A VÁRATLAN UTCÁK egy meglepő és friss bolgár regény, Krasztev Péter fordításában, a L’Harmattan kiadó gondozásában. A szerző Ivanka Mogilszka. Ismerősen ismeretlen, otthonosan idegen terepen jár, aki betér ezekbe az utcákba, aki megmártózik ebben a történetfolyamban. Olvass csak bele, mondjuk a hetvenedik oldal táján:
Nagy Angelika nem szántott túl mély barázdát a magyar filmtörténetben. Legnagyobb sikerét egy leharcolt budapesti épületben működő jazzklubról szóló dokumentumfilmmel aratta, de az is inkább a férje érdemének tekinthető, aki ismert dokumentumfilm-rendező volt. Valójában ő kezdte el forgatni a filmet, de meghalt, mielőtt befejezte volna. Akkoriban még abban az épületben működött a kerületi tanács. Lefilmezte a fellépő együtteseket, a folyosói életet, a föld alatti járatokat, pincéket. Filmszalagra rögzítette Budapest titkos életét, mert épp a tanács alatt tombolt a jazz éjszakákon át. Trapéznadrágos fiatalemberek lépdeltek le a lépcsőn, egyik karjukkal porcelánarcú lányokat szorítottak magukhoz. mogilszka
A férj belehalt egy autóbalesetbe, a feleség túlélte. Az özvegy többé nem ment férjhez. A tévénél helyezkedett el. Stúdióműsorok, teleregények, újévi show-műsorok díszleteit tervezte, vagyis semmi rendkívülit nem csinált. mogilszka
Született egy lánya, aki középszerű énekes és remek zenetanár lett. Kétszer is meghívták énekelni a klubba, amiről a film szólt. (A felvétel fennmaradt.)
Angelika ellenezte, hogy a lánya lejárjon a föld alatti járatokba. Az épület évek óta omladozott, a tanács, addigra már önkormányzat, rég kiköltözött belőle. Éjszakánként a jazz együtt suhant fel a lépcsőkön az elkülönülni vágyó szerelmespárokkal. Egyszóval nem csak az omlásveszély jelentette az egyetlen fenyegetést. mogilszka
„Ha egyszer a hatóságok nem intézkednek, akkor nem lehet veszélyes” – makacskodott a lánya. Ekkor az ötvenöt éves Angelika úgy döntött, hogy befejezi a férje filmjét. Hogy azért-e, mert így akarta megörökíteni a férje emlékét, vagy ezzel próbálta meg átugrani a saját, lássuk be, nem túl markáns árnyékát, azt így utólag nehéz lenne megítélni. Csak annyit mondhatunk, hogy akkor már más szelek fújdogáltak, sikerült kamerát és forgatási engedélyt szereznie. Felkereste a rég elhunyt és azóta is nagy becsben álló rendező – óh, igen, mennyire értelmetlen halál… és milyen fiatalon ragadta el – barátait, akik hajlandók voltak segíteni neki, és a lánya második koncertjének a napján felvonult a klubban a teljes stábbal.
Nem a fellépés érdekelte. Miközben a lánya énekelt, Angelika a padlóra zuhant gerendákat vette fel a kamerával. Még egy fa is kinőtt az egyik szobában: a legfelső emeleten, a tetőn tátongó lyuk alatt. Ezenkívül találtak még félig rohadt papírlapokat, egy hajléktalanvackot, fecskendőket, kekszes dobozt, üres üvegeket. A teljes leszakadás még nem érte el az alsóbb emeleteket, csak araszolt feléjük. Angelika az operatőr mellett lépkedett a pince telegrafitizett falú folyosóin. Betolakodott a fiatalok közé, de tökéletesen belátta, hogy a fiatalok világát fényévek választják el az övétől. Miközben a lánya énekelt, az emberek beszélgettek. Felvette, amint az innen-onnan összehordott székeken ülnek, két egyformát nem lehetett köztük találni. Egy kerti pad foglalta el a központi helyet, elé állítottak egy asztalt. A helyiséget alkalmi fényforrások világították meg. A pultosok történeteket meséltek a kamera előtt, feldobálták az üveget, anélkül hogy egy csepp is kifolyt volna belőlük, majd egy ügyes mozdulattal kitöltötték a pulton felsorakoztatott poharakba az italt. mogilszka
A hely a nyitás tizedik évfordulóját ünnepelte. Angelika dokumentálta a torta felvágását a nagyteremben, már amennyire annak lehet nevezni azt a közepes méretű helyiséget, amelynek a kicsiny színpadán a lánya is fellépett két másik zenésszel. Mindenki becsődült, eluralkodott a fejetlenség. A Happy Birthday-t énekelték, tangóharmonika- és szaxofonkísérettel. Majd elfújták a gyertyákat, és tortával dobálták egymást. Angelika és a stáb hajnalig forgattak.
