Befejezhetetlen könyvekről és lezárhatatlan életművekről kérdeztük a hetvenkedő írót, akinek regényein gyerekek generációi nőttek fel. De lehet, hogy van, ami fontosabb az impozáns méretű Nógrádi-életműben?
– Néhány éve még azt gondoltam, hogy hetvenévnyi élet, sok. Most viszont nem az évek súlya, hanem a vágtatása nyomaszt. Neked mostanában mit súg a hetvennel suhanó idő?
– Leszámítva a szervezet, a test gyöngülését, igazat adok azoknak, akik azzal biztatgatják magukat és másokat, hogy annyi idős vagy, amennyinek érzed magad. Én húsz-harminc éves koromban hetvennek éreztem magam, olyan testi-lelki súlyok, koloncként lehúzó körülmények nyomorították az életemet. Aki az akkortájt született verseimet olvassa a MEK-en, tudja, miről beszélek. Ma, annak ellenére, hogy hamar fáradok, délután alszom, este már nem tudok komoly munkát végezni számos tervem van a következő évtizedre, és ha mondhatom: harmincnak érzem magam. Persze, mint jeleztem: nem minden pozitúrában.
– A kerek évforduló (állítólag) mérlegkészítésre, számadásra, leltározásra készteti az embereket. Te is így vagy ezzel?
– Igen, igen… A könyvhétre megjelenő Megelőzni a jövőt− Feljegyzések fiaimnak című kötetem kétszáz írása mérlegkészítés, számadás, ha úgy tetszik, bár nem annak a született, csupán vallomásoknak fiaim számára. Tíz éve kezdtem írni, de hatvan év gondolatai, meditációi rejlenek a szövegekben. No, persze leltárnak is nevezhetnénk. Bár megjegyzem, a kézirat leadása óta is folytatom ezt a befejezhetetlen könyvet. Az emberi élet-leltár nem három napig tart, ha elkezdődik, hanem az utolsó percig.
- Nógrádi Gábor: Pokolian dühös vagyok!
- Kedvenc írójukkal szülinapozhatnak a gyerekek!
- Miért sír az öregember?
- A nemi szerv nem a testünk része?
– Ha íróként kell számadást készíteni, miből áll az életmű, és mi az, ami Neked igazán fontos ebből? (Ez a „fontosság” mennyire esik egybe a közönség Hozzád eljutó véleményével?)
– Nekem a verseim a legfontosabbak. Ugyanakkor megértem az olvasóközönséget, ha számukra a verseknél sokkal vidámabb regényeim, humoros írásokból összerakott köteteim tetszenek. De ha a verseket nem vesszük figyelembe, akkor megegyezik a véleményem az olvasóimmal: a Segítség, ember!, a Petepite, A nagyikám zseni engem is szórakoztat.
- Twitter-regény egy leszakított pólóról
- Az utolsó számla a New York kávéházból
- Miniszterelnök úr, nem kellene kezet csókolni Krúdynak?
- Holnaptól nem a Gorkij utcában lakom
– Visszatekintve van hiányérzeted? Van olyan, amit terveztél, és nem valósult meg, és valamiért letettél róla?
– Sajnos, nagyon rossz természetem van. Ha eszembe jut egy ötlet, akkor is megpróbálom megvalósítani, ha üvölt, hogy kudarc lesz. Lásd: Tanárnő című folyóirat, Dedikált Könyvek Boltja stb. Sose felejtem el Békés Pál megjegyzését, mikor erről beszélgettünk.
Nekem is vannak ötleteim – mondta −, de én gyorsan elhessegetem azokat, mert ha velük foglalkoznék, nem volna időm írni.
Palinak volt igaza… Egyik tervem elmulasztását azonban nagyon sajnálom. Már közel hetven éve egy boldog, relatív egyenlőségben és nem gyűlölködésben élő Magyarországon szerettem volna élni, és amit tudtam meg, amit lehetett megtettem, hogy lábra álljon a projekt. Majdnem teljes a kudarc.
– És ha a jövő felé pillantsz? Mit várhatnak „még” az Olvasók?
− Mint mondtam, tele vagyok tervekkel. Például negyven kötetből álló könyvsorozatot készítek elő a gyerekeknek. És az a vicc, hogy ez nem vicc! Kész a vázlat. Ezenkívül formálódik egy groteszk krimi felnőtteknek, és talán az életrajzi regényemet is megírom. Már gépben van az első mondat. „Nem mindenkinek van olyan szerencséje, hogy egy Auschwitzot túlélő asszonytól születik…” Mint a mondatból is kiderülhet, az a gond, hogy most már prózát is csak úgy tudok írni, ahogy a verseket írtam ötven éve: önboncolással. És az néha nagyon fáj.
***
A címlapfotót Esztergályos Keve készítette.
