A babaház
Írta: Gulisio Tímea
Aznap tükörjég borította az utakat. Ablakpárkányokba és villanyoszlopokba kapaszkodva araszoltam a lovasbolt felé. Sürgősen kellett egy cipő és egy lábszárvédő. Akkor még nem tudtam, hogy hetekig kell várnom erre a lovaglásra. Hogy addig rajtam lovagolnak.
Egy vörös hajú, bundát viselő, hetven év körüli úri hölgytől kértem útmutatást. Nem véletlen tőle. Készségesen elirányított, hamis mosollyal a szája szegletében. Aztán továbbment. Mind továbbmennek. De mégis mit mondjak nekik? Hogy „Tessék megvárni, nagyon tetszik nekem, szeressen, hadd költözzek Önhöz, kényeztetem, csak tartson el?!”
Reméltem, hogy még összefutunk véletlenül. Azt nem is sejtettem, milyen hamar. Két nap múlva a Sparban pont előttem állt az önkiszolgáló mérlegnél. Vattacukor illata átjárt. Banánt és ananászt vett, én krumplit. Kosarammal megböktem, majd elnézést kértem. A figyelemfelhívó hadművelet sikeresnek bizonyult:
– Á, megint! – sikkantotta csiklandósan. Fekete szemei félelmetesen megvillantak. Csapásra kész vércseszemek. Ragadozó madárorr. Nem is akartam menekülni a karmaiból.
– Örülök, hogy viszontlátom! – udvaroltam, én nem is hazudtam.
– Részemről a szerencse! Grünfeld Hanna – nyújtotta szarvasbőr kesztyűből előbukkanó májfoltos kezét.
– Gulisio Tímea.
– Ó, de cifra nevünk van! – kacagott fel melléhez kapva.
– Nagyon siet? – kérdeztem.
– Nyugdíjas vagyok, semmi dolgom. Rutinbevásárlás. Néha barátnők. Teázunk egyet. A bejárónő mindent megcsinál. Vagyis azt, ami rá tartozik – ezt az utolsó megjegyzést sejtelmesen ejtette el.
– Velem is beülne valahova?
– Be-be. De megsavanyodik a tejföl, hűtőbe kell tennem! Ha gondolod…
Tudtam, hogy folytatódik. Vettünk még pár dolgot. Ő tejszínt, ajvárt, tonhalat. Én kenyeret és akciós májkrémet. Lopva belesandított a kosaramba, és leszűrte, hogy nem vagyok eleresztve anyagilag. Az ilyenek erre vannak kihegyezve.
Kényelmeskedett, mintha nem lenne sürgős. Mintha nem viszketne már a nyelve. Készpénzzel fizetett, kígyóbőr tárcája vastag a tízezresektől.
– Te is a közelben laksz? – kérdezte.
– Igen, itt a Lánchídnál.
– Albérletben, gondolom.
Arra célzott, sajátom úgyse lehet ezen a környéken.
– Igen.
– Egyedül? Családdal? Fiúval?
– Barátnővel.
– Értem – kacsintott.
Egyszerre kedves és megalázó. Pont az esetem. Már elképzeltem ráncos nyakát a fogaim közt. És a bankókat ropogni a zsebemben. Vennék belőle egy márkás lovaglónadrágot. Elutaznék Erdélybe. A maradékot félretenném könyvkiadásra.
– Ábrándos kislány! – vágott hátba, de csak finoman.
– Igen, bocsánat. Figyelek ám!
– Tudom. Nagyon is.
A csúszós úton egymást támogattuk, még rá is játszottunk kicsit. Jó lett volna ráesni, de ezt nem reszkíroztam meg. Két megállót mentünk villamossal.
– Van kocsim, de én nem vezetek. Biztonságosabb a sofőr.
Sárát juttatta eszembe. A néger sofőrt, aki egyéb igényeit is kielégítette.
Ódon faajtó. Vizenyős salétromszag. Ismerős. Bennem összekapcsolódik az úri boszorkányok kéjbarlangjával. Hannából minden rosszat kinéztem. Vágytam a csipkés ágyára, az éles körmeire.
A lakás ajtaja rekedt nyikorgással tárult ki. Az előszobában a szokásos nagypolgári stílus uralkodott. A konyha hétköznapi. Mindenütt megfakult, bolyhos szőnyegek. A falon is. Feketét ittunk, kőkemény teasüteménnyel.
Fél óra „régenmindenjobbvolt”-monológ után egy kulcsra zárt, kicsi, meleg, poros helyiségbe vezetett.
– Az én babaszobám!
A polcokról vagy százötven-kétszáz baba meredt rám üres üvegtekintettel.
– Ööö… Hát… Gyönyörűek!
Mi mást nyöghettem volna ki.
– Ők a barátaim. Velük beszélgetek, mióta a férjem meghalt, a gyerekeim itt hagytak. Csak ők vannak nekem. Volt egy macskám, de kiszökött az ablakon, és elütötték – mutat a fotelben ülő fekete cicára. Kitömött.
Ép eszű ember valami hihető indokkal azonnal távozott volna. De engem érdekelt, sőt feltüzelt az őrülete.
– Leszek a cicája! – dörgölőztem hozzá.
– Nem, te a babám leszel! – így Hanna.
Lefektetett az ágyra, és betakart. Elmélyülten simogatta a hajam, az arcom, a nyakam. Apránként kitakart. Kikapcsolta az övem, és a hasamat csókolgatta száraz, hideg ajkaival.
– Finom, fehér porcelánbaba, Te! – álmélkodott suttogva. Reszkető kezével aszott mellein babrált.
– Nem vetkőzik le egészen? – kérdeztem.
– Nem tudsz beszélni! Megzavarod az illúziót! – rivallt rám.
Levetette a pulóverem. A pólót segítettem neki. Hideg, nedves orrát éreztem a testemen. Eszembe jutott a kutyám, és nagy önuralmat igényelt, hogy ne nevessek.
Egy ideje átmentem aktívból passzívba. Akármit, csak csináljanak velem. Hagyom. Tetszik. Meg ha nem is, engedem.
A ruha végig rajta maradt, ettől izgalmasabb, maradandóbb élményt nyújtott. Ügyetlenül nyalt, de erősen, érzékkel ujjazott. A szájába élveztem.
Végül el kellett búcsúznom a babáitól, és ígéretet tennem, hogy legközelebb is jövök vendégségbe. Megígértem. Majd táskámba csúsztattam a karóráját. Régi típusú, arany, felhúzós.
– Minden babámnak adok egyet, hogy emlékeztesse, melyik nap mely órájában várom.
– Hogyan?
– Ha például egy hét múlva délután háromkor áll meg, hívj, várlak – azzal kitépett egy noteszlapot a telefonszámával.
Már aznap este megállt. Becsapva éreztem magam. Ilyen ócskaság! Talán nem is igazi arany. Vagy csupán Hanna, a boszorkány tudja újraindítani.
https://www.youtube.com/watch?v=IxXnZ0Uy4Nw&t=536s
Gulisio Tímea
