MÁSODIK FEJEZET
Lilly a hegedűtokkal a hóna alatt baktatott felfelé a lakásához vezető lépcsőn. A Berliner Straßén lévő, meglehetősen öreg ház közvetlenül egy egykori színház szomszédságában állt, amely már évek óta üresen kongott, és arra várt, hogy valaki megvásárolja vagy kibérelje.
A lépcső nyikorgott Lilly talpa alatt, az érzékeit betöltötte a ház jellegzetes szaga. A lépcsőházban minden szintnek más szaga volt. A földszinten a macskák, a középső szinteken a vörös káposzta, a felső szinteken pedig dohos levegő és a száradó ruhák áporodott szaga terjengett – pedig egyetlen lakó sem teregette a folyosóra a ruháit. A szaghatárok néha eltolódtak, de a megszokott rend mindig újból helyreállt, amikor valaki vasárnapi ebédet főzött, kiengedte a macskáját, vagy bármi olyat tett, ami megfelelt az emeletére jellemző szagoknak.
Lilly lakása a dohos, áporodott levegőjű legfelső szinten volt, és már csak négy lépcsőt kellett megmásznia ahhoz, hogy az ajtót becsukva megszabaduljon a fojtogató szagtól.
A hidegtől elzsibbadt arcába csak lassan tért vissza az élet. A keze is teljesen érzéketlenre fagyott, hiába volt rajta kesztyű. Már alig várta, hogy végre főzhessen magának egy kávét, és felhívhassa Ellent.
Útközben összetalálkozott Sunny Bergerrel, azzal a húszéves, tetoválásokkal borított, fiatal egyetemista lánnyal, aki néha segített neki az üzletben, és akinek nagyon jó érzéke volt a régiségekhez. Egyik-másik vásárlója ugyan néha kissé csodálkozva nézett, amikor felfedezte a bőrére tetovált képeket, Sunny azonban a kedvességével rögtön elvarázsolta őket.
Lillyvel legalábbis így történt, egy hét sem kellett hozzá, és szoros barátságot kötöttek egymással.
– Szia, Sunny, hogy vagy? – kérdezte Lilly, és ismét átvillant az agyán, hogy talán mégis jobb lenne, ha elmenne szabadságra. Ha valakit meg kellene kérnie, hogy ugorjon be helyette, akkor biztosan Sunnyt választaná.
– Nálam minden oké. És te hogy vagy? – kérdezett vissza a fiatal lány, miközben felhúzta a pulóvere ujját. – Ezt nézd meg, ez a legújabb!
A tetoválás egy fekete, nyolcas számot viselő biliárdgolyón lovagló pin-up lányt ábrázolt. Lilly tudta, hogy ő sohasem lenne képes ilyesmire. A szép tiszta munka és a motívum azonban ezúttal csak csodálatot váltott ki belőle.
– Nagyon szép. Hol csináltattad?
– A Torstraßén van egy tetoválószalon – felelte Sunny, és közben egy már-már szerelmes mosoly jelent meg az arcán. – Azt hiszem, vissza fogok még menni hozzájuk, a tetoválósrác, aki csinálta, nagyon kedves volt.
– Egy életre szóló szerelem? – kérdezte Lilly, mert a tetoválásaival ellentétben Sunny kapcsolatairól sok mindent el lehetett mondani, de azt, hogy tartósak lettek volna, nem.
– Azt nem tudom, de a következő tetoválásig biztosan kitart. Amúgy meg… – Sunny sajnálkozva megütögette a gyűrűsujját, amelyre finom folyóírással a Love szót tetoválták.
– Aha, szóval házas – állapította meg Lilly, mire a lány bólintott.
– Igen, sajnos házas. Azért az nem semmi lenne, ha éppen egy tetoválóval jönnék össze. Akkor ingyen készítené a tetoválásaimat.
– És akkor egy éven belül egyetlen szabad négyzetcentiméter sem lenne a testeden.
– Ez is igaz. Az pedig úgy unalmas lenne. Nem baj, azért Dennis nagyon kedves…
– Barátkozz csak össze vele, talán kapsz majd egy kis árengedményt.
– Majd meglátjuk. És amúgy mi újság az üzletben, nincs szükséged mostanában egy kis segítségre? – kérdezte Sunny, miután visszahúzta a pulóverét a karjára. Lilly magában elmosolyodott.
