A Stephanusok esete a rinocérosszal
Az orrszarvú nagy, ronda és ijesztő. Az orrszarvú lomha és buta. Furcsa külsejében, esetlen csúnyaságában mégis van valami megkapóan bájos, amit talán csak a vizualitásra különösen érzékeny képzőművészek vesznek észre. Az 1515-ben Európába (egészen pontosan Portugália fővárosába, Lisszabonba) érkezett, ott számos kiállítást megjáró állatot a rövidke celebség után I. Leó pápának küldték ajándékul. A hajó, amely a virágokkal díszített, zöld bársonygallért viselő rinocéroszt szállította, Liguria partjainál viharba került és elsüllyedt – vele együtt az összekötözött lábú orrszarvú és virágos bársonygallérja is.
A szerencsétlen sorsú „csodalény” története megihlette Albrecht Dürert, aki anélkül készített róla meglepően pontos fametszetet, hogy valaha látta volna; és bár műve állattani szempontból (látatlanban!) kicsit pontatlan, hatása mégis századokon ível keresztül. A teljes történet pedig orrszarvústul, metszetestül, mindenestül arra késztette Orosz István grafikust és animációsfilm-rendezőt, hogy Horkay István kiváló kortárs képzőművésszel együtt a fél évezredes, fura sztoriból egy ízig-vérig mai, modern, gyönyörű és szórakoztató filmet készítsen.
Közös munkájuk gyümölcse éppoly különleges, szokatlan és bájos, mint az orrszarvú, ám az állattal ellentétben – vagy talán épp ellenpontozva annak rútságát – maga a légies, finom, megkapó szépség. Az interjú előtt alkalmam volt megnézni a Rinocéroszt, és csak kapkodtam a fejem, mert a film az elbűvölő képi világon túl számos meglepetést is tartogat: csodaszép zenét, intellektuális kalandot, rejtett utalásokat, áthallásokat, gyönyörűen megírt szöveget olykor a rendező, Orosz István tolmácsolásában, és nem utolsó sorban friss és remek humort. Kíváncsian vártam tehát a találkozást az alkotókkal, hogy feltehessem a film keletkezésével kapcsolatos kérdéseimet és beavassanak néhány műhelytitokba.
– A film témája a rinocérosz; felkérés volt, vagy egy régi álom valósulhatott meg?
– 1515-ben érkezett a rino Nyugat-Indiából Európába – kezdi Orosz István. – Én az 500. évfordulón, 2015-ben kezdtem foglalkozni a témával. Izgatott ez az alapszituáció: Rómában elterjed, hogy majd jön egy orrszarvú, egy fura állat, terjed a szóbeszéd, nő az izgalom, a várakozás, egyre dagad – majd egyszer csak kiderül, hogy mégsem érkezik meg a rinocérosz, mert elsüllyedt.
– Godot-ra várva szituáció…
– Pontosan. Aztán amikor lehetőség adódott Kecskeméten, hogy ebből legyen valami, megkérdeztem Istvánt, lenne-e kedve megcsinálni velem a filmet. A történettel addigra elkészültem, írtam esszéket, készítettem pár vázlatot, és szerettem volna, ha együtt csináljuk.
– Mit jelentett a közös munka?
– Én ismertem a sztorit, a technikai kivitelezés pedig István kezében volt, hisz ő ebben a topon van – mondja Orosz István. (Mindkét alkotó István, mintha nevükkel is hangsúlyozni szeretnék a kitapintható összhangot, amelynek megléte nélkül a film nem lehetne ennyire remek. Kettősükről, a Stephanusokról a filmben is történik kikacsintó említés).
– Hogy alakul ki egy animációs film forgatókönyve? Nem csak a modern, játékos szövegre gondolok, hanem arra is, hogyan lehet összerakni egy ilyen szellemes, mégis végig a képzőművészetre fókuszáló, eredeti és előzmény nélküli filmet?
– Nem volt forgatókönyv, a gondolat volt a lényeg, az ötletek. Mikulás Ferenc a kecskeméti stúdióban mondta is, hogy nagyon nehéz lesz összeállítani, mert rengeteg információ van benne. Tény, hogy nem feltétlenül van minden nézőnek a birtokában az az ismeretanyag, ami a teljes megértéshez szükséges. Ennek ellenére a film nem csak egy szűk értelmiségi rétegnek szól – inkább mindenki mást ért és élvez majd belőle: lesz, aki a humorát, lesz, aki a képi világát és így tovább. Ha tudod, akkor követed a mondanivalót, de az is elég, ha „csak” gyönyörködsz a létrehozott képi világban.
