Amikor egy férfi életébe húszévesen lép be a lánya

célia rakovszky

Rakovszky Zsuzsa új könyve különleges családregény, a családok hiányairól, a negatív töltésekről. Az egymás mellett élő emberek boldogságkereséséről és társas magányáról. Az egymás melletti elbeszélésről. A regény elbeszélője évtizedekkel később értesül arról, lehet, hogy van egy lánya – így kerül az életébe a húszéves éves Célia. Miközben egy gyakorlatilag ismeretlen embernek kell apaként segítenie, óhatatlanul rápillant saját élete idegenségére és gyermeki mivoltára is.

Rakovszky Zsuzsa Célia című, a Magvető kiadónál Könyvhétre megjelent regényéből itt egy részletet olvashatsz. És ha tetszett, itt eléred a könyvet.

Részlet:

VI.

Totális csőd minden téren: a Nikitől kapott pénz fogyóban,
az Aranylótusz még mindig nem utalt (talán túlságosan
spirituálisak hozzá, hogy efféle földhözragadt dolgokkal
foglalkozzanak, mint a pénz, esetleg emlékeztetnem
kéne őket?), Henitől továbbra sincs semmi (pedig milyen
nyomorultnak tűnt ott a plázában, ahogy ott állt az Igazság
szája előtt, azt hittem, hamarabb föladja a tulajdon
érzelmei ellen folytatott küzdelmet), most már egyetlen
tanítványom sem maradt, csak Célia, de hát mégse kérhetek
pénzt a tulajdon lányomtól (ha ugyan…)! Egyébként
tegnap, amikor megérkezett, alig ismertem rá: szoknyában
volt, méghozzá skót kockás rakott szoknyában, a
pulóvere nyakkivágásából egy fehér blúz gallérjának két
hegyes csücske kandikált elő, és ami a legfurcsább volt, a
haját varkocsba fonta – csak egybe, szerencsére, nem kettőbe,
de így is úgy festett, mint egy reklámrajz egy húszas
évekbeli újságból („A gondos háziasszony kamrapolcáról
nem hiányozhat a malátakávé!”) vagy egy csinos mellékszereplő
egy ötvenes években készült, vidám amerikai
filmből, amelyben a lemezkiadó cég milliomos tulajdonosának
lánya végül hozzámegy a magát ablakmosó fiúból
népszerű énekes sztárrá felküzdő főszereplőhöz. Már
csak a fehér zokni hiányzott a lábáról.
– Jelmezbálba készülsz? – kérdeztem epésen (mert semmi
kétségem nem volt afelől, kinek köszönhető ez a villám130
gyors – minek is nevezzem? – szolidulás), mire zavarba
jött, és a copfja végét kezdte rágcsálni. Bosszúból arról
faggattam, mit olvasott mostanában. Fogadni mertem
volna, hogy öcsém öccse, már ha nem néz görbe szemmel
az olvasásra úgy általában, a Cilike-történetekre vagy
a szakácskönyvekre igyekszik rákapatni, de úgy látszik,
mégsem, vagy ha igen, akkor eddig még nem járt sikerrel.
Célia közölte, hogy Hardyt olvas, az Egy tiszta nőt. – Na,
és hogy tetszik? – Még nem tudom… te olvastad? Nehogy
eláruld, hogy a végén meg fog-e neki bocsátani a férje!
Amikor elment, kiborítottam a konyhaasztalra az aprópénzt
az üres bonbonosdobozból, ahol gyűjtöm (a bonbont
még anyám kapta tőlem valamelyik születésnapjára).
Kihalásztam a tízesek és húszasok közül az összes
százast és kétszázast, de így is csak kilencszáz forintot
sikerült összekapirgálnom. A postaládámban egy értesítést
találtam ajánlott küldemény érkezéséről: biztosan
egy utolsó felszólítás a Főgáztól vagy az elektromos művektől.
Nincs más hátra, fel kell ugorjak az apámhoz: az
öcsémnek már tartozom, ha megint pénzt kérnék tőle, talán
adna, de rájönne, mennyire meg vagyok szorulva, és
megpróbálna lealkudni a lakás árából. Apámtól se pénzt
