Lilly Kaiser beletörődött abba, hogy a férje halála után magányos, bonyodalommentes élet vár rá, így amikor egy idegen besétál a berlini régiségboltjába egy antik hegedűvel, és azt állítja, hogy a hangszer Lillyé, a nő teljesen összezavarodik. Hiszen hogyan is örökölhetne egy ilyen kivételes zeneszerszámot? A legjobb barátjával, Ellennel és a zenetörténész Gabriellel Lilly a hegedű titkainak nyomába ered. Az egyre rejtélyesebb jeleket követve Angliából először Olaszországba, majd Indonéziába viszi az útja, miközben szép lassan felfejti a hangszer történetét. Miközben Lilly újabb és újabb titkokkal szembesül, lassan a saját életét is új szemszögből látja.
Corina Bomann A holdfénykert című, a General Press által kiadott, közel ötszáz oldalas könyvből itt egy részletet olvashatsz, és ha tetszett, itt eléred a könyvet.
ELSŐ FEJEZET
Berlin, 2011 januárja
Amikor a nagy, asztali óra majdnem öt órát mutatott, Lilly Kaiser biztosra vette, hogy aznap már senki sem fog betévedni az üzletébe. Az emberek a felhajtott kabátgallér mögé bújva és a sapkájukat mélyen a szemükbe húzva suhantak el a kirakat előtt, anélkül hogy akár csak egy pillantásra is méltatták volna a boltját.
Az év első heteiben senkit sem érdekeltek a régiségek. A pénztárcák és a bankszámlák üresek voltak, és valahogy senki sem érzett már késztetést arra, hogy különleges dolgokat keresgéljen a szerettei számára. Tavasszal, amikor a világ minden tájáról megérkeznek az első turisták, teljesen más lesz majd a helyzet, és ez egész nyáron úgy is marad. Addig azonban valahogy át kell vészelnie az ínséges időket.
Nagyot sóhajtva leült egy kis, XV. Lajos korabeli zsámolyra, és a kirakat üvegén keresztül felnézett az égre, ahonnan már napok óta folyamatosan hullott a hó. Közben a tekintete végigsiklott a saját arcképén, amely az egyik szekrény simára polírozott oldaláról tükröződött vissza. Az a kis szekrény is egyike volt annak a rengeteg holminak, amelyeken már régóta nem tudott túladni.
Finom, szinte kislányos vonásai feszültnek tűntek, az arca sápadt volt, csak a vörös haja és a zöld szeme világított. A karácsonyi ünnepek nem sok pihenést hoztak számára. Meglátogatta a szüleit, és a látogatás ezúttal is a szokásos módon végződött: az anyja és az apja megint a lelkére kötötte, hogy mindenképpen keresnie kell magának egy férfit.
Habár nagyon szerette a szüleit, ez már túl sok volt számára. Lelombozva tért vissza Berlinbe, hogy otthon, a lakásában elbújva várja ki az újév beköszöntét, utána pedig visszatérve az üzletbe, nekilásson a leltározásnak.
Mostanra viszont már ezzel is végzett, így nem maradt más időtöltése, mint várni, hogy betévedjen egy vásárló. Lilly gyűlölte a tétlenséget. De hát mi mást tehetne?
Talán egyszerűen lehúzhatnám a rolót, és kivehetnék nyolc hét szabadságot, villant át az agyán. Mire visszatérek, addigra már a hó is elolvad, és az üzlet is ismét tele lesz vevőkkel.
Ekkor csilingelni kezdett az ajtóra szerelt csengő – amely egy vidéki udvarházból került oda hozzá, és aminek a láttán mindig sürgölődő inasok jelentek meg a lelki szemei előtt –, és az ábrándozásból visszazökkentette a valóságba. Az üzlet küszöbén egy idős úr ácsorgott, a tekintetéből ítélve maga sem tudta, hogy belépjen-e, vagy sem, miközben a kabátjára szállt, csillogó hópelyhek lassan olvadozni kezdtek a helyiség melegétől. Olyan cserzett volt az arca, hogy bármelyik reklámfilmben eljátszhatta volna a vén tengerész szerepét. A hóna alatt egy ütött-kopott hegedűtokot tartott. Vajon el akarja adni? – villant át Lilly agyán.
Felkelt a zsámolyról, egy gyors mozdulattal kisimította a kötött, sötétkék kardigánját, és a férfi elé ment.