– Teljesen digitális munka, vagy azért volt még asztal, ecset, tus?
– Volt, amit én rajzoltam, Dürer stílusában – feleli Orosz István, én pedig nem tudom megállni, hogy el ne mondjam: amikor peregtek előttem a jelenetek, bizony nem egyszer eltűnődtem, vajon mi az, ami eredeti Dürer, és mi az, ami a film alkotóinak munkája.
– A filmen látszik, mennyire jól tudtok együtt dolgozni, kiegészítitek egymást.
– Így van. Nem voltak ellentétek, inkább csak támogatás, holott ez nem minden közös munkánál alakul így – mondja Horkay István. – Egyszerűen eszünkbe sem jutott, hogy ezt nem tudjuk megcsinálni, pedig nem volt könnyű. Itt van például a humor, amit bele kellett csempészni…
– …és ami engem elbűvölt. Nem tudom, mondhatok-e ilyet, de nagy kedvencem, a Monty Python is eszembe jutott…
– Amikor először felmondtam a történetet, túl unalmas volt – veszi át a szót Orosz István, aki a film narrátora is. – Írtunk hát hozzá poénokat, vicces szövegeket…
Valóban: amikor az ember már épp elfáradna kicsit, mindig jön valami vicces, valami abszurd, egy meglepő vizuális vagy verbális fordulat, amire az ember nem számít. A komoly mondanivalót feloldja, ellenpontozza egy képi geg vagy egy poén a szövegben. Rég letűnt kor keveredik friss, mai technikával, a történelem süllyesztőjébe hullott események szűk évtizede létező szimbólumokkal elegyednek. Feltűnik például – alig hittem a szememnek, le is pauzoltam rögtön – egy QR kód, ami láss csodát, működik is: a Wikipédia Nürnbergi Krónika oldalára visz, a filmben épp bemutatott tartalommal összhangban. Nyújthat-e egymásnak kezet ennél kedvesebben, játékosabban múlt, jelen és jövő?
– Melyik korosztálynak szól a Rinocérosz?
– Mindegyiknek. Megmutattam az unokáimnak, leültek és nézték – folytatja Horkay István.
– Az animációs filmekről mindenkinek a gyerekek, a fiatalabb korosztály jut eszébe – veszi át a szót Orosz István. – Ennél a filmnél azért ez nem teljesen így van, hiszen a mondanivaló komoly és abszolút aktuális: valaki (adott esetben Dürer) úgy rajzol le valamit, hogy soha nem is látta, és mi mégis elfogadjuk annak ellenére, hogy a valóság és a látszat, a valóság és az ábrázolás között jó pár helyen ellentmondás feszül. Ezt akartuk megfogni. Azt szerettük volna, ha megindítja a fantáziát; ha pedig valaki valamit nem ért, akkor tessék, nézzen utána.
– Ma internet-uralta világban élünk – folytatja Horkay István. – Maga az internet zseniális, otthon vagy a világban, ez a globalizáció egyik kellemes terméke. De az információnál ma már érdekesebb a dezinformáció – hogy tényleg úgy van-e? Mit hihetünk el? A maga eszközeivel erről is szól a film. Jó néhány helyen úgy tesz, mintha nagyon tudományos lenne, közben pedig nem az, hanem csak fikció, ami majdnem igaz. És hogy hol? Tessék utánajárni! Éppúgy, ahogy a neten közzétett rengeteg információt sem szabad kritikátlanul elhinni, ellenőrizni kell, ez a házi feladat!
– Mikor és hol lehet majd látni a filmet?
– Kecskeméten, június végén lesz a bemutató, aztán a Műcsarnokban lesz látható a Múzeumok Éjszakáján – mondja Orosz István.
– És ezzel még nincs vége! – veszi át a szót Horkay István. – Szeptemberben a Műcsarnokban videó-installáció is készül a filmből, 3-4 vászon között osztjuk meg a látnivalót. Ezzel a technikával újabb érdekes hatásokat tudunk elérni, például ahogy a rino egyik képernyőről a másikra mozdul. Kilépünk a harmadik dimenzióba, hiszen a vásznak térben vannak, térben vesznek körül, s ez rengeteg lehetőséget rejt.
– Kíváncsian várom, én biztosan ott leszek a Műcsarnokban, hogy megnézhessem. Mint ahogy nagyon érdekelt a film is. Ismertem a Dürer-képet, de hogy ebből hogy lehet animációs filmet csinálni? El sem tudtam képzelni.
– Tudod, mit? Ne legyen érdekes, hogyan, milyen technikával készült a film, hanem csak az eredmény. Az a fontos!
Kovács-Cohner Róbert
