A törékenység, ami mindannyiunkban benne van – interjú Rachid Ouramdane koreográfussal

Rachid Ouramdane_crédit Géraldine_Aresteanu

A New York Times kritikusa szerint expresszionista minimalista, a szakma a táncinnováció egyik élharcosaként tekint rá. Rachid Ouramdane előadásaiban folyamatosan tágítja a koreográfus és az előadóművész határait, miközben arra bíztatja táncosait és a közönségét is: merjenek szembe nézni magukkal, és merjék kimondani a véleményüket a társadalmi és közéleti vitákban. Szeptember 27-én a Trafóban két táncosa saját portréját rajzolja meg a Torzió című előadásban.

– Amikor megnéztem a Torzió trailerét , elsőként az örvény szó jutott az eszembe. Neked mi definiálja leginkább ezt az előadást?

– Tényleg az örvény volt az? De jó! Valóban nagyon erőteljesek a táncosok mozdulatai, szerintem ezért is lehetett. Számomra a törékenység fejezi ki leginkább a Torzió lényegét. Az a fajta törékenység, ami fokozatosan bomlik ki az előadás alatt Annie és Lora mozdulataiból. Ez egy nagyon impresszív koreográfia, de ugyanakkor van egy nagyon érzékeny vonulata is. És úgy gondolom, a törékenység az, amit a közönség is fokozatosan elkezd érzékelni, miközben halad a darab. Az elején csak két táncost látnak a színpadon, majd egyre pontosabban kezdik érzékelni, kik is ők valójában.

– Az egész előadás a két táncos személyiségére épül?

– Amikor elkezdtünk dolgozni az előadáson, csupán Annie és Lora személye volt biztos, belőlük bomlott ki a koreográfia. Lora Litvániából származik, ő egy nagyon erőteljes, örvénylő mozdulattal fejezi ki leginkább saját magát Ez nem egy klasszikus táncmozdulat, hanem egy olyan pörgés, amit gyerekkora óta csinál. Annie-nek pedig nagyon különleges testfelépítése van, amikor nézed a mozgását rájössz, senki más nem tudna úgy táncolni, ahogy ő. Bízom benne, hogy a közönség minden egyes előadáson érzékeli ennek a koreográfiának a valódiságát. Azt, hogy ezek nagyon igaz mozdulatok, amelyek nagyon mély dolgokat mutatnak meg a táncosok életéből és személyiségéből. Az őszinteség és saját magunk felvállalása az, amit a Torzióban meg szerettem volna mutatni.

– Nagy szabadságot adtál a táncosaidnak a próbák során?

– Természetesen. Mivel már többször dolgoztam velük, nagyon jól ismertem a mozdulataikat. A próbák elején átbeszéltük az előadás struktúráját és azt, hogy milyen érzelmeket kell kibontaniuk. Voltak alap mozdulatok, amikben megállapodtunk, de nagyon sok minden improvizáció. Például tudom, hogy Lora pörögni fog a színpadon, de az, hogy az a pörgés egy adott este milyen lesz, az teljesen tőle függ. Ez az ő útja. Saját magát, a gondolatait és az érzéseit fejezi ki ezzel. Mivel én nem tudhatom, mi zajlik benne, nem érzem azt, hogy felhatalmazásom lenne arra, hogy megmondjam, hogyan csinálja. Ő az egyetlen személy a földön, aki ezt így meg tudja csinálni. És ott van Annie. Ő nagyon különleges módon viszonyul a tánchoz. S nekem pont az az érdekes ebben az előadásban, hogy a két személyiség és a viszonyulásaik miként bomlanak ki a színpadon. Igazából ők nem is táncolnak együtt. Annie egy nagyon finom és gyengéd aspektust jelenít meg, Lora pedig ennek az ellentétét, ő nagyon masszív, és olykor szinte már transzszerű mozdulatokkal dolgozik. S tényleg fontos, hogy ezek sosem előre megkomponált mozdulatok. Amikor a színpadon vannak, még én sem tudom, hogy hogyan fognak mozogni, csak azt, hogy milyen hangulatot fognak megjeleníteni.

fotó: Patrick Imbert

– A női aspektus megjelenítése fontos volt neked ebben a darabban?