Sunny ugyanis mindig ezt kérdezte tőle, ha új tetoválást akart csináltatni magának. Ezek a képek igencsak sokba kerülnek, ez viszont nem tartja vissza a lányt attól, hogy mindig újabbakkal lepje meg magát.
Lilly már majdnem kimondta, hogy most nincs szüksége segítségre, amikor eszébe jutott a nyaralás és a menekülés az esős Berlinből.
– Nem kizárt – felelte inkább, hiszen ha Sunny nem tud beugrani, akkor talán nem is talál majd senkit, hogy szükség esetén átvegye a helyét. – Talán egy-két hét múlva. Számíthatok rád?
– Még szép! Persze! – felelte a lány. – Akkor nem szervezek magamnak programot arra az időre, csak szólj majd, meddig lenne rám szükséged. Úgyis nemsokára kezdődik a vizsgaidőszak, akkor nem kell bejárni az egyetemre.
Három hónap szünet. Lilly visszagondolt a saját egyetemi éveire. Bár Sunnyhoz hasonlóan ő is egyfolytában munkát keresett, hogy némi pluszbevételhez jusson, valahogy mégis ezeket a vizsgaidőszakokat élvezte a legjobban.
– Azért az egész szünetedet nem akarom tönkretenni, de három-négy hétre számíthatsz majd.
– Ó, csak nem elutazol?
– Talán – válaszolta Lilly mosolyogva, miközben elgondolkozva megsimogatta a hóna alatt tartott hegedűtokot.
– És közben hegedűórákat veszel?
– Nem, ezt ma kaptam… – Ha a barátnőjét érdekelné a hangszer, akkor persze magával vinné Angliába. De erről egyelőre még nem akart Sunnynak beszélni. Egyelőre még nem. – Majd meglátjuk.
– Rendben, akkor szólj, ha szükséged lesz rám. Tudod, a te üzletedért csapot-papot otthagyok, ha kell.
– Köszönöm, Sunny, hamarosan hívlak majd.
– Szuper! – Azzal a lány már el is tűnt a félemeleten. Lilly tovább bandukolt felfelé, amíg a száradó ruhák szaga teljesen körül nem ölelte.
– Á, jó napot, Frau Kaiser! – kiáltott oda neki Martin Gepard, aki éppen akkor nyitotta ki a lakása ajtaját. Egy hónnappal Lilly után költözött be a házba, és az egyik közeli boltban dolgozott. Habár nagyjából egykorúak voltak, és pontosan tudták egymásról, hogy jelenleg mindketten facérok, mégsem alakult ki közöttük semmilyen kapcsolat.
Lilly most is csak gyorsan visszaköszönt, és már el is tűnt a lakásában, ahová a lépcsőház dohos levegője már nem tudott behatolni. A négy fal közé zárt kis birodalmát vanília, frissen mosott ruha, fa és könyvek illata töltötte be.
Arra valahogy sohasem érzett késztetést, hogy a lakását is a boltjában található régiségekkel rendezze be. Korábban, az előző életében, rengeteg antik bútora volt, de amióta a férje meghalt, odahaza inkább a modern holmikat kedvelte. A lakás berendezése új volt ugyan, de nem különösebben értékes darabokból állt, a nagy részük egy közismert svéd lakberendezési áruházból származott. Az egyetlen darab, amelyet a korábbi otthonából magával hozott, egy nőalakot ábrázoló festmény volt. Az asszony egy ablak előtt állt, és a háttérben látható, kissé elmosódott kertet bámulta.
Lilly különösen az új élete első időszakában ismert magára ebben a festményben. A képen látható nőnek ugyanúgy vörös haja volt, mint neki, és egy kissé ő is tanácstalannak tűnt. Azt nem lehetett kivenni, hogy mi van abban az elmosódott kertben, mindenesetre a nő nem tűnt túl boldognak. Mintha csak azon töprengett volna, hogy mit kellene tennie, és hogy vajon nem lenne-e jobb, ha elmenne, és örökre maga mögött hagyná ezt a kertet.
