Április elején a vállamra szállt egy keselyű. És ezt most nem a költői én mondja bennem, valóban megtörtént. Szatymazon volt egy solymász bemutató, ahol visszafogott lelkesedéssel figyeltem, ahogy a madarak gazdája újra meg újra benyúl a tarisznyájába, ahonnan egy frissen nyakatekert naposcsibét varázsol elő madarait inspirálandó és jutalmazandó. Szóval az egyik különleges, asszem afrikai dögevő nem gazdája kinyújtott kezére röppent, hanem a vállamra. Az iskoláskorú gyereksereg üdvrivalgott, a közelben állók boldogan fényképeztek.
Igen távol áll tőlem az ezotéria, fatalizmusban sem utazom, nem hiszek a baljós előjelekben, ám erős lábbal álljon a talpán az, akit nem rángat a szabad asszociációk mezejére egy ilyen jelenet, pláne ha ő maga a szereplője. Mint egy jelképekkel túlterhelt film, úgy kezdődik ez a mese – de hát színpadias, szinte mesterkélt memento mori pihent meg a jobb vállamon aznap délután.
Aztán este sokat olvastam, kicsit néztem az ismeretterjesztőket a lapostévén, és érzem, hogy a jobb vállam egy kicsit fáj. Mint amikor túlerőlteti az ember, vagy valami ficamszerűség éri. Aztán éjjel többször felébredtem arra, hogy egyre jobban fájt. Nem tudtam mire vélni.
És nem tudtam nem gondolni a keselyűre, ami köztudottan mindenféle baktériumokat cipel a testén táplálkozási szokásai miatt. Izomlazító sportkrémmel kenegettem magam hajnalig – nem is emlékszem, mikor kényeztettem magam ennyire utoljára. Másnap reggelre csak nyomokban fájt a keselyűjárta vállam, délelőttre teljesen rendbe jött. Ám napokig motoszkált a fejemben a fura történet a baljós madárral, a rejtélyes vállfájással a végén.
Csak ma reggel jöttem rá, jobb, mint soha, mit üzent a madár azon az április eleji délutánon. Azt üzente, nem soká’ nagyon fájni fog neked valami, egy részed fog fájni, egy hiány.
Előre szóltak, mintegy rákészítettek, hiányozni fog belőlünk egy rész. Hiányzik egy barátunk, és ez fáj.
Ritkán használjuk ezt a szót, kevés barátunk van.
Él benn egy kép, hogy vagy tíz éve ülök a szabadtéri nézőterén, várjuk a főpróbát és jön Szurdi a kislányával, odaülnek mellém, köszönünk, Zsolt bemutat bennünket egymásnak Dórival, és azt mondja: Tudod kislányom, ez itt apa barátja, bizony.
Türelmes, szép, egyszerű és világos volt az a mondat, jó tanárhoz méltó, a kislány meg értette, és aztán később én is. Évtizedek alatt tanuljuk, mi a barátság. Nem az, hogy sülve-főve együtt, hanem például az, amikor felkér az esküvőjére tanúnak, és te elkésel, mert a dobálni való aprópénz beszerzése bonyodalmas lett, akkor szem sem rebben, nincs szemrehányás. Sőt, mondhatom, később együtt töltjük a nászéjszakát is, mert a rockklubos lakodalom reggelén egymásnak vállvetve szunnyadtunk fél órácskát ültünkben.
Meg az, amikor megérkezel Szekszárdra a Csörge-tavi fesztiválra, megveszed az első feszitáválsört és amikor odacsörtetsz a nagyszínpad elé, már játszik a Gőzerő, és akkor Szurdi felkonferálja, hogy „műsorváltozás, mer’ a következő számot barátunknak játsszuk, aki most érközött Hódmezővásárhelyrül”, és megszólal, a Zöld erdőben, zöld mezőben, sétálgat egy páva.
Meg amikor nagyrendezvény gazdája vagy, és koncert előtt derül ki, hogy hiányzik egy pont olyan kábel, vagy kéne még két reflektor, akkor telefon, Szurdi-szám, kicsörög, helyzetjelentés, jaj, mi lesz. „Rampuszom nyugi, mingyá ott vagyok, viszöm a motyót.”
És hiába van lucskos december este, Zsolt negyed óra múlva jön, a biciklikormányon szatyrok, benne a motyó.
A nemtrendi bicikli, a foltozott motyó, az alföldi papucs meg a lila melegítő, a fapados rockklub malátamosolyos bája a butáknak tán az igénytelenségről mesél. De én tudom, és ismerve kíméletlen kritikus lelkemet, higgyétek el, itt másról van szó.
Örülünk, hogy az ország legmanírtalanabb zenészének barátai, ismerősei, tanítványai és munkatársai voltunk. Örülünk, hogy bennünket elkerül a glanc és glamúr, helyette a minőség egyszerűségét éljük.
Ide kell idéznem Friss Jani búcsúszavait: Emlékeimben van az 1968-as Ki Mit tud, amikor először zenélhettem életembe’ és amikor a zsűri megbotránkozott rajtunk. A Hittéritők zenekaron. A számokról nem is beszélve: „Menjünk lopni új virágokat szenvedők!” Itt a kép előttem tisztán, ahogy bátorítottál bennünket!
Te tanítottál bennünket nem ripacskodni, hanem egymással törődni, kapcsolatot ápolni. Barátságaink, munkáink, szerelmeink színét és visszáját minőségbe mártani. Mert hiába a festett nők, a pezsgős vacsorák, törődés híján csak maníros ripacsok vagyunk, akik lemaradnak a minőség vonatáról. Mert a minőség nélküli tett és szó puszta technika, nem más, mint zűrzavar.
És a jó mesterek törődése aranyat ér, mert nem csak figyelmüket és szakértelmüket, hanem lelkük nyugalmát is nekünk adják.
Ezt éreztük mi, amikor Zsolttal zenéltünk, dolgoztunk, beszélgettünk: a puritánság erejét, mintegy a giccs ellentettjét. A giccs nem más, mint amikor a termék messze elmarad a csomagolástól: amikor a forma többet ígér, mint ami maga a tartalom. Szurdi Zsolt kopott tarisznyája igazi, életrevaló kincseket rejtett és nem sajnálta azokat közénk szórni.
Közénk szólni, közénk énekelni.
Síppal, dobbal, nádi hegedűvel, bőrdudával, tekerővel.
Zsolt minden évben már decemberben elkezdett bennünket figyelmeztetni: Gyerökök, tudjátok, április elsején buli, lénn a klubba’, aztán nem elfelejteni!
Nem kellett hozzátenni, nem is tette, hogy az a születésnapja. És nem is felejtettük el sosem. Nem felejtettem el az idén sem, de elmaradtam, nem mentem. Haragszol Zsolt?
Dehogy, mért haragudna. Csak az ostobák tartanak haragot, ítélnek szokásjog alapján. Hiszem, mi nem ilyenek vagyunk. És valahányszor, amikor nem ilyenek vagyunk, Zsolt bólogat. A tanítvány halad, a mester megpihen.
Gyerökök, né csinájjátok mán. Mögmondtam mán, itt nem lehet sírni, no!
Rampuszom, szójjá mán nekik té is!
Hát, most szólok.
Hej de kávé, úgy meginnék most egyet!
Nem kérek én máma semmit, csak eztet.
Az az egyet ha valaki megveszi,
Nem kell annak a rockklubba’ jegyvenni.
Azt az egyet ha valaki megveszi,
Menyországba’ fog majd velem zenélni.
Elhangzott 2017. május 12-én Szegeden a Belvárosi temetőben Szurdi Zsolt búcsúztatásán.