akarok kérni persze, azt szégyellném, pláne, hogy már
vagy fél éve nem kerestem, hanem csak megkérdezem,
hogy nem tud-e valami rendszeres munkát. Kontrollszerkesztést,
vagy ha esetleg valamelyik lapnál keresnek valakit,
aki digitalizálja a régi számok anyagát, ilyesmit. És
akkor esetleg átmenetileg…
Amikor becsöngetek, apám új felesége nyit ajtót. Pár
pillanatig összehúzott szemmel néz rám, szemlátomást
nem tud hová tenni, aztán elbűvölő mosolyban ragyog fel
az arca: – Jaj, hát te vagy az, Ádám! Úúúgy örülök, hogy
megismerhetlek! A Gyuri már sokat mesélt rólad!
Gyuri: ez az apám. Hogy mesélt volna rólam, azt persze
kötve hiszem, de azért tétován, jóindulatúan bazsalygok,
és gondosan megtörlöm a lábam a lábtörlőn, közben
odabentről hallom apám nyűgös hangját: – Klári, ki az? –,
mire a szőke Klári repeső, boldogan álmélkodó hangon
kiáltja befelé: – Az Áááádika!
– Ne haragudj, hogy nem hívtunk meg az esküvőre!
– csilingeli már odabenn vidáman újdonsült mostohám.
Egy pillanatra gyöngéden a karomra teszi a kezét,
és együtt érző, testvéri komolysággal néz a szemembe. –
Tudod, nem akartunk nagy felhajtást csinálni… a mi korunkban!
Egy kávét? Neked nem hozok, te már ittál ma
kettőt! – ragyog rá apámra játékosan sugárzó mosollyal.
Apám az íróasztalánál ül, de nem a szokott fürdőköpenyét
viseli, amiből hosszú cérnaszálak lógnak, hanem
szokatlan módon inget és kötött mellényt. Fásult, kelletlen
pillantást vet rám, a kávérablóra, ironikus mosolya eltűnt,
a homlokát ráncolja, huncut öreg csecsemőből nyűgös
öreg csecsemő lett.
– Rég láttalak… – mondja ingerülten, bár szerintem
nem is emlékszik rá, hogy mikor látott utoljára. Én meg
hirtelen ráébredek, mi olyan furcsa a lakásban: nem is
annyira a szokatlanul nagy rend, hogy nincs minden üres
felületen lapjával lefelé fordított, nyitott könyv és üres kávéscsésze,
elnyomott csikkel a csészealjban, hanem hogy
hiányzik a mindent szürkés félhomályba borító dohányfüst!
Minden körvonal tisztán, élesen csillog, mint egy
metszeten. És füstszag sincsen.
– Valami baj van? Nem vagy jól? Vagy csak… miért
nem ihatsz több kávét? A vérnyomásod? – kérdezem tétován,
mert tudom, mennyire irtózik a gyöngeségnek és
a szenvedésnek még a látszatától is, a másokétól csakúgy,
mint a sajátjától. Régebben sokszor hallottam tőle, ha úgy
adódik, hogy már nem tud teljes értékű életet élni, hogy
már csak nyűg a hozzátartozói és főleg önmaga számára,
akkor „kiszáll a buliból”, mert az embernek joga van
hozzá, hogy mindvégig megőrizze az emberi méltóságát,
valamint kötelessége, hogy ne legyen terhére másoknak.
Vagyis ha csak utalok is rá, hogy valami nincs rendben
az egészségével, az olyan, mintha erre az állítólagos kötelességére
figyelmeztetném… ez persze csak későn jut az
eszembe, amikor már kimondtam.
Láthatólag csakugyan bosszantja a kérdés, dühösen legyint.
– Nők… Szeretnek a bolhából elefántot csinálni! –
dünnyögi ingerülten. – Ha az ember engedi, magatehetetlen
csecsemőt csinálnak belőle, hogy kiélhessék rajta a
hatalmi ösztöneiket… Az égvilágon semmi bajom nincs!
– Keményen, kihívóan néz rám, merek-e ebben kételkedni:
most megint olyan pimasz utcakölyökképe van, mint
régen. Csak én látom úgy, mintha valami rémület is bujkálna
a szemében?
De már lavírozik is befelé mostohám a tálcával, a kávéscsészék
mellett cukortartó és kis ezüst tejeskancsó.
