– Anya, ne hagyj el engem!
– Nem hagylak.
– Ugye sohasem?
Súlyos csend lett. Maria nem tudta, magánál van-e Rieti. A szeme résnyire nyitva volt, de nem tudta követni, ahogy Maria az arca előtt mozgatta a kezét. A pulzusát viszont lehetett érezni. Maria megfogta a csípőjénél, az ágy végéhez húzta, és odatette a lavórt a padlóra, a nő lábai közé. Letérdelt az ágy elé, oldalán érezte a fűző csontjainak nyomását. Fogta a zsinórt, egyik végét a jobb mutatóujja köré csavarta, a másikat pedig a bal köré. Ezután a gyermek fejéhez vitte a kezét, a zsinórt az arc két oldalához illesztette és az arc vonalát követve mozgatta. A homloktól az orrocskán át, hüvelykujjával az áll felé irányította. Beljebb nyomta a zsinórt és a gyermek nyakára helyezte. Oda-vissza kezdte mozgatni a kezét, és a láncfonalat a gyermek nyakához nyomta. A kis fej a mozgatás ütemében ingott egy keveset. Mariát hányinger kerülgette. Összeszorította a szemét.
– Anya magával visz engem.
– Anya messzire indul. Bábamesterséget tanulni a fővárosba. Oda nem lehet kicsiket vinni.
– Visszagyön-e anya ide, haza?
– Biztosan visszajön. Egészen biztosan. Addig itt mindennek a gondját viselik.
Maria mindkét kezével mélyebbre nyomta a láncfonalat – a gyermek feje himbálózott. Mária majdnem sírva fakadt. Összeszorította a fogát. Rieti halkan felnyögött. Fájhatott neki a mozdulat. Maria pillanatnyi szünetet tartott. Kintről a lépcső felől tompa beszéd hallatszott.
Azért írok oda északra, mert nem jött semmi hír. Megjött-e a pénz, amit odaküldtem? Itt, Helsinkiben betettem a takarékpénztárba, és odaküldtem a maguk címére. Ha lehet, írjanak néhány sort, és tudassák, hogy minden rendben van.
A gyermek feje kezdett lefelé bukni. Úgy tűnt, mintha semmit sem látó tekintete a plafont méregette volna, majd úgy döntene, hogy a kemence kéménye, végül a fásláda felé fordul. Végre Maria apró rándulást érzett ujjaival – a fej ernyedten imbolyogni kezdett a fonallal.
Köszönet a bőrcipőért, amit a gyermeke részére ide küldött. Nem értem rá korábban hírt adni, mert igen beteg voltam, és épp csak elébb lett erőm felkelni az ágyból. Sajnálattal kell most írnom Önnek, és tudatni, hogy nagyon leromlott a gyermek állapota.
Maria alul kirántotta a fonalat, a mosdólavórban nehéz koppanás hallatszott. Maria gyomra kavargott. Előrehajolt, és mindkét kezével megragadta a lavór szélét. Maró gyomornedv jött fel a torkán, de bent maradt. Letekerte ujjáról a fonalat. Az mély vájatnyomokat hagyott a bőrén, ujjai megvastagodtak és hidegek voltak. Az ágy felé nyúlt a rövid pengéjű kés után. Kézbe vette és hüvelykujjával az élét védte. Arcán végigcsorogtak a könnyek. Alig látott, de nem volt mit látni. Egyik kezével kitapogatta a halott gyermek vállát, másik kezével a kést csúsztatta óvatosan a szülő nő belsejébe.
Mi a helyzet ott északon? Elmúlt-e már a gyermek betegsége, vagy láza van még? Ha orvoshoz kell vinni, akkor vigyék el. Bizonyosan tudok valahonnan pénzt kölcsönkérni, és az utolsó fillérig visszafizetek minden számlát.
Maria keze lassan csúszott. Ujjaival hüvelykujjának nyomta a kést, mintha sárgarépát aprítana. A szoba majdnem sötét volt, de ezt nem vette észre. Gondolkodás nélkül végezte munkáját, fontolgatás, csodálkozás nélkül. A lavórban egyre gyűltek a darabok. Maria gyomrában egy hang ébredt, amely szinte üvöltésként tört elő a szájából. Fejét Rieti puha hasához szorította, kiabált és vagdalt. A fűző függőleges merevítő csontjai a tüdejét nyomták. Rieti hasa remegett és hullámzott Maria feje alatt.
Gratulálunk az esküt tett Bábának, de ugyanakkor kérjük, hogy ne viseltessen irántunk haraggal. Sokan betegedtek meg errefelé ugyanabban a bajban, és a felnőttek sem élték túl könnyen. Azt a cipőt itt küldöm vissza. Nem sok vigaszt ád tán, de mégis megírom, hogy gyorsan ment szerencsére és végül nem is volt már ezen a világon, hanem már odaát, a másikra készen.
Kintről már nem hallatszottak hangok. Végül résnyire nyílt az ajtó, és az idősebb parasztbába lépett be óvatosan egy lámpással. Maria feje Rieti hasán pihent. Szája kitátva, de hang már nem jött ki rajta. A mosdólavórba sűrű vér és nyálka csordogált. A parasztbába megfordult, és beintette a fiatalabbat. Az bejött, de meg is állt, ahogy megpillantotta a lavórt. Félt. Az idősebb észrevette, és karjánál fogva közelebb húzta a szülő nőhöz. A lámpást az ágytakaróra tette. Rieti szeme nyitva volt, tekintetével a lángot követte.
Az idősebb parasztbába felemelte a lavórt a padlóról, és a fiatalabbnak nyújtotta, aki először nem akart hozzányúlni, de aztán megfogta, mivel a társa nem tette le sehová. Az idősebb még felszedte a padlóról a véres törlőkendőt, és letakarta vele a lavórt.
– Vidd ki. Mondd, hogy mosóvíz, ha kérdik.
– Hová tegyem?
– Találj ki valamit, de ne a szemétdombra. És ne áruld el senkinek, hová vitted.
A fiatalabb kifelé indult. Eközben a feketekendős bekukucskált az ajtón. Nyugtatólag intettek neki. Azonnal megkönnyebbülni látszott.
A parasztbába egy másik törölközőt vett, ugyanolyan véreset. Megfogta Maria vállát, és odanyújtotta neki a törülközőt.
– A bába ne vegye úgy a szívére. Pihenjen egy cseppet.
Ezúton tudatik, hogy mivel Maria Tuomela bábasági növendék a Helsinki Szülészeti Intézet körében élvezhette a tanítást, és tapasztalatokat szerezhetett a gyermekek világra hozásában, a mai napon nyilvános vizsgán tanúbizonyságot tett azt illetően, hogy elegendő ismeretek birtokában van, és ily módon kinyilváníttatik, hogy bába-gyakorlatot folytathat, és joga van élvezni azon jogokat és biztonságot, amelyek a szabályok és rendeletek értelmében a bábát illetik Finnországban.
Maria lefordult az ágyról a padlóra, az oldalára. Arca a durva padlódeszkához nyomódott. Tartósnak és biztonságosnak érezte. A parasztbába bögrében vizet hozott az ajtó mellett álló dézsából. Leült az ágy szélére, és inni adott Rietinek, de egész idő alatt Mariát figyelte. Mintha a fejét csóválta volna. Maria a hátára fordult, cipőjének sarka a padlóhoz koppant. A lámpás fényében a mennyezet keresztgerendáit és fekete léceit nézte. Szemhéjai elnehezültek. A parasztbába odanyújtotta Mariának a kevéske megmaradt vizet, amit Rieti hagyott. A sírás hullámokban tért vissza.