Lilly is gyakran feltette magának ezt a kérdést. A lakás teljesen rendben volt, és már csak az üzlete miatt sem költözhetett el. Néhány napra vagy hétre persze bármikor elutazhatott, hiszen arra az időre ott volt neki Sunny, de azt nem tudta elképzelni, hogy végleg elköltözzön Berlinből. Hová is mehetne? Sohasem volt sok barátja, és a barátai száma a férje halála óta még inkább lecsökkent. Tulajdonképpen csak Ellen maradt meg neki. De emiatt Lilly nem nagyon szomorkodott, épp ellenkezőleg, hiszen csak Ellenről mondhatta el, hogy mindig kitartott mellette.
Lilly egyenesen az asztalhoz vitte a hegedűtokot, és óvatosan letette rá. Felkapcsolta az olvasólámpát, amelynek a fénye titokzatos derengést kölcsönzött a bőrbevonatú, patinás rézpántokkal díszített, ódon hegedűtoknak.
– Te mit gondolsz? – kérdezte Lilly a férje arcképétől, amely egy dísztelen képkeretből mosolygott vissza rá. – Belevágjak egy új kalandba?
Peter mindig azt mondta, hogy Lillynek az összes kínálkozó lehetőséget meg kell ragadnia. Mintha most is bátorítólag mosolygott volna rá. Lilly még mindig nem nagyon tudta elhinni, hogy a férje halála óta már három év eltelt. Néha még mindig azon kapta magát, hogy azt várja, mikor lép be Peter az üzletbe, hogy az évszaknak megfelelően forró kávét vagy éppen fagyit hozzon neki, és közben megcsodálja a nő legújabb szerzeményeit.
Peternek nem sok fogalma volt a műkincsekről, viszont csalhatatlan ízléssel rendelkezett. Ez a hegedű biztosan tetszett volna neki.
Lilly szerelmesen megsimogatta a férje arcképét, ám amikor megérezte a szemében az első könnycseppeket, inkább odalépett a telefonhoz.
A beszélgetés Ellennel majd eltereli a gondolatait. Miközben beütötte a számot, a lelki szemei előtt megjelent a szőke, harmincas évei vége felé járó, életvidám, ragyogó kék szemű, tömzsi orrú és egy kissé talán túl karakteres arcú barátnője képe. Habár ők ketten egyidősek voltak, Ellen egy kissé mindig is érettebbnek és komolyabbnak tűnt nála. Ez pedig mind a mai napig így volt. Ellen, az erős és öntudatos személyiség, szemben Lillyvel, a gyerekes és bizonytalan jellemmel. Valószínűleg éppen emiatt vált olyan szilárddá a barátságuk.
– Szia, Ellen, Lilly vagyok – mondta a nő, miután a kissé rekedtesnek tűnő hang bejelentkezett a vonal túlsó végén.
– Lilly, te jóságos ég! – kiáltotta a barátnője. – Ezer éve nem hallottam a hangodat!
– Igen, túl régóta – felelte Lilly, miközben utánaszámolt, mennyi is volt valójában az az ezer év. Utoljára jó negyed éve beszéltek egymással. Természetesen rendszeresen váltottak e-maileket, de az csak halvány pótlékát jelentette azoknak a hosszú, bensőséges beszélgetéseknek, amelyeket korábban folytattak egymással.
– De még mennyire, szerintem is! – A vonal túlsó végén felhangzott Ellen jellegzetes, gurgulázó nevetése, majd a barátnője megkérdezte: – Minek köszönhetem a megtiszteltetést?
Ellen valószínűleg a konyhában sürgölődött, a háttérből beszűrődő sercegő hangok legalábbis erre utaltak. Londonban még nem ütötte el a hetet az óra, vagyis éppen vacsorakészítés ideje volt. Habár Ellen minden további nélkül megengedhette volna magának, hogy szakácsnőt tartson, mégsem tette; ragaszkodott hozzá, hogy mindig ő maga főzze a vacsorát – már amikor odahaza volt.
– Igen különös látogatóm volt ma az üzletben – felelte Lilly, és alig bírta megállni, hogy rögtön mindent el ne meséljen a birtokába került titokzatos hegedűről. Tudta azonban, hogy Ellen nagyon szereti a titkolózást, és csalódott lenne, ha egyszerűen csak közölné vele a száraz tényállást. És persze maga is olyan valószerűtlennek találta az egész dolgot, hogy már-már ő sem hitte el, hogy tényleg az történt vele, ami történt.
Aprólékos részletességgel beszámolt az idős férfi feltűnéséről, arról, hogy mit mondott, és az ajándékról, mit sem törődve a külföldi telefonhívás költségeivel.
