Én magam sem akartam elhinni, amit egy képen láttam a Facebookon: Egressy Zoli író ül egy busz volánjánál, s bár a kép mozdulatlan, kétség sem fér hozzá, vezeti. Na, mi a helyzet? Pályamódosítás? Aztán olvasom:
Ötven évnyi várakozás után végre buszt vezettem. Ráérő barátaim és rokonaim voltak az utasok. Mindenki épségben szállt le a járműről, ezért köszönteni tudtak később a Grinzingiben is…
Az írónak bírnia kell a váratlant, a meglepetést, úgyhogy megkérdeztük Zolit: Hogy élte meg az 50. születésnapját a buszon? Hol kanyarodott be az életébe a busz? Erre egy kisebb novellában válaszolt. Isten éltesse!
P.Sz.
Egressy Zoltán: Leszünk láthatatlanok is
Úgy múlt el, annyira nyom nélkül, ahogy csak a legszívenütőbb dolgok tudnak. A szervezet védekezik, ezért kitöröl. És úgy is jött vissza a régi jó érzés, akkora teljességgel, ahogy mondjuk egy önvédelemből mélyre temetett nagy szerelem tud.
Nagyapámmal nemcsak meccsekre cipeltettem magamat kiskoromban, az már a második sorozatbevetése volt, először utaztunk. Nem, tévedek, ezt megelőzően statisztikai munkálataimhoz is asszisztálnia kellett szegénynek; az utcánkban elhaladó autók típusait, majd a színeit figyelgettük, számoltuk, miből mennyi jön, ehhez vettem igénybe soha nem apadó türelmét. Később taxikra specializálódtunk át, állt mellettem az ablakban, együtt néztük, hány közülük a fehér, hány a bordó, hány a szürke.
Járt busz is felénk. Megkaptam valamelyik karácsonyra modellverzióban, nem konkrétan 15-ös, de buszt, kéket, voltak ülései, vezetőfülkéje, még rendszáma is. A 15-ös számot én applikáltam fel az apró szélvédő felső részére, aztán tologattam a parkettán. Tudtam az összes megállót a Gogol utca és a Boráros tér között, kijelöltem őket a bútorok, szőnyegek sarkainál, ott szálltak fel a láthatatlan utasok. Kicsit később jöhetett az igazi buszozás ötlete, iskolás voltam már, azt találtam ki, hogy az 1-es busztól a nem tudom hányasig, a legnagyobb számig, végállomástól végállomásig utazzunk délutánonként.
Felfedezhettem volna a várost is eközben, nem lett volna haszontalanság, mert titokban taxisofőrnek készültem, de reménytelennek ítéltem a vállalkozást. Taxival ritkán jártam, ám a buszsofőrök is tudtak mindent, csodáltam őket, soha nem tévesztették el, mikor merre kell kanyarodni, azt nem raktam össze, hogy hiszen hát vélhetően ugyanazon az útvonalon közlekednek nap mint nap.
Messze nem Budapest felfedezése volt tehát a közös buszozás lényege, csak az utazás, a busz, illetve utólag már azt mondanám, az együttlét. Akkor ez természetesnek tűnt, nem volt olyan, hogy nincs nagyapám. Felszálláskor a jármű eleje felé tereltem őt, közel ültünk vagy álltunk a sofőrhöz, könnyen ment, mert mindig végállomástól indultunk. Őket figyeltem, nem az utat, az ő munkavégzésüket. Az indulást, a megállóba kanyarodást, a csengetést ajtózárás előtt. És leginkább a végállomásra érkezést, az összes ajtó egyszerre nyitását, az utasok kiáradását, a busz kiürülését, a motor leállítását. (Halász Péter hasonlóan felemelő pillanatoknak érezte estéről estére a színházi nézőtér kiürülését. Kedvtelve bámulta egy időben a Kamrában.)
Ha nem szállt ki végállomásnál a sofőr, akkor mi is maradtunk, hacsak a nagyapám nem akart kávét inni, de ha én nem akartam, hogy ne akarjon, akkor nem akart.
Amikor végigértünk a számokon, áttértünk villamosokra és trolikra, de azt már nem csináltuk végig, komolytalan ötletnek bizonyult, a trolik számozása eleve hetven fölött kezdődött. A buszmánia elmúlt, a taxis is, bár mostanában ismét fellángolt, hiszen van GPS, ez akkoriban elképzelhetetlen volt, bár már sokkal korábban, az 1962-ben íródott A jövő körvonalai című művében megjósolta Arthur C. Clarke, ahogy az időjáráselőrejelzést is, vagy a Skype-ot. A légpárnás közlekedés ideje még nem érkezett el, a GPS-é azonban igen, és egyszer lesz majd légpárnajármű, ahogy leszünk talán láthatatlanok is, amire igény van, az megvalósul előbb-utóbb.
