Összművészeti áramlástan
Fluxus és barátai – Válogatás a Maria és Walter Schnepel Kulturális Alapítvány és Gyűjtemény műtárgyaiból a Ludwig Múzeumban
„– Művészettörténész? – Nem. – Galerista? – Nem. – Akkor bejöhet.” Így fogadta Dieter Roth német Fluxus-művész Walter Schnepel műgyűjtőt, amikor az először látogatott el hozzá Baselbe. A találkozásból barátság lett: sok-sok estét beszélgettek át Roth izgalmasan kinéző bárpultjánál állva, amely a műtermi élet lüktető középpontja volt. Ma ez a bárpult – „Bár” címen – a budapesti Ludwig Múzeum kiállításának egyik főhelyét foglalja el. A beleépített zeneeszközöket nem lehet bekapcsolni, mert felvernék a múzeum csöndjét.
A hatvanas-hetvenes évek intézményellenes „antiművészete” mostanra megtalálta a helyét a művészettörténetben és a múzeumokban, a műtárgyak értéke is követi mindezt. Mégis jókora kihívás elé állította a Ludwig Múzeumot, hogy a 60-as, 70-es évek képzőművészetével foglalkozó sorozatának második részeként bemutassa a nyugat-európai Fluxust, Maria és Walter Schnepel hatalmas magángyűjteményére alapozva. A Fluxus-mozgalomnak a létezést művészi aktussá formáló alkotásaiban ugyanis a folyamat, a cselekvés és a közösségi helyzet éppolyan fontosságú volt, mint a létrejövő műtárgy.
Mi a Fluxus hangja? – tette fel a kérdést Lisa Simon kurátor a sajtóbejáráskor. – Talán az, amit egy megsütött hegedű kiad – mutatott rá egy japán művész, Ay-O triptichonjára. Készítsünk partitúrát a csillagképek alapján, ahogy John Cage tette, és játsszuk le vele! Vagy inkább vegyünk elő egy Fluxus-társasjátékot? A résztvevők üljenek körbe, vegyék le a zoknijukat, és fessék be színesre a lábujjaikat. Majd hozzanak döntéseket, szabadabban, mint valaha. A Fluxus felfokozott érzékelési kísérleteket végzett: a látás, hallás, tapintás élményeinek felfrissítése mellett a nyelv vagy a szabályok érzékelését is igyekeztek felforgatni. Szabadság-expedíciókat végeztek. A művészi gesztus által érzékennyé, kísérletezővé és egyszerivé tett létezés a művészet, a társadalom és a politika intézményeiről való, hosszabb-rövidebb ideig tartó leválást eredményezte. Ez pedig lehetővé tette, hogy egészen máshogyan tekintsenek az alkotás, az együttlét, sőt, a politikai cselekvés lehetőségeire.
A felhasznált anyagok és médiumok változatosságával, a művészeti ágak keverésével és az új kommunikációs csatornák kipróbálásával a Fluxus olyan impulzusokat adott, amelyek máig éreztetik a hatásukat a tipográfiában, dizájnban vagy a reklámkészítésben. De a frissességére és függetlenségére is szükségünk van: a Fluxus még a maradványaiban is elevenséget és szubverzív erőt sugároz.
A kiállítás a dadaista-szürrealista előfutároktól indul, és témák alá rendelve mintegy 500 műtárggyal idézi fel ezt a nagyon heterogén mozgalmat. Csak néhány a kiállított művészek közül, akik között több magyar is található:
Ajtorjay Gábor, Arman, Ay-O, Joseph Beuys, George Brecht, John Cage, Christo, Marcel Duchamp, Robert Filliou, Wolfgang Hainke, Richard Hamilton, Dick Higgins, Ray Johnson, Allan Kaprow, Alison Knowles, Arthur Køpcke, Milan Knížák, Lakner László, George Maciunas, René Magritte, Yoko Ono, Nam June Paik, Ben Patterson, Pernecky Géza, Robert Rauschenberg, Man Ray, Dieter Roth, Takako Saito, Daniel Spoerri, Karlheinz Stockhausen, Tót Endre, Ben Vautier, Wolf Vostell, Emmett Williams.
A Fluxus és barátai 2017. november 26-ig látogatható budapesti Ludwig Múzeumban.
Cziglényi Boglárka