– Neked ajándékozott egy hegedűt? – kérdezett vissza Ellen kétkedve.
– Igen, ahogy mondod. És az egészben az a legfurcsább, hogy a férfi szerint ezt a hegedűt eleve nekem szánták. Miközben erre én semmiféle utalást nem találtam. A bélés alatt sem volt más, csak egy partitúra, aminek az a címe, hogy Moonshine Garden.
– Holdfénykert, milyen aranyos! – mondta erre Ellen. – Az ajándékozónak sincs meg a címe?
– Nincs, még csak be sem mutatkozott. És mire feleszméltem, már el is tűnt, mint szürke szamár a ködben.
Ellen rosszallóan csettintett a nyelvével.
– Remélem, hogy tanulsz majd az esetből, és legközelebb alaposabban kifaggatod a kuncsaftjaidat. Lehet, hogy valami lopott holmit sóztak rád.
Lillynek ez eddig eszébe sem jutott. Alapvetően sohasem kérdezte meg az ügyfelei nevét, kivéve, ha azok tételes számlát kértek az adásvételről.
Most viszont az egész testét elöntötte a forróság, és vadul átkozni kezdte a határtalan naivitását.
– Tényleg azt gondolod, hogy lopott holmi lehet? – kérdezte Lilly, miközben bizalmatlanul méregette a hegedűtokot.
– Hát, nincs kizárva – válaszolta Ellen. – Az egyébként ellene szól, hogy a férfi neked ajándékozta, mivel szerinte a tiéd. Egy tolvaj helyében én inkább megpróbáltam volna kialkudni a lehető legmagasabb árat. Ha pedig ez nem sikerül, akkor valahol kidobtam volna a hegedűt egy autóból.
– Na, azt te biztosan nem tennéd meg! – felelte Lilly, aki lassan újra megnyugodott. Nem, ez a hegedű nem lopott holmi, döntötte el magában. Igen, nyilvánvaló, hogy van benne valami furcsa, de biztosan nem lopták.
– Na jó, valószínűleg egyetlen hangszert sem tudnék kidobni egy autóból, igaz, tolvaj sem vagyok. Szóval, hogy néz ki az a kis drágaság?
Lilly a tőle telhető legnagyobb részletességgel leírta a barátnőjének a hegedűt, elmondta, hogy milyen íve van a csigának, milyen hosszú a hangszer nyaka, hol találhatók rajta az f-lyukak. És persze hogy mekkora és milyen a színe. A hangszer hátán látható rózsát a legvégére hagyta. Éppen amikor odaért a mesélésben, hogy a rózsa olyan, mintha egy forró vassal vagy forrasztópákával égették volna bele a fába, Ellen szörnyülködve felszisszent. A háttérből hangos sercegés hallatszott, bizonyára éppen kifutott valami a tűzhelyen.
– Bocsánat – kért elnézést tőle kapkodva Ellen, majd a kagylót egy hangos koppanás kíséretében ledobta a konyhaasztalra, Lilly pedig fültanúja lehetett, ahogy a barátnője halkan szitkozódva, ide-oda rohangálva és nagy csörömpölések közepette tüsténkedni kezd a konyhájában.
Egy perccel később Ellen újból felvette a kagylót.
– Bocsi, majdnem kifutott a ragu – mondta a barátnője.
Lilly elmosolyodott. Ellen nem született háziasszonynak, ő egyértelműen másban volt tehetséges. Ez azonban mégsem tántorította el attól, hogy újból és újból szerencsét próbáljon a tűzhelynél.
– És? Mit gondolsz a rózsáról?
– Először is teljesen megdöbbentett a dolog – felelte Ellen, miközben vélhetően éppen leült, a padlón végighúzott szék zajából legalábbis erre lehetett következtetni.
– És ezt a jelet beleégették a lakkozásba? Ki lehetett az a kulturálatlan bunkó, aki ilyesmire képes?
– Nyugodj meg! – szólt rá Lilly a barátnőjére, miközben rápillantott a hegedűtokban heverő hangszerre. – A jel a lakkozás alatt van. Olyan benyomást kelt, mintha a hegedűkészítő szépen kidekorálta volna a fát, mielőtt lelakkozta volna. Olyan, mintha valami aláírás lenne.
