+ Irodalom

Mi történt a waterlooi csata előestéjén?

julian fellowes belgravia trenchard

Voltak olyan angol tisztek, akik egyenesen a brüsszeli bálteremből vonultak ki a csatatérre. Azt a bál még évtizedek múlva is foglalkoztatta az embereket…

Julian Fellowes regénye, a Belgrávia javarészt Londonban játszódik, 1841-ben. De a történethez a kiindulást egy 1815-ös brüsszeli nap adja. Most beleolvashatsz az első fejezetbe.

 Táncmulatság csata előtt 

A múlt birodalma – amint azt már oly sokan mondták – olyan, akár egy idegen ország, ahol mindent másként csinálnak az emberek. Ez talán igaz is – sőt, nyilvánvalóan igaz, ha az erkölcsökre és a szokásokra, a nők társadalmi szerepére, az arisztokrácia uralmára és a mindennapi élet milliónyi más alkotóelemére gondolunk. Akadnak azonban hasonlóságok is. A becsvágy, az irigység, a harag, a kapzsiság, a kedvesség, az önzetlenség és mindenekfelett a szeretet mindig is éppolyan erős ösztönző erőt jelentettek, mint manapság. Ez a történet olyan emberekről szól, akik két évszázaddal ezelőtt éltek, ám a vágyaik, a fájdalmaik és a szívükben dúló szenvedélyek szinte semmiben sem különböznek azoktól a drámáktól, amelyeket mi is eljátszunk a magunk módján, a magunk idejében…

A város egyáltalán nem úgy festett, mintha a háború küszöbén állna, és még kevésbé emlékeztetett egy olyan ország fővárosára, amelyet alig három hónapja szakítottak el az egyik királyságtól, hogy aztán egy másik kebelezze be. Brüsszel 1815 júniusában olyan benyomást keltett, mintha valami fényes ünnepség zajlana a városban: a piacokat nyüzsgő, tarka elárusítóbódék töltötték meg, a széles sugárutakon élénk színűre festett, nyitott hintók gördültek végig, amelyek kihagyhatatlan társasági eseményekre repítették az előkelő hölgyeket és leányaikat. Senki sem sejtette, hogy Napóleon serege már közeledik, és bármely pillanatban tábort üthet a város határában.

Mindez azonban igen kevéssé foglalkoztatta Sophia Trenchardot, aki tizennyolc esztendejét meghazudtoló határozottsággal vágott át az utcai forgatagon. Ahogy jó neveltetésben részesült, ifjú hölgyhöz illik, főként, ha egy külföldi országban jár, Jane Croft nevű komornája kísérte, aki négy évvel volt idősebb az úrnőjénél. Bár igazság szerint, ha valamelyikük védelmezte a másikat a gyalogosok lökdösődésétől, az inkább a láthatóan mindenre elszánt Sophia volt. Szőke hajával és kék szemével csinos volt, sőt feltűnően csinos, amolyan klasszikus angol módon. Határozottan összeszorított, éles metszésű ajka világossá tette, hogy olyan leányzó, akinek nincs szüksége a mamája engedélyére, ha egy kis kalandra vágyik.

– Siess már, vagy a papa elmegy ebédelni, és akkor hiába tettük meg az utat! – sürgette a komornáját. Életének abban a szakaszában járt, amelyen mindenkinek át kell esnie: amikor a gyermekkor már véget ért, és az érettség csalóka látszata lép a helyébe, amit még nem gátol semmiféle tapasztalat, és az ember úgy érzi, hogy a világon bármi lehetséges, míg aztán rá nem köszönt a valódi felnőttkor, amely rácáfol erre a tévhitre.

– Szedem a lábam, ahogy bírom, kisasszony, de ennél gyorsabban nem megy – mormolta Jane. Mintegy a szavai igazolásaképpen egy, a dolgára siető huszár majdnem fellökte, ráadásul meg sem állt, hogy megnézze, nem esett-e baja. – Mintha a csatatéren lennénk – zsörtölődött Jane. Ő nem volt olyan feltűnő szépség, mint ifjú úrnője, de az arca rózsás volt, és eleven, bár inkább falusi dűlőutakra illett volna, mintsem a városi utcákra.

A maga módján ő is meglehetősen tűzrőlpattant volt, és az úrnője ezt kedvelte is benne.

– Ne legyél már olyan mulya! – förmedt rá a komornára. Sophia már majdnem a céljánál járt. A főutcáról befordultak egy udvarba, ahol egykor talán marhavásárokat tarthattak, de most a hadsereg foglalta le. Úgy tűnt, élelmiszerraktárt rendeztek be itt. Hatalmas szekerekről ládákat, zsákokat és rekeszeket rakodtak le, és a környező raktárakba cipelték őket. Jöttek-mentek a tisztek minden ezredből, tanácskoztak, néha vitatkoztak, csapatostul járkáltak. Természetesen okozott némi kavarodást, amikor betoppant közéjük egy szépséges, ifjú hölgy és a komornája. A beszélgetés egy pillanatra megakadt, és majdnem teljesen elhallgatott. – Kérem, ne zavartassák magukat – mondta Sophia, és higgadtan körbenézett. – Az apámhoz jöttem, Mr. Trenchardhoz.

