Szentesi Éva 2011-ben kezdte el írni Rúzs és Tükör című blogját, amelyben rövid feljegyzésekben mesélt arról, milyen szerelmeken, csalódásokon és megpróbáltatásokon keresztül vált felnőtt emberré – egy betegség árnyékában. Ez a novelláskötet a blog záróakkordja és koronája. Most beleolvashatsz nálunk.
- Nők bizalmával játszani háborús helyzetben is halálos
- Dezső nem szipuzott, és nem piált gyógyszerre!
Talán csak a halála napján… - Így jár minden politikus bűnöző!
- Kötelező olvasmány Kocsis Máté polgármesternek!
Elpusztult civilizáció
– Folyton ideges. Komoly a felelősség. Emberéletek múlnak rajta. Ne foglalkozz vele! – mondja az asszony a lányának. Bogárszemei mélyen ülnek, finom vonalú párna rajzolódik ki a szeme alatt. A haja a homlokánál rövidebb, óvatosan félresöpri, de két tincs visszaugrik a szomorú bogarakhoz, és egy pillanat alatt megint eltakarja. A lányának magyaráz, de a kislány nehezen érti, miért ideges megint az apja, aki egy megyeszékhely bírája.
– Nagy a felelősség. Nem lehet bírni – mormogja a kislánynak.
Az arca beárnyékolódik, a kezét a melle fölé kapja, csontos ujjaival piszkálni kezdi a kulcscsont alatti részt. Eddig nem volt észrevehető, mert kardigán takarta a vöröses foltot, aminek a közepén megvarasodott seb ül, most azt kapargatja. A körmei nincsenek manikűrözve, a körömágynál véres bőrdarabok lógnak, mintha ollóval nyirbálná folyton. A haja szoros copfban hátrafogva, a két tincs előremered a homlokához, mint két, lehajlított szarv, de semmi ördögi nincs benne.
– Apa jóember. Csak kicsit ideges. – Úgy köpi az asszony a szavakat, mint a gép, akibe beprogramozták, mit kell érezni, még akkor is, ha semmi köze a valósághoz. Közben betakarja a lányát, a másik ágyon a fia már régen alszik, az éjjeli lámpát felkapcsolva hagyja, tudja, hogy félnek a gyerekek a sötétben.
A nappaliban ott ül a férfi, a megyeszékhely bírája, Isten igazságos szolgálója, a megtéveszthetetlen és megvesztegethetetlen földi helytartó. Legalábbis szereti, ha így beszélnek róla. Aki nem így szól, azt ellehetetleníti, hamisan megvádolja, megbecsteleníti, elkobozza vagyonát. Kicsi és ideges férfi, a szája szélét folyton benyálazza széles nyelvével, arcán nem látszik érzelem. Alig lehet ötvenéves, mégis olyan barázdált és meggyötört az ábrázata, mintha ezer éve idegeskedne, szorongana és üldöznék valami miatt. Lassan az asszonyra néz, észreveszi a kulcscsont alatti sebet:
– Mondtam, hogy tüntesd el, ne lássák a gyerekek!
Az asszony megremeg. Nem szól semmit. Próbálja magát nyugtatni, hogy a férfinak milyen nehéz gyerekkora volt, verte az apja, miközben az anyja némán tűrt, sőt még azt is végignézte sokszor, hogy az anyját veri. Most meg már felnőtt, élet és halál ura, az isteni igazság földi szolgálója, a törvény és a kegyelem, nem mer vele senki ujjat húzni. Csak ideges, folyton ideges. Nagy és nehéz a felelősség, amit a vállára vett a nép nevében.
A következő pillanatban az asszonynak már nincs ideje ezen gondolkodni, mert a férfi lerántja az asztalra a fejét, ami hatalmas koppanással csapódik bele a nehéz fába, a halántékánál kiserked a vér, a vörös, zselés anyag csíkot húz, egészen le az álláig, és követik a könnyek. A nő némán sír, a férfi összeszorított szájjal üti, monoton és tűpontos ütemmel.
Két óra múlva a ház annyira néma, mintha odakint valami vírus elpusztította volna az egész emberiséget, és senki sem maradt volna a földön, csak egy távoli világból ideküldött drón kamerája pásztáz körbe éppen egy elpusztult civilizációt.
Az asszony a kanapén fekszik, bogárszemei nyitva, a plafont nézi, kezét összeszorítja. Aztán felül, annyira gépiesen, mint ahogyan azt a sok hazugságot mondta pár órája a lányának. Feláll, nem néz semerre, arca mintha üveg volna, visszapattan róla minden életszilánk. Felmegy a lépcsőn. Ruganyosan jár, akár egy macska, akit ledobtak. Éppen annyira nesztelen is. Ruha sincs rajta, a teste csupa folt, nem tudni, ebből mennyi a rászáradt vér és mennyi az ütésnyom. Végül is mindegy, már ő sem tartja számon a saját testét. Belép a hálószobaajtón, a férfi mozdulatlanul alszik. Altatót vett be, úgy, mint minden este. Az asszony tudja ezt, hiszen általában ő készíti ki a gyógyszert. Hányszor gondolt arra közben, hogy kicseréli méregkapszulára, de sose volt mersze megölni az élet és a halál urát, Isten megvesztegethetetlen szolgálóját, az igazság bajnokát. Rettegett tőle, de azért boldogsággal töltötte el, amikor eszébe jutott, hogy mi volna, ha soha többé nem kelne fel. Az asszony az ajtóban áll. A kezei ökölbe szorítva. Lassan lép, egyre közeledik alvó férjéhez, majd egészen közel hajol hozzá, és akkor látja, hogy hatalmas, nedves tócsa teríti be a padlót, amibe véletlenül belelép, ekkor csapja meg az orrát a friss vér szaga. Ordítana, de nem jön ki hang a torkán. Vége van, Győző.
Akkor észreveszi, hogy a fia konyhakést szorítva, görcsösen zokog a sarokban.
***
Szentesi Éva: Kardos Margit disszidál – Athenaeum Kiadó – 220 oldal, keménytáblás kötés – ISBN 978-963-2936-09-3