– Jó napot, mit parancsol?
A férfi gyorsan végigmérte, miközben az arcán megjelent egy visszafogott mosoly.
– Feltételezem, hogy ön ennek az üzletnek a tulajdonosa.
– Igen, ahogy mondja – felelte Lilly mosolyogva, miközben igyekezett kitalálni, miféle ember lehet ez a hirtelen felbukkant vásárló. Egy idősödő zenész, aki éppen hazafelé tart egy rendezvényről? Vagy egy hegedűtanár, akinek a nem túl tehetséges tanítványaival kell valahogy zöld ágra vergődnie? – Miben segíthetek? – kérdezte végül az idegentől.
A férfi ismét úgy mérte végig, mintha keresne valamit az arcán, majd előkapta a hóna alól a hegedűtokot.
– Hoztam magának valamit. Megengedi, hogy megmutassam?
Lilly ugyan ebben a hónapban már semmiféle új dolgot nem akart venni, de mivel olyan ritkán kínáltak neki megvételre hangszert, így most egyszerűen képtelen volt nemet mondani.
– Jöjjön velem, kérem, itt megmutathatja. – Lilly odavezette a férfit ahhoz az egyszerű kis asztalhoz, amely az eladópult mellett állt. Ennél az asztalnál mutatták meg a kincseiket azok az ügyfelei, akik el akartak adni neki valamit.
Általában nem sok használható dolog akadt közöttük. Az emberek a padláson és az elhunyt hozzátartozóik hagyatékában talált tárgyakat gyakran értékesebbnek ítélték, mint amilyenek azok valójában voltak. Hány ügyfele sértődött meg, amikor a megvételre kínált porcelánfigurát hétköznapi csecsebecsének nevezte!
De amikor az idős férfi felnyitotta a hegedűtok fedelét, Lilly már sejtette, hogy valami különleges tárggyal lesz dolga. A kopott, molyrágta bélésen, amely egyszer valamikor bizonyára mélyvörös lehetett, egy hegedű hevert. Egy régi hegedű. Lilly nem tartozott a szakértők közé, de úgy becsülte, hogy a hangszer legalább százéves lehet, ha nem még régebbi.
– Vegye ki nyugodtan – mondta az idős úr, miközben továbbra is minden mozdulatát árgus szemmel figyelte.
Lilly kissé vonakodva engedelmeskedett a felszólításnak. A hangszerekkel mindig a lehető legnagyobb tisztelettel bánt, habár ő maga egyetlenegyen sem játszott. Amikor megfogta a hegedű nyakát, a barátnője, Ellen jutott az eszébe, akinek a munkája és egyben a szenvedélye volt az ilyen ritkaságok restaurálása. Neki elég lenne egyetlen pillantást vetnie erre a hangszerre, hogy megmondja, mennyit érhet.
Ahogy Lilly a hegedűt nézegette – a szokatlan lakkozását, a sajátos formájú csigáját –, egyszer csak észrevett egy jelet a hátoldalán. Egy rózsa volt az, amely olyan durvának és olyan erősen stilizáltnak hatott, mintha csak egy gyerek rajzolta volna. Ugyanakkor kétségtelenül fel lehetett ismerni, hogy egy rózsáról van szó.
Milyen hegedűkészítő cicomázza ki a hangszerét ilyen díszítéssel? Lilly gondolatban feljegyezte magának, hogy este rögtön fel kell hívnia Ellent. Ezt a hegedűt bizonyára nem tudja majd megfizetni, de azért a barátnőjének jó lenne elmesélni, hogy milyen díszítést látott rajta – sőt, a férfi talán még azt is megengedi neki, hogy lefényképezze…
– Attól tartok, uram, hogy nekem nincs annyi pénzem, amennyit ön ezért a hangszerért kérni szeretne – mondta a nő, miközben óvatosan visszahelyezte a hegedűt a tokba. – Ez bizonyára egy vagyonba kerül.
– Valóban – felelte a férfi elgondolkozva. – De mintha sajnálkozást hallanék ki a hangjából. Ugye nagyon tetszik önnek ez a hegedű?
– Igen… olyan különleges.
– Mit szólna hozzá, ha azt mondanám, hogy nem azért hoztam magammal, hogy eladjam?
Lilly csodálkozva felvonta a szemöldökét.
– Akkor minek jött ide?