Egy fiatalember előbbre lépett. – Ismeri a járást, Miss Trenchard?

– Igen, köszönöm. – Sophia a főépület egy fontosabbnak tűnő bejárata felé indult, nyomában a reszkető Jane-nel, aztán felsietett a lépcsőn az első emeletre. Itt újabb tiszteket pillantott meg, akik bebocsátásra várakoztak, de Sophia nem volt hajlandó beállni a sorba, hanem berontott az ajtón. – Te maradj itt! – szólt hátra a komornájának. Jane úgy tett, ahogy parancsolták, és élvezte a tisztek rászegeződő, érdeklődő pillantásait.

Sophia egy tágas helyiségbe lépett, amelyben egy elegáns mahagóni íróasztal állt, és még néhány hozzá illő stílusú bútordarab, de a szoba láthatóan inkább hivatalos, mint társasági célokat szolgált: munkahelynek szánták, nem szórakozásra. Az egyik sarokban egy negyvenes évei elején járó, testes férfi épp szigorú arccal beszélgetett egy elegáns egyenruhát viselő tiszttel.

– Ki az ördög merészel megzavarni? – csattant fel a férfi, és megpördült, de amint megpillantotta a lányát, egy csapásra megváltozott a hangulata, és gyengéd mosoly jelent meg dühös, kivörösödött arcán. – Nos? – kérdezte, de Sophia jelentőségteljesen a tisztre nézett. Az apja biccentett. – Cooper százados, ha megbocsát…

– Igen, hogyne, Trenchard.

– Trenchard?

– Akarom mondani, Mr. Trenchard. De ma estére mindenképp szükségünk lesz a lisztre. A parancsnokom a lelkemre kötötte, hogy vissza se menjek nélküle.

– Én pedig a szavamat adom, hogy minden tőlem telhetőt elkövetek, százados. – A tiszt láthatóan bosszús volt, de nem tehetett mást, belenyugodott a válaszba. Ennél többet úgysem tud kicsikarni. Egy kurta bólintással távozott, az apa pedig kettesben maradt a lányával. – Megszerezted? – Trenchardból csak úgy sütött az izgatottság. Volt valami magával ragadó a lelkesedésében: ez a kövérkés, kopaszodó üzletember hirtelen olyan izgatott lett, mint egy gyermek karácsony előtt.

Sophia nagyon lassan kinyitotta a kis retiküljét, az utolsó cseppig kiélvezve a pillanatot, és óvatosan kihúzott belőle néhány kis fehér kártyát.

– Három van – mondta diadalittasan. – Egy neked, egy a mamának, egy pedig nekem.

Trenchard szinte kitépte a lány kezéből a meghívókat. Ha egy hónapja sínylődik étlen-szomjan, akkor sem kaphatott volna mohóbban az étel után. A meghívó egyszerű és elegáns betűkkel íródott:

Richmond hercegnéje
meghívja
Miss Sophia Trenchardot
a Rue de la Blanchisserie 23. szám alatti otthonában,
1815. június 15-én, csütörtökön
rendezendő báljára
Kocsik érkezése: 3 óra • Tánc kezdete: 10 óra

A férfi a kártyára meredt. – Felteszem, Lord Bellasis is ott fog vacsorázni.

– Richmond hercegnéje a nagynénje.

– Igen, persze.

– Nem is lesz vacsora, legalábbis nem komoly. Arra a család mellett csak néhány vendég hivatalos, akik náluk szálltak meg.

– Mindig azt mondják, hogy nem lesz vacsora, aztán többnyire mégis adnak.

– Nem számítottál rá, hogy meghívnak?

Trenchard álmodozott róla, de nem számított rá. – Nem, és módfelett elégedett vagyok.

– Edmund azt mondja, valamikor éjfél után lesz a vacsora.

– Ne emlegesd Edmundként mások előtt. – Trenchard ismét felvidult, az átmeneti kis csalódottságot elsöpörte a rájuk váró nagy esemény felett érzett öröme. – Most vissza kell menned az anyádhoz. Minden percre szüksége lesz a készülődéshez.

Sophia még túl fiatal volt, és túlságosan eltöltötte a ki nem érdemelt önbizalom, hogy igazán tudatában legyen, milyen hatalmas dolgot sikerült elérnie. Egyébként is praktikusabb volt az ilyesmiben, mint álmodozó apja. – Már túl késő, hogy új ruhát csináltasson.

