Alföld, art deco, no meg a huszadik század
Írta: Kovács-Cohner Róbert
Art deco. Egyik kedvenc stílusom. (Bár azon, hogy stílus-e vagy „csak” divatirányzat, máig vitatkoznak a hozzáértők, amit egyébként személyes sértésnek minősítek.) Ha tehetném, gyűjteném tárgykultúrájának relikviáit, stílusjegyeit őrző házba költöznék, hogy körülvegyen a semmivel össze nem hasonlítható levegője, amely a huszadik század első felének pezsgését, a célszerűségnek és a szépségnek annyira jellemző egységét, elegyét idézi.
Budapesti lévén, számomra az art deco a Madách teret és Hajós Sportuszodáját jelenti, meg a rácsodálkozást, ha egy-egy eldugott pesti vagy budai utcácskában a stílusjegyeket eltéveszthetetlenül magán viselő villaépülettel találkozom. Persze tudom, hogy nem csak Budapesten létezett, bár vidéki képviselőiről kevesebbet tudok, noha máig emlékszem az élményre, amit a kaposvári mozizás jelentett. A film címét már nem tudnám megmondani, de a csodaszép épületet kívül-belül megbámultam. Ám ha van magyar város, amivel legutoljára hoztam volna kapcsolatba az art decót, az biztosan Debrecen. No persze csak addig, amíg Sajó István életművével nem kötöttem ismeretséget. Debrecen ugyanis számomra (is) az Alföld, a cívisváros, és minden ehhez köthető közhely, sztereotípia.
Gyanítom, hogy ezzel nem vagyok egyedül, így a Műcsarnok kiállítását igazán hiánypótlónak érzem. Receptre írnám fel mindenkinek, akit kicsit is érdekel az építészet. És akkor még az élvezeti értékéről nem is beszéltünk! Micsoda szellemi kaland a fotók között bolyongani, s egy évszázadnyit visszalépve ízlelgetni a fantasztikus épületek izgalmas részleteit!
E hosszas és kissé szubjektív bevezető után kössünk közelebbi ismertséget Sajó Istvánnal, akinek munkásságát, mint oly sok kortársáét, némileg beárnyékolta az elátkozott huszadik század, amelynek lakója volt. Sajót sokoldalú tehetséggel áldotta meg a sors, sportolt, a műszaki tudományokhoz és a művészetekhez is vonzódott. Útja Debrecenből, ahol 1896-ban született és ifjúkorát töltötte, a Műegyetemre vezetett – közben, mintegy mellékesen, részt vett az első világháborúban is, több kitüntetést szerezve. Németország következett, itt társa Breuer Marcell volt, a Bauhaus emblematikus építésze és bútortervezője.
Térey János így ír róla:
Korán kibontakozó saját, geometrikus motívumvilága szembetűnőbb a Duisburgban álló mulatójának pazar belső kialakítását szemlélve (Hanns Wissmann és Wilhelm Brenschede építészekkel közös műve). Ekkor szeretett bele szenvedélyesen az észak-német építészet bársonyosan hűvösnek ható téglatextúráiba, alighanem Fritz Höger csodálatos Chilehausával is találkozott Hamburgban. Fontos előtanulmány számára egy Steinbach társaként papírra vetett családi ház épülete Dortmundban: burkolata szinte kizárólag vakolatlan tégla, s ezt az építőanyagot Sajó is előszeretettel alkalmazta későbbi munkáinál.
Németország után Amerikába utazik, ahol sikert sikerre halmoz, befut, alig győzi teljesíteni a tengernyi megbízást. Itteni munkáiban már ráismerhetünk jellegzetes stílusjegyeire. A diadalmenet egészen 1928-ig tart, eddig bírja szeretett pátriája nélkül. Sajó hazatér – Debrecenbe, hová máshová, imádott szülővárosába. Létrejön a nagy találkozás: az alföldi kisváros megismerkedik az art decóval, azzal a stílusirányzattal, amelynek akkor még neve sem volt igazán.
Ráérősen sétálgatok a kiállítótérben, elidőzök a képeknél. Nem érdemes sietni, gyönyörködöm az épületek fotóiban. Homlokzatuk klinkertégla burkolata őrzi az eltűnő időt, az évtizedek érlelte patinát festékpisztollyal kapkodva odaszórt graffiti ellenpontozza. Hangsúlyos, vakolt díszek és bordák keretezik a kapukat és ablakokat, semmivel össze nem hasonlítható hangulatot árasztva. Ha csak a szemem sarkából nézem, a függőleges ablaksorok és a vízszintesen tagolt síkok szinte mozdulni látszanak: finom egyensúlyuk nyugalmat, mégis dinamizmust tükröz. A részletek is fontosak. Súlyos lámpatartók, izgalmasan kacskaringózó kerítések, öntöttvas díszek – annak idején alighanem mindegyik tartós beszédtéma lehetett a városban, ahol addig az új házak is engedelmesen belesimultak a megszokott városképbe.
A dicsőséges és termékeny debreceni időszakot a vészkorszak követte. Sajó is megjárta a haláltábort, családjával együtt elhurcolták, súlyos veszteségeket szenvedett – édesapja és testvérei soha nem tértek haza. Ám ő a szűk családjával, feleségével és két lányával túléli a rettenetet, és 1945 után újult erővel veti bele magát a munkába. Életének ebben a szakaszában is kiemelkedő hatású építész. Az általa tervezett SZTK-székház persze elüt a háború előtt alkotott, polgári stílusú, gazdag épületektől puritánságával, egyszerű vonalvezetésével, sima homlokzatával – de ne feledjük: a sivár célszerűség korszakát éljük, ilyen körülmények között legfeljebb finom részletek, a bejárati részt tartó oszlopok ritmusa jelezheti: Sajó itt is, most is tud vállalható középületet tervezni.
Ki tudja, miért jutott Sajó Istvánnak kevesebb figyelem, mint amennyit korszakokon és földrészeken átívelő pályája megérdemelt volna? Mert tény: mint maga az art deco, Sajó életműve is kicsit félreértett, háttérbe szorított, néha félremagyarázott. Belejátszik-e ebbe, hogy a huszadik századnak ez a kiemelkedő építésze ellenállt a főváros és a vele járó „reflektorfény” csábításának, és munkásságát, alkotóerejét alföldi szülővárosának szentelte? Talán. Biztosan.
Most a Műcsarnoknak, Debrecen városának és a Nemzeti Kulturális Alapnak hála, itt a lehetőség törleszteni kicsit. Tegyenek önök is izgalmas kirándulást a huszadik századba, Sajó István világába! Az épületek „akkor és most” fotói mellett tervrajzok, szabadkézi vázlatok teszik érdekesebbé a remekül szerkesztett tárlatot. Köszönet érte.
Másik modern. Kerekasztal-beszélgetés az Art deco a pusztán. Sajó István és műve című kiállításhoz kapcsolódóan a Műcsarnokban 2017. május 26-án, pénteken délután 5 órakor. Beszélgetőtársak: Pásztor Péter építész (Kassai Műszaki Egyetem), Ritoók Pál művészettörténész (Magyar Építészet Múzeum), Szegő György építész (a Műcsarnok művészeti vezetője), Térey János költő, drámaíró (az Art deco a pusztán kiállítás társkurátora)