– Ez viszont igencsak érdekesen hangzik. A hegedűkészítők nem a hegedű külső részén helyezik el a szignójukat. Ilyesmit manapság csak a maguktól teljesen elszállt zenészek csinálnak, akik azt hiszik, tehetséges zenészként rögtön istenné is váltak.
– Nekem valahogy úgy tűnik, hogy a mi hegedűkészítő mesterünk egy nagyon különleges hegedűt akart készíteni. Tényleg nincsenek olyan hegedűk, amiken valami díszítés lenne?
– Dehogynem, természetesen léteznek díszített hegedűk. Csakhogy azok jórészt nem a nagy hegedűkészítő mesterektől származnak. Szívesen meghallgattam volna, mit válaszol egy Guarneri vagy egy Stradivari, ha valaki egy festett hegedűt rendel tőle.
– Ha megfizetik az árát, akkor biztosan elkészítették volna.
– Nem, drágám, ebben nagyon tévedsz. Ezek a mesterek természetesen megrendelésre is dolgoztak, olyan munkákat ugyanakkor nem vállaltak el, ami a hírnevüket veszélyeztette volna. Ha valaki egy rózsákkal díszített hegedűt akart rendelni a kislányának, jobban tette, ha számított rá, hogy a mester nem készíti el a hangszert; egyáltalán nem számított, hogyan hatott volna a díszítés a hegedű hangjára. Az illetőt továbbküldték volna valamelyik kevésbé ügyes kollégájukhoz. Stradivari és a társai esetében csak olyan hangszerek hagyták el a műhelyet, amelyek tényleg öregbítették a készítőjük nevét.
– Akkor valószínűleg egy teljesen értéktelen hegedűt kaptam. – Lilly hirtelen nem tudta eldönteni, hogy csalódott-e emiatt, vagy sem. Még őrültebb lett volna a dolog, ha valaki egy vagyont érő hegedűt ajándékozott volna neki csak úgy.
– Ahhoz először is látnom kellene a kis drágaságot. Miért nem látogatsz meg bennünket, akkor vethetnék rá egy pillantást. És persze a kottára is, ha már úgyis nálad van.
– Komolyan gondolod? Biztosan rengeteg a dolgod.
– De még mennyire! – sóhajtott fel Ellen, majd rögtön hozzátette: – Persze attól még mindenképpen gyere! Szívesen megcsodálnám a hegedűdet, és mászkálhatnánk egy nagyot Londonban is. Olyan régóta nem találkoztunk már, és ha őszinte akarok lenni, az elmúlt hetekben folyamatosan azon törtem a fejem, milyen indokkal csábíthatnálak el ide hozzánk, Londonba.
– Aztán ideküldted nekem ezt az öreg csodabogarat a hegedűvel?
– Nem, esküszöm, hogy nem az én kezem van a dologban. De jó ötlet, legközelebb majd gondolok rá. Szóval, mikor tudsz indulni?
– Tényleg nem leszek túlságosan a terhedre? Nem szeretném, ha az egész…
– Ostobaság! – fojtotta bele a szót Ellen. – Egyáltalán nem leszel a terhemre, és nem fogok idegeskedni a látogatásod miatt, ezt már most megígérem. Már tényleg szükségem lenne egy kis változatosságra, és nagyon szeretnélek látni. Állatira hiányzol, Lilly! Dean, Jessi és Norma is nagyon örülnek majd, ha viszontláthatnak. Hiszen te is tudod, mennyire bolondulnak érted a lányaim.
– Igen, tudom. És én is nagyon várom már, hogy láthassalak benneteket.
– Akkor ez most azt jelenti, hogy jössz?
Lilly némán felujjongott örömében.
– Igen, azt jelenti. Csak még találnom kell valakit magam helyett az üzletbe. Meg azt is el kellene árulnod, hogy mikor érsz rá, nehogy megint New Yorkba kelljen repülnöd, miközben én ott vagyok.
– Ne aggódj, most tényleg ráérek. Úgy sejtem, hogy annak a hegedűnek nagyon érdekes története lehet. Akár valami rejtély is kapcsolódhat hozzá, amit mi ketten kinyomozhatunk. Emlékszel még rá, amikor kincset kerestünk a házatok padlásán?
Lillynek ekkor már fülig ért a szája.
– Igen, emlékszem rá. Csak sajnos sohasem találtunk semmi igazán titokzatos dolgot.
– Helyette viszont rengeteg kacatot összeszedtünk. Valószínűleg akkor szerettél bele a régiségekbe.