– De ahhoz még nem késő, hogy összekapja magát.

– Nem akar majd elmenni.

– El fog jönni, muszáj neki.

Sophia az ajtó felé indult, de hirtelen eszébe villant valami.

– Mikor mondjuk el neki? – kérdezte az apjára nézve. A férfi nem tudott válaszolni a kérdésre. Az arany óraláncával játszadozott. Különösnek tűnt ez a pillanat. Minden pontosan ugyanolyan volt, mint egy másodperccel korábban, valahogy mégis megváltozott a hangulata és a szubsztanciája. Minden külső megfigyelő számára világos lett volna, hogy hirtelen sokkal komolyabb téma került szóba, mint az, hogy milyen estélyi ruhát viseljenek a hercegné bálján.

– Egyelőre még nem – válaszolt Trenchard határozottan. – Előbb mindent el kell rendezni. Majd ő megmondja, hogyan csináljuk. Most menj szépen, és küldd be azt a féleszű idiótát, akivel az előbb beszéltem. – Sophia engedelmeskedett, és kisurrant a szobából. James Trenchard a lánya távozása után is furcsán szórakozott maradt. Odalent az utcán kiabálás harsant. Odasétált az ablakhoz, és kinézett: egy tiszt és egy kereskedő kapott össze valamin.

Aztán nyílt az ajtó, és ismét belépett Cooper százados. Trenchard biccentett neki. Ideje visszatérni az üzletre.

*

Sophiának igaza lett, az anyja tényleg nem akart elmenni a bálba. – Csak azért hívtak meg minket, mert a vendégek közül valaki lemondta.

– Na és mit számít ez?

– Olyan ostobaság az egész – csóválta meg a fejét Mrs. Trenchard.

– Nem ismerünk majd egy árva lelket sem.

– A papának lesznek ott ismerősei.

Anne Trenchardot időnként nagyon bosszantották a gyermekei. Oly keveset tudnak az életről, mégis olyan leereszkedőek! Kiskoruk óta elkényeztették őket, az apjuk mindent megadott nekik, és mindketten magától értetődőnek vették, hogy jól megy a soruk. Eszükbe sem jutott, hogy ezért hálásnak kellene lenniük. Mit sem tudtak arról a hosszú, nehéz útról, amelyet szüleiknek kellett bejárniuk, hogy elérjék a jelenlegi pozíciójukat – az anyjuk azonban jól emlékezett a rögös út minden apró lépésére.

– Az apád ismerni fog néhány tisztet, akik a munkahelyén fel szokták keresni, hogy rendeléseket adjanak le nála. Igencsak meglepődnek majd, hogy egy bálteremben találják magukat a kereskedővel, akinél a kenyeret meg a sört szerzik be.

– Remélem, Lord Bellasis előtt nem fogsz így beszélni.

Mrs. Trenchard arca kissé megenyhült.

– Jaj, drágám… – Megfogta a lánya kezét. – Ne építs légvárakat!

Sophia elkapta a kezét. – Hát persze, te képtelen vagy elhinni, hogy tisztességesek is lehetnek a szándékai.

– Épp ellenkezőleg, biztos vagyok benne, hogy Lord Bellasis tisztességes ember. És kétségkívül nagyon kellemes a modora.

– Hát akkor?

– De ő egy gróf legidősebb fia, kicsim, és egy ilyen társadalmi pozíció rengeteg kötelezettséggel jár. Nem választhat magának feleséget csak a szívét követve. Nem haragszom rád: mindketten szépek vagytok, és fiatalok, kacérkodtatok egy kicsit, amivel nem ártottatok senkinek. Ez idáig legalábbis. – Az utolsó szavakat olyan nyomatékkal ejtette ki, ami nyilvánvalóvá tette, merre tart a mondandója. – De ennek véget kell vetni, Sophia, mielőtt megindulnának az ártalmas pletykák, mert azt a végén te fogod megszenvedni, nem ő.

– És szerinted az nem jelent semmit, hogy meghívót szerzett nekünk a nagynénje báljára?

– Azt jelenti, hogy te egy bájos lány vagy, és szeretne a kedvedben járni. Londonban ezt nem tudta volna elintézni, de itt, Brüsszelben mindennek más színezetet ad a háború, és nem érvényesek a bevett szabályok.

Sophiát minden eddiginél jobban felingerelte ez a megjegyzés.

– Azt akarod mondani, hogy a bevett társadalmi szabályok szerint mi nem vagyunk elfogadható társaság a hercegné barátainak?

Mrs. Trenchard a maga módján éppolyan erős egyéniség volt, mint a lánya. – Igen, pontosan ezt akarom mondani, és nagyon jól tudod, hogy így is van.

– A papa nem értene egyet veled.

