihaszna Kisasszony, a numídiai egzotikus madár, mindennapos vendég a család barátja, Piszok, az apa anakronisztikus módon egy porosz lovassági tiszt festményére hasonlít. Az anya pedig mindennap más keresztnevet kap a férjétől, amit az adott napon halálosan komolyan visel, és másnap a játék újrakezdődik.”
KÜLFÖLDI FOGADTATÁS
Nádas Péter Emlékiratok könyve című regényének lengyel kritikai fogadtatásából:
„Szögezzük le: e fiktív emlékezésekben nyoma sincs szentimentalizmusnak, az elveszett Árkádia iránti nosztalgiának, a múlt idealizálásának. A múlt inkább a bőr alatt marad, nem mint egy szentimentális emlék, hanem mint a szálka a köröm alatt – ha már sikerült eltávolítani, akkor is sokáig megmarad a lüktető fájdalom. (…)
A férfiak közti szex leírásai a regényben talán a világirodalom legerősebb, legjobb szexjelenetei – annál is nagyszerűbbek, mivel heteroszexuális szerző írta őket. Egyébként heteroszexuális aktusokról is szó van, a szexualitás az Emlékiratokban, hogy úgy mondjam, nemek fölötti: egyike az örök erőknek, amelyek a leghomályosabb ösztönöket vezérlik, akárcsak a khtonikus istenek, akik egyszerre felelnek a termékenységért és a szaporodásért, illetve a sötétségért és a halálért.
Az egész Emlékiratokat erotizmus hatja át, de nyugtalanító, noir stílusú erotizmus ez, nemcsak a szereplők vágyainak kitöltése, hanem pusztító erő is, amely miközben felszabadítja az embert, egyszersmind rabjává teszi.”
(Krzysztof Varga: A Nobel-díj várományos Nádas Péter Emlékiratai. Egy felejthetetlen regény. Gazeta Wyborcza, 2017. április 28.)
PRÓZA
Beck Tamás, Darvasi László, Győri László és Vörös István prózája, Kácsor Zsolt tárcája szerepel a héten.
Részlet Darvasi László Lala néni visszajön című novellájából:
„– Hány éve is halt meg a gróf úr felesége? – kérdezte.
A rendőrfőnök, elgondolkodott, majd azt mondta, 1905-ben.
– Megviselte a gyász nagyon a grófot?
– A mai napig nem heverte ki.
Hallgattak, Lala néni nézelődött.
– Kijár az úr a temetőbe?
– Ritkán. De ha kimegy, elájul. Mi szoktuk hazaszállítani.
Aztán Lala néni arra kérte a meglepett rendőrkapitányt, hogy mutasson meg neki három helyi nevezetességet. De olyat, amire igazából nem büszke. Lehetne az is, de nem az. Olyan nevezetességre gondol, ami szükség, meg emberiesség miatt van, de egyébként nem tölti el elégedettséggel a helyi lakosságot.”
VERS
A versrovatban a tárca fölötti helyen Deres Kornélia két verse kapott helyet, az egész versoldalon pedig körülbelül száz sornyi mutatvány olvasható Parti Nagy Lajos október végén megjelenő Létbüfé című új verseskötetéből. A közlés azért is érdekes, mert a szerző a versek mellett, akár a többi folyóiratbeli közreadásnál, bennhagyta a szövegben a darabok eredeti számozását, ily módon kicsit félrelebbenti a függönyt, és bepillantást enged a műhelyébe sort, sorozatot, időrendet, költői tervet illetően. Ezen a helyen Deres Kornélia versei közül az egyiket mutatjuk be:
Nulladik néző (Árnyék)
Lazítsd a nyelved.
A tudat elé beparkol egy karaván:
majomfejek burnuszban, bagolycsőr
vörössel kenve, bivalylihegés,
borztunika, totemkacaj.
Piszkos rituálé, zónaidőben.
Szakadt, sötét arcú kis test-
vérek követnek, követelnek.
Hadtestbe tömörült ének:
élő közvetítés a tudat aljadékáról.
Vajon melyik kedvéért leszek szétesett,
melyikért írok végre valami szépet, gépeset?
Lazítsd a nyelved. Lélegezz.
Az árnyéktechnikától látszol csak
olyan nagynak, óriás. Kontárkodsz
a szó elé, mint akinek széles a képe.
Legyező vagy, redőny, reluxa.
Az agyi utakon uralkodsz: kapósak
a költői rosszra.
Valaki száműzött innen, Árnyék.
Pedig te láttál, mielőtt a nyelv trónra ült
volna. Archaikus állat, nulladik néző,
összegyűrt fejű, vasvillás utazó.
TÁNC
Králl Csaba kritikája Rachid Ouramdane algériai származású francia koreográfus Torzió című táncelőadásáról:
„Juodkaite utolsó szólójában a pörgés mellett még mesél is. Nem zihálva, el-elcsukló hangon, mint akinek a tüdeje kiesik a nagy erőfeszítéstől, hanem halkan, szelíden, természetes orgánummal. Szövege álomszerű, szenvedélyes és személyes. A pörgés, mondja, gyerekkora óta az élete része, menekülés a világ elől, biztonság, komforthelyzet, amelyben jól érzi magát. Régen szégyenkezett miatta, ma már nem. És eszébe sincs leállni.
Egészen pszichedelikus, kellemesen zsongító tudatállapot, ami az előadás végére kialakul a nézőben, pedig magunk részéről a pörgést még ki sem próbáltuk.”
ZENE
Végső Zoltán kritikája Alexander von Schlippenbach és Ajtai Péter az Újbuda Jazz Fesztiválon elhangzott közös koncertjéről:
„Amikor 15 éve Peter Kowald halála miatt Schlippenbach ugrott be ugyancsak a MU Színházba egy másik fesztiválra, ugyanúgy játszotta az Evidence-t és a Trinkle Tinkle-t. Mi ez? Egy begyakorolt hakni? Vagy az örökkévalóság? Nyilván az utóbbi, hiszen ebben a lényegét tekintve kis ambitusú pályafutásban tényleg összezsúfolódik a jazz kreatív történelme néhány kulcsmotívumra és alakra koncentrálva (rendben, a hatalmas, és a szabadzene első big bandjét, a Globe Unity Orchestrát nem szabad elfelejteni).”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