– Őszintén bevallva, az elején nem. Számomra a két táncosom életútja, átélt élményei és adottságai voltak igazán fontosak. Az már rajtuk múlt, hogy számukra a nőiség kifejezése mennyire fontos. Én is csak később kezdtem el figyelni, hogy mennyire meghatározó, hogy két nő van a színpadon. Ők döntöttek úgy, hogy az ebből eredő törékenységet is megmutatják a színpadon.

– Úgy tudom, van egy zenei poén is a darabban. Mesélnél erről?

– Igen, valóban. Az elején van egy nagyon-nagyon rövid részlet egy Broadway zenéből, ami alatt a lányok klasszikus táncmozdulatokat csináltak. Ezzel azt a kontrasztot akartuk kifejezni, hogy mi az, amit általában elvárnak egy női táncostól a színpadon, és melyek azok a mozdulatok, amikkel egy kortárs táncos dolgozik. Utóbbi azért már távol áll a megszokottól. Tehát ironikus módon használjuk ezeket a zenei részleteket a darab elején és végén.

– Úgy szoktak téged jellemezni, hogy a táncinnováció egyik élharcosa vagy. Mit jelent számodra az innováció a táncban?

– Nekem a tánc mindig azt mutatja meg, mennyire össze vagyunk kötve a testünkkel. Mennyire meghatároz minket, és a testünkön keresztül, a mozdulatainkkal mennyi mindent ki tudunk fejezni önmagunkról és világról. Ha belegondolunk, a testünk az, amitől biztosan nem tudunk megszabadulni az életünk során. Folyamatosan azt keresem, hogyan lehet a test határait tágítani, hányféleképpen tudunk a testünkkel beszélni.

– A darabjaid társadalmi üzeneteket is megfogalmaznak. Mit tekintesz jelenleg a legfontosabb üzenetnek?

– Számomra a művészetben a legfontosabb, hogy segítségével meg tudjuk mutatni a világban lévő sokféleséget, különbözőséget. Az emberek hajlamosak uniformizálni. A művészet segítségével azonban mélyebbre tekinthetünk, s ezáltal közelebb kerülhetünk a valós megértéshez. A táncot arra használom, hogy a körülöttünk lévő komplexitást bemutassam. A Torzióban is két nagyon különböző személyiséget látsz a színpadon, és pontosan ettől működik a darab.  Minden előadásomban próbálom elkerülni az átlagos dolgokat és karaktereket. Így próbálom élni az életemet is, a különleges utakat és lehetőségeket keresve.

– Mi inspirál az utak keresése közben?

– Gyakran megesik, hogy valami felbosszant és abból születik egy előadás. Az lesz a kiindulópontja, s azt próbálom megmutatni, hogy lehetne másként csinálni. De régebben sokat jártam az enyémtől nagyon eltérő közösségekbe, például tinédzserek közé. Megfigyeltem a kapcsolataikat, hogyan műkődnek. Minden egyes korosztályt, társadalmi csoportot, embert eltérő módon szeretnék bemutatni, mint ahogy azt a média teszi. Sok-sok mindent bennem a találkozások indítanak el, beszélgetek, megismerkedek valakivel. Az elkezd érlelődni bennem, s később valamilyen módon megjelenik a színpadon.

– Üzennél valamit a magyar közönségnek? Például hogyan készüljenek erre az előadásra?

– Az fantasztikus lenne, ha úgy jönnének el erre az előadásra, mintha csak zenét akarnának hallgatni. Miért mondom ezt? Legtöbbször, amikor színházba vagy táncelőadásra megyünk, úgy ülünk be, hogy meg szeretnénk érteni a történetet, az üzenetet. Amikor viszont zenét hallgatunk, nem akarjuk görcsösen megérteni a történet mögötti üzenetet. Így jöjjenek erre az előadásra is. Csak adják át magukat az élménynek, a képeknek, s akkor biztosan jó élmény lesz.