A kopár szík sarja (1987-1992) – a Hejettes Szomlyazók kiállítása, 2017.07. 14. – 2017.09.10. Ludwig Múzeum (1095 Budapest, Komor Marcell u. 1.)
Beöthy Balázs, Danka Attila, Elek István (KADA), Fekete Balázs, Kardos Péter, Nagy Attila, Várnagy Tibor, Vidákovich István
Deák Csillag
A Magyar nemzett
Tempera festmény az újságpapíron, koponyával, kettős arccal. Ha megfordítjuk a képet, olvashatók a hirdetések. Olcsón jót a bizományiból. Jól megfizettük az árát. (Magyar nemzett, 1989). A múlt idő jele a két TT. Mi a háromra T-re is emlékezünk. A falon egy másik történelmi pillanat fotója: vége az afganisztáni háborúnak, adja hírül az újság, a tárgyalófelek képével. A hatszögű asztal üres közepén ülnek a Hejettes Szomjazók, meztelenül, kezükben egy-egy rajzot tartanak. Békedirektívák? A háborúnak ma sincs vége. A direktíváknak se.
Ötletek, vázlatok, impressziók, formai kísérletek, kiérlelt kompozíciók, csoportdinamika és kívülállás, a totális autonómia világába visz A kopár szík sarja című kiállítás. Az érzelmek, az érzékiség, az irracionalizmus veszélyes birodalmát mutatják a művek, egyben a befejezetlenség nyitott világát hordozzák. A Hejettes Szomlyazók (HSZ) törekvéseiben a valóság és a művészet közötti határok elmosódnak, megnevezhetetlenek, folytonosan lefokozzák a művészet fennköltségét. Nem a művészi igazság a kérdés, hanem a művészi játék és szabadság, esetlegesség. Ez utóbbi lett számukra az új és helyes mítosz, felülírva ezzel J.A. ethoszát: …az igazat mondd, ne csak a valódit. (Thomas Mann üdvözlése).
Üres székek a tábla előtt, és egy Rex-Rotary baloldalt. Nem Sharp, nem is Canon, de ma is működik. Óra lesz? Másolnak valamit? Kollázs készül? Festményen fedetlen mellű nő (Bűnbánó Magdolna, installáció, 1991) néz az égre, tekintetében áhítat. Egyik kezével koponyára mutat. Nem írnokféle, nem is kódexmásoló, aki régen könyvet, kódexet, illetve egyes iratokat sokszorosított. Stencileznie sem kell. Másolni igen. Nem fél a másolástól. Önmagát másolja, tusrajz formájában. Az órán lehet még látni remete ruhát is, nyúlfarknyi, nyúlszőrből. Ismét feltűnik az isteni nő, szemüveges fiatal fiú arcképe alatt, szöveggel: A fontosság jelentőségének a jelentősége a legfontosabb jelentőség! A Rex-Rotary Használati utasítása, mit és hova hordjunk fel, portalanított felületre. Nincs portalanított felület, csak elképzeljük, hogy portalanítunk.
A Hejettes Szomlyazók megalkották a maguk oltárát, címe: Isenheimi oltár, 1987 (fotó: Danka Attila). Drótokból, huzalokból áll az installáció. Itt már nincs se angyal, se feltámadás. Csak roncs széteső hangszer, és kakofónia. Ki milyen szavakat tud, amit más nem? – játékot játszanak a HSz-k: Burgyingó egy háromszög, földmérő? Ilyen szó nem is létezik, de látom a falon. A burgying sűrű bozót, cserjés, gizes-gazos, bozótos hely, aljnövényzet (W.Golding: A legyek ura, Európa, 2008). Bujtorján, burgying: keserű lapu (MagyarNyelvor_1915.). Másik szó: Csepőte. Bokros, cserjés, csalitos erdőcske, haraszt. Aljnövényzetből aljnövényzetbe. Az Oltár, 1989 előtt biciklit teker egy figura: Ne legyél Már nyuszi (Nem érvényes, Nagy Attila, 2014 okt 10.).
Farbe übertrag (Berlin Wall), 1991, leöntve festékkel, egy százlábú mászik. Csak mászna, ha nem ragadna bele a festékbe. Rendőr festménnyel, 1990. Készül a festmény, talán heten is festik (Később láthatjuk a képet: Hétfejű, 1991). Egy szecessziós épület előtt áll a rendőr. Bizalmi állás. Galériát szándékozik nyitni? Kánaán, olvasom az egyik fényképen (Kiűzetés, 1990). Ha Petőfi látná, kard ki kard-ot mondana. A Közművelődési koncepció, 1990 a szomjúságot növeli, inni kell rá. Meg a selyemzsinórra is. Szépen tekeredik, fonódik, mint ma a villamosvonal. Helyettes Marok, olvasom a farönkön, szépen belevésték a betűket (HSZ Marcsa, 1991). Nem csak a szomjúzás hejettes.
GAZ AL O SA (Gazdálkodj okosan, 1989). A betűkkel se gazdálkodtunk elég okosan, lehullottak a címből a betűk. Kádár arcát fedezhetjük fel, nyakkendője fekete, a nyakkendő egyenes formája ismétlődik, kerítés lesz belőle. Zárt terület. Börtön? Gazdálkodj okosan, azzal, amid van, ami hulladék, ami nem kell. Kimond és sejtet is valamit. A közeget, a közegellenállást, a határt és annak átlépését. Gerjeszti a szabadság utáni szomjúságot. Ezzel nem lehet gazdálkodni. Látjuk a papírpénzen a nullák szimbólumát, mintha lett volna olimpiánk, de nem volt és talán nem is lesz. Elgurultak a nullák, egy 20-as maradt.
