Apámmal a teremtés után a 8. napon találkoztam

beauty-1721060_960_720

Két szelet kenyér között tojásrántotta. Ez volt a kedvenc tízóraim.

A vastag kenyérszeleteket szaftossá és puhává tette a meleg, zsíros rántotta. Egy kevés pirospaprikával.

Ha anyám ezt készítette, a nagyszünetben félrevonultam, hogy zavartalanul ehessem. Sosem hagytam belőle egy morzsányit sem.

Amikor beleharaptam, az olyan volt nekem, mintha egy láthatatlan kéz kiemelt volna a valóságból, elhagytam az iskolát, de nemcsak azt, hanem minden mást is. A testemet, ahogy álmomban, ilyenkor sem érzékeltem, csukott szemmel tartottam a számban az ételt.

Érinthetetlen és védett voltam.

Ennek a tízórainak köszönhetően hinni kezdtem abban, hogy létezik valahol egy, a fizikai világon túli Valami.

Még az iskolaköpenyemet is levettem, azon ültem, általában a folyosó középső ablakával szemközti beugróban. Ha sütött a nap, odafordítottam az arcomat.

Az egyik ilyen alkalommal, valahogy meghallottam, hogy a nevemet ismételgetik, ki tudja, hányadjára, mire felfogtam, hogy nekem szólnak. Kábultan összecsomagoltam, visszabújtam a köpenybe és elindultam a hang irányába. Szembe jött velem a portás. Alacsony, rövid nyakú nő, annak a kislánynak az anyja, aki mindig meg tudja venni a büfében a legnagyobb epres nyalókát. Te meg hol voltál, kérdezi, várnak a bejáratnál. Nem kell válaszolnom, nincs is hozzá erőm. Mint egy robot, megyek az ajtó felé.

Ott áll egy  Che Guevarának öltözött férfi, csak sokkal hosszabb szakállal, mellette egy hatalmas kartondoboz.

Az apám.

Az világos, hogy mi történhetett a teremtett világ első hét napján. A következőről senki nem beszél, nehogy megtudjuk: a nyolcadik napon Isten hazament. Apámmal mindig ezen a nyolcadik napon találkoztam.

Akkor láttam utoljára, amikor valami konzervért indult, meg tüzifáért. És nem jött vissza. Hónapokig vártuk. Aztán elköltöztünk az amúgy is üres házból. Biztos voltam benne, hogy meghalt.

De nem. Ő az.

Megismerném bármilyen ruhában, akármilyen hajjal, szakállal.

Kitárta a karját és várta, hogy odamenjek hozzá. Bogibaba, Bogibaba, ezt mondta. Az egész jelenet a karácsonyfa mellé illene.

Pedig ez az iskolai porta. A lábunk alatt hatalmas fakeretes lábtörlő, amiből úgy ágaskodnak a rácsomózott, felszeletelt gumicsíkok a cipő mellett, mintha fű volna. Egyre erősebben hallom a vasajtó csapódását, a gyerekek zajongását, a minket néző tanárok suttogását.

Mégis igaz.

Eljött.

Megkeresett.

De hát mit akar tőlem? Minek jött ide? Csak szégyent hoz rám, a rettenetes külsejével, meg ezzel a ládával, amit fogalmam sincs, hogyan cipelek majd haza.

Átkarolom.

A ruhája áporodott, dohos szagú. Mintha földhöz szorítanák az arcomat, hogy alig kapok levegőt.

Ezek könyvek, nézd, és almákat is szedtem, mondta lelkendezve, és már nyitotta is a dobozt. Eszembe jutott a nővérem történelem albumából egy kép, amikor az ókori Egyiptomban a nagy piramisok köveit görgőkkel viszik. Arra gondoltam, hogy az almákon fogom hazáig gurítani a hatalmas dobozt, mert innen el kell tüntetnem mielőbb, szívem szerint máris indulnék, nehogy valakinek az emlékezetében megmaradjon az a kép, amit most lát, főleg engem itt, ezzel az emberrel.