Igen, ez nagyon is lehetséges. Lillyt mindig is érdekelték a régi dolgok. A szülői ház padlása egy hatalmas játszóteret jelentett számára, ahol nagyon szívesen kószált Ellen társaságában. Mindenfelé régi ládák és bútorok. Tárgyak, amelyek valahogy túlélték a háborút, de közben kimentek a divatból, vagy egész egyszerűen feledésbe merültek. Ellennek az volt a kedvenc szórakozása, hogy elbújt a ládák mögött, majd előugorva halálra rémisztette a barátnőjét. Lilly ugyanakkor órákon át képes volt bámulni az egyik gyönyörű, faragott ládát, miközben a különböző képek jelentését gyerekként képtelen volt megfejteni. Ma azonban már tudta, hogy egy haláltáncot ábrázoltak.
– És talán benned is akkor támadt fel a régi hangszerek iránti szerelem – felelte Lilly, miközben elhessegette a rátörő emlékeket.
Ellen felnevetett.
– Természetesen! Emlékszel még arra a régi tangóharmonikára?
– De még mennyire! Borzalmas ricsajt tudtál csapni vele.
– Meglehet, de azóta a hangszerek szerelmese vagyok, minél régebbi, annál jobb.
Ekkor egy kis szünet következett, mintha mindkettejüknek le kellett volna rázniuk magukról az emlékeiket, hogy visszatérhessenek a jelenbe.
– Rendben, akkor tehát számítok rád – szólalt meg végül Ellen, miközben Lilly szinte maga előtt látta, ahogy a barátnője fél szemmel a ragut figyeli. Közben már egy fél óra is eltelt, és bizonyára Dean is nemsokára hazaér majd a munkából. Lilly telefonszolgáltatója pedig örülni fog a számlára kerülő összegnek…
– Igen, számíthatsz rám. Csak el kell még rendeznem, hogy valaki átvegye az üzletet arra az időre, de ha sikerül, akkor rögtön szólok.
– Óriási! Addig is minden jót, hallod? És el ne felejts reggel írni nekem egy e-mailt.
– Rendben, megígérem. Add át az üdvözletemet Deannek és a lányoknak.
– Átadom! Szia!
Azzal mindketten letették a telefont. Lilly egy ideig csak némán bámult maga elé. Ez a néhány percig tartó telefonbeszélgetés megnyitott egy ablakot a lelkén. Gyerekkoruk óta barátok voltak Ellennel, sőt, inkább szinte már nővérek, ami miatt a környezetük gyakran irigységgel tekintett rájuk. Olyanok voltak, mint a zsák és a foltja, és ha néha mégis összevesztek, akkor nem kellett sok idő hozzá, hogy ismét kibéküljenek egymással. Amikor Ellen az egyik angliai nyaralása alatt megismerkedett egy ifjú angollal, Lilly volt az első, aki megtudta, mennyire belezúgott a barátnője az angol fiatalemberbe. Évekkel később aztán már esküvői tanúként állt Ellen mellett az egyik kis londoni templomban, néhány pillanattal később pedig már jobban bőgött, mint a menyasszony maga.
Ezek az emlékfoszlányok mindig egy kis napfényt varázsoltak Lilly szívébe. Nem valamiféle felhőtlen derű volt ez, de néhány fénysugár azért mégiscsak képes volt áttörni a Peter halála után ráereszkedő felhőtakarón.
Végül csak sikerült feltápászkodnia, odament az íróasztalhoz, és becsukta a hegedűtokot. A lámpa fénye elegánsan visszatükröződött a lakkozáson. Vajon tényleg olyan értékes, mint amilyennek tűnik, vagy inkább teljesen értéktelen? Egyáltalán számít ez valójában? Lilly csak annyit akart megtudni, miért állította az idős úr olyan szilárd meggyőződéssel, hogy a hegedű az övé – és hogy miért tűnt el utána olyan gyorsan.
Óvatosan előhúzta a kottát, és szemügyre vette. Holdfénykert, ez olyan elképesztően romantikusan hangzik! Vajon melyik kertet akarta a zeneszerző megörökíteni? És ki a zeneszerző? A kotta lenne a kulcs a hegedű történetéhez? És mi köze van neki mindehhez? Milyen sok kérdés…
Lilly ekkor már tudta, mit fog tenni.