Valamiféle befejezetlenséget érzek a kiállítást látva. Befejezhetetlen. A korabeli társadalmi viszonyok keresztmetszetét látjuk, a hiányokat, a pótlékokat, a prűdség vonásait, a felszabadító nevetés és humor erejét. Látjuk a csapdát, amit a múlt rejt, hogy rég nem élünk abban a korban, de mégis a jelenbe tartóan itt van a múlt, bennünk és köztünk. És olykor nem is tudunk róla, hogy itt van, róla beszélünk, róla tűnődünk. Hejettes Szomlyazóként. Amik nem lehetünk, mégis érezzük a szomjúságot. Mi már egy pohár vizet se tudunk ehhez hozzátenni.
Kölüs Lajos
Édes hazánk
HSZ Csuhaj! Kicsi szesz és fűrészpor, erek nyisz és jövőtlenség. Máris az élet sűrűjében vagyunk. A múzsák leszopják a 20 zsák pénz gazdáját – ma is érvényes üzenet. Provokáció. Ha infantilisnek is tartjuk a mondandóját, vagy dadásnak, szürreálisnak. Testi és lelki szerelem, akvarell, papír, 1989, fotó_ Kerekes Zoltán. Szeletelt szalámi (szalámitaktika?), egy szelet szárnyal, elszáll, mint a vasút emblémája. Profán és vaskos utalás a testiségre, miközben a kék ég és horizont harmóniát sugall. Nézzük a másik oldaláról: Finis coronat opus. Az vég ékesíti meg a dolgot (Zrínyiász kilencedik énekéből). A Hejettes Szomlyazók nem megváltók, nem is helyettes áldozatok, de tetteikben, törekvéseikben rálelhetünk a lemondásra és felajánlásra, a birtokolni akarás ellenkezőjére. Bejegyzések egy könyv indexébe: Magyarországon akkoriban olvastak legtöbbet a nők. Minden nő rendőr. A nő beszélő pina. (Megidéztetik Denis Diderot műve: Fecsegő csecsebecsék, 1747) Később egy rajzon: táborvezető elvtá: ˛//geci. A Pesti képek, 1988 sorozatban a Rajk-perről hírt adó újság maszatolódik össze.
Távol áll a Hejettes Szomlyazóktól a harácsolás, a hatalom igézete, bosszúsága, kisszerűsége és mocsara. Felülírtak valamit, mert hierarchia nélküli társaságként működtek, egyenrangúak voltak, nem volt köztük sem vezér(ürü), sem szolga. Csak szolgálat, önmaguk és művészetük szolgálata, saját és mások örömét szolgálni. Ha sikerül. Sikerült. Felülírták a helyesírást is, a helyest, ami hejes, és könnyen lehet helyettes, lecserélhető. Hejes fiúk.
Metafizikájuk konkrét és valós, megszenvedett metafizika, olykor a külön- és a kívülállás bélyegével. Nem tartoznak sehova, senkihez. A senki földjén élnek. A kopár szík sarján. Aranyhoz való kötődésükről vall a kiállítás címe, és magyarságukról. Mint kirekesztettek szomjaznak a szabad világra, a nézőkre, arra a szabad diskurzusra, amelyben műveik megszületnek, változnak, alakulnak.
A Hejettes Szomlyazók mintha közösen húzták volna meg a vonalakat vagy a vonalak egy részét. Ahogy Gilbert & George nem két művész, hanem egy. Egymásba olvadás, egymás olyan szintű elfogadása, amely révén közös mű születik, szerző nélkül. Ez nem pszeudo mű, mint Pauer Gyula esetében, amikor 1986-1987-ben Érmezei Zoltánnal és Rauschenberger Jánossal közösen alkották meg a fiktív művész és tájképfestő, Péry Puci alakját és életművét, a Dráva-parti festményekkel.
Döbling (Installáció gróf Széchenyi István utolsó alkotói periódusának és halálának emlékére, részlet, Ernst Múzeum, Budapest, 1988, fotó_ Halas István) című alkotásuk is parafrázis. Sorskérdésről szól, miközben a művészet szabadságfokát méregeti, mikortól és mitől lesz és nem lesz diliház a művészet. Látványos dokumentumot látunk, abszurdot, az akkori élet inverzét, úgy is mondhatnám: valóságát. Minden közös művészeti csoport előbb-utóbb feloszlik, felszámolja önmagát, mert szervezetként kezd működni, szabályok lépnek akarva és akaratlanul életbe, hivatalossá válnak a jelenségek, a cselekvések. Egyek és már még sem egyek. Önazonosságuk számolja fel saját létezésük alapját, a spontaneitást, a létezésük bizonytalanságát, esetlegességét, váratlan fordulatokat hozó mozgásukat, a banalitást és az egyszerűséget.
Ezek a művészek nem rakhatók be kalodába, besorolhatatlanok, saját maguk akartak lenni, nem több annál, mint egy másik ember. Emberi gesztusokból építkeztek, szomjúságuk egzisztenciális szomjúság. Szabadságvágyuk átírt mindenféle szabályt, elvárást. Nyitott és friss szemmel néztek szembe a jövővel: Kihalófélben, 1991, üdén és zölden, dicsőséggel telve. És imádkoztak: Magyar Hazánk,/ Mi Helyettes Szomjazó Fiaid, a/ Tied vagyunk!!! (Édes hazánk, 1991). Ki vonná ezt ma kétségbe?