– Az apád sikeresen megtett egy hosszú utat, a legtöbb ember nem is sejti, milyen hosszút, és nem látja a természetes akadályokat, amelyek meggátolják, hogy még feljebb emelkedjen. Elégedj meg azzal, akik vagyunk. Az apád nagyon jól boldogul a világban.

Ez olyasmi, amire büszke lehetsz.

Nyílt az ajtó, és belépett Mrs. Trenchard komornája, a kezében egy estélyi ruhával. – Túl korán jöttem, asszonyom?

– Nem, nem, Ellis, jöjjön csak be. Mi már úgyis végeztünk, nem igaz?

– Ha te mondod, mama. – Sophia távozott, de felszegett álla egyáltalán nem arról árulkodott, hogy vereséget szenvedett volna.

Ellis tüntető némasággal látott neki a feladatának, amiből vakítóan világos volt, hogy fúrja az oldalát a kíváncsiság, hogy min veszhetett össze anya és lánya. Anne Trenchard bizonytalanságban hagyta pár percig, megvárta, amíg Ellis kikapcsolja a délutáni ruha hátulján a kapcsokat. Lecsúsztatta a válláról a kelmét, és csak azután szólalt meg: – Meghívót kaptunk Richmond hercegnéjének tizenötödikei báljára.

– Csak nem? – Mary Ellis általában nagyon jól tudta leplezni az érzelmeit, de ez a döbbenetes hír váratlanul érte. Azért gyorsan összeszedte magát. – Akkor el kell döntenünk, milyen ruhát viseljen, asszonyom. Kell majd egy kis idő, hogy előkészítsem, ha azt akarjuk, hogy megfelelő legyen az öltözéke.

– Mit szólna a sötétkék selyemhez? Nem hordtam túl sokat ebben a szezonban. Talán kereshetne egy kis fekete csipkét a nyakára és az ujjakra, hogy egy kicsit felfrissítsük. – Anne Trenchard gyakorlatias asszony volt, de azért nem teljesen mentes a hiúságtól. Még mindig jó alakkal büszkélkedhetett, és szép metszésű profiljával meg gesztenyebarna hajával egyértelműen csinosnak lehetett mondani. Csak épp nem hagyta, hogy ez túlságosan is a fejébe szálljon, és emiatt bolondot csináljon magából.

Ellis letérdelt, és odatartotta a szalmasárga tafota estélyi ruhát, hogy az úrnője beleléphessen. – És az ékszerek, asszonyom?

– Erre nem is gondoltam… Nyilván azt kell viselnem, amim van. – Anne megfordult, hogy a komorna összefogja a ruha hátulját az aranyozott tűkkel. Nagyon keményen beszélt Sophiával, de nem bánta meg. Az a lány egy álomvilágban él, akárcsak az apja, és az álmodozás nagy bajba sodorhatja az embert, ha nem elég elővigyázatos. Anne szinte akarata ellenére elmosolyodott. Azt mondta, hogy James hosszú utat tett meg – néha az volt az érzése, Sophia sem érti, valójában mekkorát.

– Feltételezem, Lord Bellasis szerezte a meghívókat – nézett fel Ellis az asszonyára. Épp előtte guggolt, hogy segítsen átvenni a papucsát.

Ahogy kiejtette a száján, rögtön látta, hogy a kérdéssel felbosszantotta Mrs. Trenchardot. Miért is faggatózna egy komorna arról, miként kerülhettek fel egy ilyen olümposzi vendéglistára? Vagy bármilyen vendéglistára, ha már erről van szó. Anne válaszra sem méltatta a kérdést, de magában eltűnődött, milyen furcsa is az életük itt, Brüsszelben, és mennyire megváltoztak a dolgok, amióta a nagy Wellington hercegének szeme először megakadt Jamesen. Igaz, hogy bármekkora is volt az élelmiszerhiány, bármennyire ádáz harcok is dúltak, amelyek során teljesen kifosztották a vidéket, Jamesnek akkor is sikerült valahonnan árut előteremtenie. A herceg Varázslónak nevezte el, és valóban az is volt, vagy annak tűnt. A sikere azonban csak felszította amúgy is túlzott ambícióit, hogy bejusson az előkelő társaság megközelíthetetlen legfelsőbb köreibe, és az erre irányuló törekvései csak egyre túlzóbbak lettek. James Trenchard egy piaci árus fia volt, akihez Anne apja nem akarta hozzáadni a lányát – és most a világ legtermészetesebb dolgának tartotta, hogy egy hercegné báljának a vendégei legyenek. Anne nevetségesnek bélyegezte volna a férje ambícióit, csak éppen rejtélyes módon mindig minden törekvése célba is ért…

***

Julian Fellowes: Belgrávia – General Press, 2017 – fordította Gieler Gyöngyi– 460 oldal, kartonált kötés

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top