Lente Gábor: Vizilónaptej és más történetek a kémiából – Typotex, 2017 – 256 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-2799-14-8
Szeretjük részekre osztani a világot, s azt képzeljük, hogy ez a darabolás és elkülönítés a jobb megértést segíti. A polihisztoroknak leáldozott, hiszen a rendelkezésünkre álló tudásmennyiséget egyre nehezebb egységben szemlélni. Ennek megfelelően az embereket is megpróbáljuk humán- és reál-irányultságúakra osztani, s hajlamosak vagyunk elhinni, hogy – az esetek zömében – nincs átjárás. A tudomány képviselői között kevesebb a renitens, mint a művészek között, hiszen a tudomány műveléséhez megregulázott gondolatokra van szükség, míg a művésztől inkább valamiféle szabadon szárnyalást remélünk. (A fenti kijelentések mindegyikéhez hozzá lehetne tenni, hogy általában, meg azt is, hogy a kivétel erősíti…)
De mi van akkor, amikor a tudomány és a művészet „összeér” vagy összeérik? Észrevesszük-e a művészetben a tudományt, vagy elsiklunk a tények felett/mellett?
A Typotex Kiadónak nem a Vizilónaptej az első olyan kötete, mely egyszerre szól a megveszekedett ködborotválókhoz és megátalkodott kockákhoz, s bár az eddigiek főleg a matematika szépségeit tárták föl, most eljött a kémiára – és itt-ott az egyéb természettudományokra – való rácsodálkozás ideje.
A debreceni Egyetem Szervetlen és Analitikai Kémia tanszékének tanára, Lente Gábor érdekfeszítő írások során keresztül mutatja meg, hogy van élet a bölcsészeten túl… és a természettudományokon innen is.
Az első nagyobb egység, a „Természettudomány és szépirodalom” olyan írásokat gyűjt össze, melyekben a természettudományok – például a csillagászat, orvostudomány vagy a légkörkutatás – jelenlétét eszünkbe sem jutna keresni. Magyar órán nem szokás rávilágítani az Odüsszeia csillagászati utalásaiból kiolvasható tényekre, ahogy a Varázshegyet sem a tuberkulózis, vagy éppen a röntgen-készülékek irányából szoktuk megközelíteni. Lente írásai garantáltan meglepetést okoznak mindenkinek, aki kedveli a szépirodalmat, ugyanakkor hathat azokra is, akik a természettudományok felől nézik a világot.
A második nagy egységben olyan híres emberek életrajzával barátkozhatunk, akik miközben az élet más területén értek el sikereket, azonközben kémikusok is voltak, vagy legalábbis ilyen irányú tanulmányokat folytattak. Margaret Thatcher, Isaac Asimov, Martinovics Ignác, Ferenc pápa és Kurt Vonnegut között – a könyvben ennél többen szerepelnek – nehéz lenne egyéb olyan összefüggést találni, ami miatt azonos felsorolásban szerepelhetnének.
A kötet harmadik nagy egysége a „mindennapi tudomány” címet viseli, és itt kerül elő a kötetnek címet adó, ilyenkor nyáron igencsak aktuális vizilónaptej. De John Travoltával is találkozhatunk, kiderül, hogy mi köze van a triklóretilénhez. Sőt, sok egyéb mellett arra is fény derül, hogy miért és miként kellene újradefiniálni a kilogrammot. Mondjuk, az tényleg vicces, hogy
egy alapmennyiség mértékegysége egyetlen ténylegesen létező, megváltoztatható, vagy akár meg is semmisíthető tárgyhoz legyen kötve.
A Vizilónaptej legalább annyira szórakoztató, mint a minket körülvevő világ, s ahogy a világban, úgy a kötetben sem kell feltétlenül tanulságokat keresni. A rácsodálkozás pont elég az olvasáshoz.