– Hány cukorral kéred? Tegezz csak nyugodtan visz-
sza! Elvégre rokonok vagyunk! – néz rám nagy, ártatlan
kék szemekkel.
– Ne szólítson mindjárt anyukának? – így apám.
Kuncogó, kacér tiltakozás:
– Annak azért nem igazán örülnék… de ha ragaszkodtok
hozzá… Elnézést, egy pillanatra! – mondja gyors, bocsánatkérő
mosollyal, ahogy fölkapja a követelőzve muzsikáló
mobilt, és: – Most nem tudok bemenni! Nem
érdekel! Oldjátok meg! – szól bele élesen és ingerülten,
aztán határozott mozdulattal kinyomja a telefont. – Elnézést,
Ádika… csak ezek a lányok, az alkalmazottaim,
olyan önállótlanok tudnak lenni… semmi sincs elintézve,
ha én nem vagyok ott…
– Hallom Zsoltikától, hogy el akarod adni a lakást! Szerintem
is okos ötlet! – néz rám gyöngéd mosollyal hamvasszőke
mostohaanyám, mintha értelmes óvodás lennék,
akinek sikerült összepárosítania a tesztlapon a két csíkos
zoknit. – De… nem sajnálod egy kicsit? Mennyi ideig is
éltetek ott édesanyáddal? Harminc évig? Negyven? – Előrehajol,
és komolyan, együtt érzően néz a szemembe, egyúttal
azt is értésemre adva, hogy nem, ő nem féltékeny
apám múltjára és előző feleségeire. De apám kirobban:
– Ugyan, hülyeség! Legalább te ne beszélj már ilyen
szentimentális baromságokat, józan üzletasszony létedre!
Minek tartana fenn egyedül egy akkora lakást? Mint
az a sok vénasszony, aki nem hajlandó kisebbe költözni a
száz négyzetméteréből, mert ott lakott hatvan évig a boldogult
urával! – Az utolsó szavakat sipító, nyávogó iróniával
ejti ki, gondolom, a képzeletbeli öregasszonyokat akarja
utánozni. – Nálunk az emberek képtelenek praktikusan
gondolkodni! Tőlünk nyugatra senki nem vesz magának
lakást, hanem mindenki bérel! Na jó, majdnem mindenki!
Aztán, ha máshol jobb állást kapnak, odébb költöznek!
A mostohám egy pillanatra mintha vitába akarna szállni
vele, de aztán csak halkan, finoman köhécsel a zsebkendőjébe,
és hozzám fordul:
– Zsoltika mintha azt mondta volna, könyvet szeretnél
írni, azért van szükséged egy kis nyugalomra, hogy ne
nyomasszanak egy darabig a… izé… a megélhetési gondok.
Tényleg? Nahát, ez egyszerűen csodálatos! – A nagy
kék szemek rajongó ámulattal ragyognak rám. – Szóval az
alma nem esett messze a fájától… Szorítok neked! Ugye,
majd mesélsz róla egyszer, hogy haladsz vele? De ugye
tényleg nem baj, hogy nem értesítettünk az esküvőről?
Én akartam, de apád azt mondta, téged úgysem érdekel.
És… ugye nem haragszol… nem szemrehányásképpen
mondom! – mondja már az előszobában, amikor kikísér
(apám mordan visszamerült a papírjaiba), miközben
mélyen, becsületes szomorúsággal néz a szemembe, és
egy pillanatra megszorítja a karomat. – De tényleg jöhetnél
egy kicsit gyakrabban! Tudod, ő sem lesz fiatalabb…
ő ugyan ezt nem akarja elismerni, de ez az igazság… És
remélem, nincs köztünk semmi rossz érzés… A felnőtt
gyerekek nem szokták szeretni, ha a szüleik újraházasodnak,
pedig az embernek ötvenen túl is vannak érzelmi igényei…
nekem elhiheted!
Megnyugtatom, hogy eszem ágában sincs beleártani
magam apám szerelmi életébe, ellenkezőleg, hálás vagyok
neki, amiért gondját viseli, satöbbi, satöbbi. Dühösen tapodom
a sáros járdát hazafelé, és azt hiszem, magamban
motyogok közben, ez gyakran megesik, ha nagyon haragszom
magamra: ha már kölcsönkérni nem volt képem,
legalább Nikit szóba hozhattam volna…