Átlagos lányként jellemzi magát, aki csak úgy szereti a zenét. Mindeközben talán észre sem veszi, milyen hihetetlen színvonalat nyújt: szövegei gondolattal teliek, hangszíne különleges, ringatóan dallamos szerzeményeit jólesik hallgatni. Minél bájosabban és szerényebben nyilatkozott Y’akoto, annál inkább úgy éreztem, mintha ő is, mint a legnagyobb művészek, valami időtlen őserőből merítene a zenéjéhez. Nehéz elhinni, hogy tényleg csak három évvel idősebb nálam…
Eddig három albumod jelent meg: a Babyblues, a Moody Blues és a Mermaid Blues. Mintha egy sorozat elemei lennének.
Az én zeném kék. A kék színt sem lehet igazán leírni, ugye? Csak hasonlatokkal élhetünk: olyan, mint az ég, olyan, mint az óceán. Hát az én zeném is ilyen: mint az ég, mint az óceán, de az igazi lényegét, a „kékségét” nem lehet szavakba foglalni. A blues szó arra is utal számomra, hogy minden dalomnak közös eredete van. Az alapjuk ugyanis mindig egy történet, amellyel közvetlenül szeretném megszólítani a hallgatóságomat, tulajdonképpen a hangommal mesélek nekik.
Tehát a címek nem a blueszenére utalnak?
Nem látom értelmét annak, hogy erőszakkal stílusokba soroljuk a zenét. Minden dal első és eredeti a maga nemében, és sokszor feszegeti annak a műfajnak vagy stílusnak a határát, amelybe elvileg tartozik. Ez olyan, mint én magam: az apám ghánai, az anyám német, és kettejükből jöttem létre én, Y’akoto, aki mindkettejükből hordoz magában valamit, mégis egy teljesen új, megismételhetetlen személy. Hát ezért nem vagyok híve a címkéknek, sablonoknak, amiket rá akarunk húzni műalkotásokra vagy magukra az emberekre.
A blue másik jelentése „szomorú”. Ez mennyire jellemzi a zenédet?
A dalaim a saját élményeimből és tapasztalataimból születnek, és mint mindenkinek, nekem is vannak mélypontjaim. De nemcsak ezek ihletnek komponálásra, hanem a vidám, boldog és a semleges élményeim is. A legalapvetőbb az, hogy imádok zenélni és zenét írni, kísérletezni a hangokkal és a nyelvvel. Szeretem a blues, a baby, a moody, a mermaid szavakat. A mermaid, az egy különösen gyönyörű szó, nem? Egy nő, aki az óceánból születik és emelkedik ki… A moody is olyan sok mindenre utalhat: egy ember hullámzó hangulatára, vagy a természet változékonyságára. A Babyblues pedig az első albumom volt, afféle kicsi lányként, „baby”-ként, tizenhat és húszéves korom között írtam ezeket a dalokat.
A történetek, amelyekre a dalaid épülnek, sokszor elég szókimondóak. A Mothers and Sons a gyermeküket egyedül nevelő anyákról szól, az Off the boat pedig egy menekülő emberről, aki a tengerbe fullad.
Szeretném, ha az emberek nem úgy gondolnának rám, mint valami elérhetetlen és steril valakire, aki pénzért ír zenét, és fogyasztói igényeket akar kiszolgálni a minél nagyobb profit érdekében. Önazonos szeretnék maradni, ami azt is jelenti, hogy ha egy kemény vagy megosztó téma foglalkoztat éppen, akkor arról írok dalt. Az említett példákról annyit, hogy mélységesen tisztelem az egyedülálló szülőket, vagy az életük kockáztatásával útnak induló menekülteket, vagy akár mindenkit, aki kora reggeltől késő estig gürcöl egy munkahelyen a túlélésért. Kényelmetlenül érezném magam, ha csak a saját szerelmi életemről írnék – persze ilyen dalaim is akadnak azért -, és közben nem hagynám szóhoz jutni napjaink ezen hőseit.
Az életrajzodból kiderül, hogy édesapád is zenész, ő motivált téged, hogy szintén erre a pályára lépjél, édesanyád viszont politológus. Nem lehet, hogy a közéleti témák viszont az ő hatására foglalkoztatnak?
Nem érdekel különösebben, hogy a média vagy a szakértők hogyan tálalnak közéleti vagy társadalmi eseményeket. Egyszerűen imádom a zenét, és mindent, amit az alkotás jelent nekem. A művészi szabadság miatt lettem zeneszerző, szövegíró és előadó, hogy bármilyen témáról bármit mondhassak, és ne kelljen közben amiatt aggódnom, hogyan beszélnek erről mások. Elképzelhetetlen számomra, hogy például politikus vagy tanár legyek, aki megmondja az embereknek, hogy miről mit gondoljanak. Én legfeljebb a saját világlátásomat szűröm át a dalokon, gyönyörködtető, elgondolkodtató és szórakoztató céllal, de nem azzal, hogy ráerőltessem a véleményemet a hallgatóságra.
Ettől még látsz arra bármennyi esélyt, hogy a dalaid jobbá tehetik a világot? Például ha írsz egy dalt mondjuk az empátiáról, akkor az emberek egy kicsit empatikusabbak lesznek egymással?
Ez megtörténhet, de alapvetően nincs ilyen célom. A koncertjeimet olyanok is élvezhetik, akik nem értenek egyet velem valamilyen kérdésben. Néha megkapom, hogy a zeném vagy akár az életvitelem feminista, antirasszista és hasonló üzeneteket közvetít, de amint mondtam, nem szeretem a címkéket, sem a direkt üzeneteket. Átlagos lány vagyok, akinek történetesen akadnak rossz tapasztalatai az életben azért, mert feketének és nőnek született. Mégsem tűzök zászlóra olyasmit, hogy küzdjünk a szexizmus és a rasszizmus ellen, mert ezek a jelenségek, tetszik vagy nem, mindig is létezni fognak. Amit megváltoztathatunk, az az attitűdünk velük kapcsolatban. Ha csak panaszkodni tudnék a sok rossz miatt, ami ért, akkor soha nem lehettem volna sikeres és termékeny zenész. Úgyhogy inkább afféle tőkeként tekintettem rá, amely akár még segíthet is abban, hogy művészként kiteljesedjek.
Ilyen inspiráló beszélgetésben régen volt részem. Örülök, hogy hamarosan, június 17-én a magyar közönség is megismerhet személyesen.
Hát még én hogy örülök! Rengeteget utazom, és ahhoz képest, hogy alapvetően introvertált vagyok, rengeteg emberrel kerülök kapcsolatba, rengeteg történetet gyűjtök a dalaimhoz. A keletebbre fekvő európai országok közül felléptem már Lengyelországban és Romániában, de Magyarország eddig valahogy kimaradt. Nagyon kíváncsi vagyok, milyen az ország, és milyen lesz a magyar közönségnek játszani…