Egy hónap alatt megvágták a filmet. Az első részben trapéznadrágos srácok porcelánarcú lányokkal táncoltak jazzzenére, és ez a nézőben a szabadság, a fény és a nyiladozó perspektívák érzetét keltette. A második részben trapéznadrágos srácok porcelánarcú lányokkal táncoltak jazz-zenére. Az irodákban, ahol régen a hivatalnokok ültek, ma szerelmespárok csókolóztak, ugyanakkor kísértett az érzés, hogy itt az épületnél semmi sem fontosabb, hiszen bármikor ráomolhatott ezeknek a lényeknek a fejére, akiknek fogalmuk sem volt arról, mi is az a felelősség, és simán ottmaradhattak volna a tégla-, vakolat-, fecskendő- és csokipapírhalmok alatt, és közben még leghalványabb sejtéseikben sem derengett volna fel nekik, milyen nehéz is a felnőttek élete.
Miközben hallgatom Max elbeszélését, az jut eszembe, hogy foglalná össze a filmet Oszip: „Az első rész a kéz, mely széles gesztussal tárul fel, hogy megforgassa és magához vonzza a partnert, a második meg egy mutatóujjas ejnyebejnye, ugye, luvnyuska.”
A nagyközönség ennek ellenére viszonylag jól fogadta. Értelmiségi körökben azonban teljesen leírták a filmet: nem annyira a gyengeségei miatt, hanem azon egyszerű oknál fogva, hogy kevéssel a bemutató után a helyet végleg bezárták.
Az önkormányzatban már rég értesültek arról, miről forgat a dokumentumfilmes özvegye. A fickót kertelés nélkül balhésként tartották számon maguk között. A kulturális osztályon még dolgoztak olyanok, akik emlékeztek arra, hogyan törte rájuk annak idején a hivatal ajtaját. A felbukkanása minden egyes alkalommal újabb és újabb feszültséget keltett a főnökség és a lakosság körében. Még azt is suttogták, hogy valami nagyszabású projekten dolgozik, amiben leleplezi a pártot, a rendszert, a ‘68 utáni eseményeket, hiszen köztudott, hogy a katasztrófák rendszerint nem maguktól következnek be.
Az önkormányzatiak betojtak, meg amúgy is állandóan érkeztek a lakossági bejelentések: hol egy tégla zuhant egy gyerekes anyuka lába elé, hol csavargókat láttak éjszakázni a felsőbb emeleteken, és a környékbeli boltok és kocsmák tulajdonosai féltették a vagyonukat. Ezért aztán úgy döntöttek, hogy beáldozzák egyik-másik emberük személyes érdekét, és a környék nyugalma érdekében bezárják a helyet.
Másnap újságok szalagcímmel hozták címlapon a hírt: Egy dokumentumfilm lenyomja az önkormányzatot! Kultuszkocsmát zárnak be egy dokumentumfilm miatt! Nagy Angelika – kerületi önkormányzat 1:0!
Angelika diadalmenete ezzel kurtán-furcsán véget ért, még a lánya is elköltözött otthonról, összeállt egy jöttment zenésszel. Ritkán látogatta csak meg, és Angelika hitte-vallotta, hogy a lány eltékozolta zenei tehetségét.
Pár évre rá Angelika meghalt. Az épület tovább pusztult a város szívében. Feltehetően időnként még érkeznek vele kapcsolatban lakossági bejelentések. Nem találok emberi áldozatokról szóló híradást. Nyilván a téglák a mai napig precízen a járókelők lába elé esnek, nem pedig a fejükre.
Képeket keresek a Google-on: megvan a klub bejárati homlokzata.
Mintha már láttam volna valahol… Vajon hol? Oszip! A fénykép a városról! Beírom a címet a Google Earthbe, és alaposan szemügyre veszem a helyet. A tetőből kikandikál egy fa csenevész koronája, de piaccsarnok nincs a közelben. Meg kell kérdeznem Reinhardtot, és elő kell kerítenem azt a filmet, hogy alaposan végignézzem. Ismeretlen rajongók csak részleteket töltöttek fel belőle az internetre. Semmi különös, de hátha valamelyik snitten, tévedésből, bennragadt Angelika arca.
Úgy gondolom, ha meglátom, többet tudok meg Reinhardtról. Mindig a kedvesünkből visszatükröződő énünket látjuk. Még egy röpke fellángolással is felismerünk valamit, és bizonyosságra teszünk szert általa. És ha már forgatókönyvet írok róla, akkor tudnom kell az igazságot. A történet egyre inkább magába szippant: hosszú évek óta vártam a dagályt, és most végre felkészültek éreztem magam arra, hogy szembenézzek vele.
***
Ivanka Mogilszka: Váratlan utcák – L’Harmattan Kiadó, 2017 – fordította Krasztev Péter – 300 oldal, kartonált kötés