A férfi arcán egy pillanatra megjelent egy halvány mosoly.
– Ez a hegedű a magáé – mondta az ismeretlen váratlanul.
– Tessék? – kérdezte Lilly, miközben teljesen összezavarodva bámulta a beszélgetőpartnerét. Kizárt dolog, hogy a férfi tényleg ezt mondta volna. – Maga nekem akarja ajándékozni ezt a hegedűt? – mondta ki hangosan is az oly abszurdnak tűnő gondolatot.
– Nem, ajándékozásról szó sincs, ugyanis csak azt lehet elajándékozni, ami a miénk. Ez a hegedű pedig az öné. Legalábbis abban az esetben, ha hihetünk a lakcímnyilvántartó adatainak. Persze ha nem Lilly Kaiserrel, hanem valaki mással van dolgom…
– Nem, dehogy, természetesen én vagyok Lilly Kaiser, de…– Akkor ez a hegedű az öné. És van még ott mellette valami más is a tokban.
Lilly zavarát a férfi barátságos mosolya sem tudta eloszlatni. A józan esze azt diktálta, hogy talán csak valami trükk az egész, vagy egy félreértés. Mi oka lenne rá ennek az idegen férfinak, hogy megajándékozza egy hegedűvel? Hiszen még soha életében nem látta.
– Nézzen csak be a bélés alá! – makacskodott a férfi. – Talán az majd mond önnek valamit, amit ott talál.
Lilly némi habozás után reszkető kézzel előhúzott a hegedűtokból egy penészfoltokkal borított kis papírlapot, és széthajtogatta azt.
– Egy kottalap? – hebegte Lilly meglepetten.
A kottán szereplő mű azt a címet viselte, hogy Moonshine Garden – vagyis Holdfénykert. A hangjegyek kissé hevenyészett benyomást keltettek, mintha gyorsan, kapkodva jegyezték volna le őket. A zeneszerző neve nem volt feltüntetve rajta.
– Honnan szerezte ezt a hegedűt? – kérdezte Lilly teljesen összezavarodva. – Különben is, honnan tudta, hogy…
Az ajtócsengő szakította félbe a kérdését. A férfi hatalmas lépésekkel távolodott az üzlettől, akár egy tolvaj, aki minél előbb el szeretne tűnni a rendőrség elől.
Lilly először dermedten bámult utána, majd odarohant az ajtóhoz, feltépte azt, és a csengő dühödt csilingelése közepette kirohant az utcára. Ám az idős úrnak, akinek még a nevét sem tudta, ekkorra már se híre, se hamva nem volt. Csak a fagy várta odakint, belemart az arcába és a kezébe, minden gond nélkül áthatolt a ruháján, és végül visszaűzte a nőt az üzletébe.
A hegedű továbbra is ott hevert a tokjában, és Lilly csak most vette észre, hogy még mindig a kezében tartja a kottát.
Mihez kezdjen most? Ismét kinézett az utcára, az idős úrnak azonban nyoma sem volt.
A hideg futkosott a hátán, amikor rápillantott a jellegzetes színű hegedűre, megvizsgálta a hangszer karcsú nyakához rögzített, feszesre húzott, ezüstös húrokat, és a tekintete megállapodott a kecses metszésű csigán. Milyen gyönyörű hangszer! Még mindig képtelen volt elhinni, hogy mostantól tényleg az övé. És mi van ezzel a kottával? Miért hívta fel rá a férfi külön is a figyelmét?
A hatalmas csattanás majdnem halálra rémisztette. Ijedten hátrafordult, és még éppen látta a gyerekcsapatot, amely nagy ricsajozás közepette elrohant az üzlete előtt. A Kaiser Régiségkereskedés legelső betűjét a kirakat üvegére tapadt hógolyó takarta el.
Lilly megkönnyebbülve visszafordult a hegedűhöz. Ezt mindenképpen meg kell mutatnom Ellennek. Ő talán meg tudja mondani, ki készítette ezt a hegedűt – és némi szerencsével azt is kideríti majd, hogy ki szerezte ezt a darabot.
Mivel egészen biztos volt benne, hogy aznap már senki sem fog betévedni az üzletébe, és további öregurak sem fognak megjelenni nála különféle elvarázsolt hangszerekkel, így odament az ajtóhoz, megfordította a „Zárva” táblát, és leakasztotta a fogasról a kabátját.