Nem kedvelem a meglepetéspartikat, erre ötvenévesen egy elhagyatott telepen állok bután, sejtem, hogy valami ilyesmi készülődik, kék busz gördül elém, kiszáll a sofőr, beültet a fülkébe. Az, hogy nem sokkal később egy bokor mögül vagy húsz ismerősöm rohan felém egyedi köszöntőszöveges buszjegyekkel, köztük egy térítő, utalván egy közlekedési járművel kapcsolatos színdarabomra, és köztük első szerelmemmel, meg minden más, ami ezután jön, csupa plusz, maradnék a busznál.
Még a vendégek befutása előtt némi kis oktatás – melyik gomb mi, nem kell kuplungot keresni, mert nincs satöbbi – aztán lomhán mozdul alattam nagy test, az óvatos pedálnyomásra érkezik az ismerős hang, erős, mély, fogom a hatalmas kormánykereket, szervóról nyilvánvalóan szó sincs, komoly erő kell a fordításhoz, még némi elszántság is, bátran rá lehet lépni a pedálra, nem gyorsul könnyen, amikor viszont megindul, olyan, amilyennek képzeltem gyerekkoromban. A fék a gázzal ellentétben gyorsan reagál, hamar lelassítja a bálnajellegű szerkezetet, jön egy álmegálló, gyanús, nekem csinálhatták, beállok, feltűnnek az ünneplők.
Az index néha úgy marad, egyszer-kétszer hátrafordulok tolatáskor, felesleges, a tükröket kell figyelni, úgy se látni sokat, tizenkét méter a hosszúság, egyébként nem életszerű a feladat, nemigen tolat egy busz, utasokkal kifejezetten tilos. Kapaszkodnak a felszállók, visszapillantva úgy látom, élvezik az örömömet, hátha nem lesz bajuk, óvatos a sofőr, megbecsüli a pillanatokat, mikrofonja is van, és működik, leszállítom a tömeget, hogy aztán visszajöhessenek, és én benyomhassam a csilingelést kiváltó gombot, csukom az ajtókat, egy gombbal az összeset, fenn van mindenki, nem fut senki a busz után, pedig megvárnám.
Nem üzenném senkinek, hogy tulajdonképpen hajót is szívesen vezetnék, az nem gyerekkori álom, az később jött, vannak, akik tudnak róla, tőlük óriási mentőövet kapok, bő matrózpólót, meg egy hajókormány-medált, a többi már az én dolgom.
Van vágy, amely meg sem fogalmazódik, szavakban nem ölt testet, mégis beteljesül, hát mondtam én egyszer is a nagyapámnak, hogy buszt vezetnék, dehogy mondtam, és mégis. Ő már nem láthatja, abban az évben halt meg, amelyikben jelen lévő első szerelmemmel utoljára találkoztam, mindkettejüket huszonnyolc éve láttam utoljára.
Megyünk tovább, ünnepelnek még valahol, ahová autókkal megy mindenki, ki sofőrként, ki utasként, hihetetlen húgom ezt is megszervezi, senkinek nem kell taxit hívnia, milyen színű jönne vajon, ja, milyen jönne, sárga, én a magam részéről piros kocsival megyek, semmiség vezetni a busz után, kicsi és fürge, semmi komolyabb erőkifejtés, kanyarodási probléma. A hely, ahová visz, buszmentes övezetben van, közel a Dunához.
Van valami mondás az apró örömök élvezetéről, hogy egy nap visszatekintesz, és rájössz, a kis dolgok voltak az igazán fontosak, nem mintha kicsiség lenne, amiről írtam, a buszjegyekre írt üzenetek sem azok, figyelmesen csak a nap végén olvasom el őket, végül azok bizonyulnak a legnagyobb apróságoknak. A minket körülölelő valóságot lehet, hogy csak az agy hallucinálja, valóság talán nincs is, ez nem Clarke gondolata, bár lehetne akár, talán nincs, vagy ha van, minden más is lehet, minden, ami lehetetlen, ez nem biztos, de az valószínű, hogy semmi nem tűnik el teljesen, és minden feltámasztható.