Abból, amit még mondott, semmit sem tudok felidézni, sőt azt sem, hogy mikor és hogyan értem haza.

Otthon a ládát az íróasztal melletti sarokba toltam. Néhány óra múlva kerestem egy terítőt, és letakartam.

Virág. Nem. Ha ráteszem, még feltűnőbb.

A terítőt plédre cseréltem.

Lefekvés után csak forgolódtam az ágyban, néhány méterre a sötét saroktól. Kitaláltam egy rövid szöveget, amiben ígéreteket teszek, cserébe azért, hogy soha többé ne érezzek ekkora szégyent. Csupa lemondás azokról a dolgokról, amiket szeretek. Többet nem viszek tojásrántottás kenyeret az iskolába.

Mert az én nagy boldogságom balszerencsét hozhat.

A Valami elől el lehet-e titkolni, hogy amikor behúnyom a szememet és oldalra kinyújtott karokkal forgok körbe-körbe, az olyan, mint a rántottás kenyér?

Addig ismételgettem, amíg kimerültségemben elaludtam.

Hajnalban felriadtam.

Odamentem a dobozhoz.

Felnyitottam, sietve átnéztem.

Érdekes képzőművészeti albumok voltak benne, vaskos kötetek színházról, filozófiáról, vallásokról.

Kezembe vettem a legfelsőt.

Az első oldalnál kezdtem, ami üres.

Áthajtottam.

Végignéztem fentről lefelé a fehér, fénylő lapot.

Csak egy pecsétet láttam a közepén.

Ez állt rajta: Somogyvári Könyvtár.

Aztán a következőn: Öreglaki Könyvtár.

És azután: Fonyódi Könyvtár.

És így tovább.

Apám szép sorban beiratkozott minden környékbeli könyvtárba, kikölcsönözte ezt a hatalmas mennyiségű könyvet, és beállított velük a tízórai szünetben, olvasójegy nélkül.

Olyan szaga volt mindnek, mint neki.

Felfordult tőle a gyomrom, és mégsem tudtam abbahagyni.

Hát ez lettem.

Anyámról az a hír járta, hogy kitiltották Budapestről és amúgy is egy kurva, mert elszeretett egy családapát, a nevelőapámat, aki meg azért volt gazember, mert összeállt anyámmal, az apám meg egy csavargó, aki végigrabolta az összes útjába akadó somogy megyei könyvtárt.

Nincs annyi tojásrántottás kenyér a világon, ami engem ettől megvédene.

Száműzöm magamat, ez lett a tervem.

És elhatároztam, hogy mostantól nem próbálok senkivel sem barátkozni, nem beszélgetek, nem veszek részt a többiekkel semmiben, az úttörők közt az leszek, amire beosztanak, nem kérek és nem is fogadok el semmit. Vacsora helyett úgyis sokszor tanácsokat kaptam, például azt, hogy csak a tudás az enyém, minden mást elvehetnek tőlem.

Ettől a naptól kezdve a cirill betűket lézerpontosan írtam, irodalomversenyeket nyertem, énekórán úgy daloltam, hogy beleremegtek az ablaktáblák.

Szép lassan lettem megközelíthetetlen. Sőt. Félelmetes.

A gúnyos megjegyzések nem tapadtak meg rajtam, mert magamban verseket szavaltam, mondatokat magoltam, amiket reggel a tenyeremre írtam golyóstollal.

De aztán egy nap elém lépett egy kisfiú, és egy levélkét adott a kezembe, miközben rámutatott arra a nagyobb fiúra, aki küldte.

 

Szeretlek.

András.

  1. 09.22.

 

Ez a fiú vagy nagyon bátor vagy bolond, gondoltam. Hogy lehetne szeretni engem? Végül is miért?

Csak évek múlva tettem hozzá azt a szócskát, hogy ne: Miért is ne?

Hát ennyit a tervekről.