A bekötött szemű hallgatóság szobrokat emel a zenéből
Mi lehet az a virtuális univerzum meg az akusztikus szobor? Miért kötik be a „néző” szemét az előadás idejére? Minek a hallására szólít fel ez a tömör és rejtélyes cím? Ezeket kérdeztem magamtól pár napja, amikor utánaolvastam a Magyarországon nemsokára a Trafóban debütáló Hear projektnek. Aztán szerencsére megjött Benjamin Vandewalle koreográfus és Yoann Durant zeneszerző, hogy eligazítsanak abban a merész világban, amelyet egy magyar kórussal együtt teremtettek.
Hogyan indult a Hear?
Benjamin Vandewalle
Benjamin Vandewalle: Én kerestem fel Yoannt az ötlettel, hogy dolgozzunk együtt valamin, amit leginkább hangkoreográfiának lehetne nevezni. Előzőleg sokat gondolkodtam azon, hogyan fogjuk fel és értelmezzük a világot körülöttünk, hogyan kérdőjelezzük meg a saját értelmezéseinket, és hogy ebben a folyamatban hol a helye az én szakterületemnek, a mozgásnak. Koreográfusként már jócskán volt tapasztalatom a tánccal és a mozgásra épülő színielőadásokkal, a Hearben viszont ilyen jellegű vizuális élmény egyáltalán nincs. Mégis a mozgásra épül az egész koncepció.
Ha pont a vizuális rész hiányzik, akkor mi volt a te szereped koreográfusként ebben a munkában?
BV: A Hearnek az a lényege, hogy a zenét elrendezi időben és térben, és ehhez mindkettőnk látásmódjára nagy szükség volt. Én nem értek a komponáláshoz, de pont ezért bele tudtam vinni Yoann munkájába olyasmit, amire ő magától nem gondolna, és persze ő is ugyanígy segített engem, amikor a tér kihasználása, elrendezése volt a téma.
Yoann Durant: Amikor elkezdtünk dolgozni a Hearen, mindkettőnknek megvolt a maga identitása. Benjamin koreográfus, én zeneszerző vagyok – de ahogy a projekt haladt előre, ez valahogy egyre kevésbé számított. Nem úgy zajlott a munka, hogy én megírtam valami zenét, Benjamin pedig kitalálta a mozdulatokat hozzá. Végig együtt dolgoztunk minden részleten. De ehhez a műsorhoz igazából nem is kellettek táncművészeti és zenei háttérismeretek, akárki létre tudta volna hozni úgy, ahogyan mi tettük.
Akkor valami improvizációra épül a műsor?
Yoann Durant
YD: Éppen ellenkezőleg, szigorúan fel van jegyezve, hogy mikor minek kell elhangzania. Talán csak annyi benne az improvizáció, amennyit az előadó belevisz az adott instrukcióba. Például ha azt mondjuk nekik, hogy keltsenek valamilyen hangot egyedül vagy párban. Nem írjuk elő, hogy maga a hanghatás milyen legyen – lehet, hogy tényleg előadás közben találják ki -, de azt igen, hogy mikor kezdjék és mikor hagyják abba. Az ilyen jellegű kísérletezés a zene szerves része, találkozhatunk vele a barokk, a jazz vagy az orgonajáték világában is. Tehát a Hear művészei is élnek vele olykor, de ettől még az alap, amire a műsor épül, mindig állandó, gondosan megírt, rendszerbe szervezett zene.
Budapesten a Soharóza kórussal dolgoztok együtt. Miért éppen őket választottátok?
BV: Ezt a kórust ajánlották nekünk. Találkoztunk velük, aztán három napig próbáltunk, kitaláltuk a budapesti koncepciót. Rendhagyó helyzet volt ez a számunkra, mert a Hear története során még soha nem dolgoztunk együtt kórusokkal. Fesztiválokon, színházi programokon gyűjtögettük össze az előadókat; még csak énekelni sem kell tudniuk, mert a darabban kevés az énekes elem. Most meg itt állt előttünk egy összeszokott és tapasztalt csapat, mind kiváló énekesek. Igaz, a darabot ugyanúgy be kellett nekik tanítanunk, mint más esetben a véletlenszerűen verbuvált társulatnak, még ha másképp is működött a munka. Érdekes tapasztalat volt, és újabb oldalát mutatta meg a Hearnek.
Tehát a zene mindig ugyanolyan, az előadók között viszont akár hatalmas különbségek is lehetnek?
YD: Igen, de ezek a különbségek a végeredményt tekintve – miszerint magas színvonalon előadunk egy megírt zeneművet – nem igazán számítanak.
Hogyan zajlik az előadás?
BV: A hallgatók bekötött szemmel érkeznek az előadóterembe. Fogalmuk sincs, hogy mi van körülöttük, hová ültetik őket, hol vannak a többiek. Elindul a darab, amelynek során az előadóink fel-alá járkálnak. Így nincs két olyan ember, aki pontosan ugyanazt hallaná. A zene asszociációkat indít el, a bekötött szemek elé a hangok által inspirált képek vetülnek, tulajdonképpen hangból és gondolatokból épül fel egy szobor. Ez már szinte képzőművészet, amelynek zene és mozgás az alapja.
Az, amit hallunk, klasszikus értelemben vett zene, vagy sok véletlenszerű hang összessége?
YD: Mindkettő. A huszadik század hatása alól az én munkásságom sem vonhatta ki magát. Nem hiszem, hogy nagy újdonságot találtam volna fel a Hearrel, de az is tény, hogy nem a megszokott értelemben vett, dallamos „klasszikus” zene. Még soha nem vettük fel például stúdióban. Lehet, hogy érdemes lenne, gondolkodunk is rajta – de azzal talán el is veszne belőle valami. Az élő előadás spontaneitása, az előadók által belevitt improvizációs elemek. És persze a felvett verzióból az egyéni és megismételhetetlen tapasztalat is eltűnne. Amikor bekötött szemmel ülsz egy széken, és pont melletted suhan el a zenész, testközelből hallod, de pár másodperc múlva már messzebb jár, elhalkul, és tovatűnik ez a pillanat… Az ilyen élményt nem lehet megörökíteni, ezért el kell jönni…
