A színpadon öt táncos, akik hol kívülről, távolról, mozdulatlanul és idegenként szemlélik a többiek küzdelmét, hol pedig maguk is aktív szereplőként vergődnek az emberi viszonyok hálójában. Csakhogy mind a kívülállás látszólagos biztonságához, mind pedig saját kétségbeesett bizonytalanságuk feloldásához szükségük van a másikra. Hogyan válhat (válhat-e egyáltalán) valóságossá számukra a másik? Maradhat-e mindörökre beteljesületlen az iránta való vágy?
A testek jelenvalósága és átjárhatósága nem szűnő kérdésként jelenik meg a színpadon. Valóság-e egyáltalán a másik? Nem zuhanunk-e vissza a kapcsolatok megfoghatatlan bizonytalanságából önmagunk kegyetlen és kizárólagos valóság(osság)ába? Mennyire vagyunk kiszolgáltatva a hatalomvágy különféle leplezett és direkt formáinak? Frenák Pál koreográfust régóta foglalkoztatja, hogy a hazugság és a megalkuvás milyen mértékben szövi át az életünket, a testünkhöz fűződő viszonyunkat. A robbanás pedig ezek szerint nem más, mint az a pillanat, amikor a test már nem tud, nem hajlandó tovább hazudni, mert nem hajlandó elpusztítani önmagát. De mi következik a test igazságából? És van-e a léleknek különigazsága?
