Kinek van még kedve Magyarországon belemenni a menekültekkel kapcsolatos parttalan vitába? A Journeys nevű nemzetközi projektnek és a Trafónak igen. A szokásos körök helyett, miszerint terroristák-e a migráncsok, és a sorosgyuri szervezi-e őket vagy valami más gazdag zsidó, a Víz/választó című előadás azt a kérdést feszegeti, milyen lesz a világ, amikor majd a magyaroknak kell menekülniük a hazájukból, és hogyan fordulhat elő egyáltalán ilyesmi. David Hillel, a Journeys korrdinátorával beszélgettem.
A Journeys (Utazások) című nemzetközi projekt koordinátora vagy, hamarosan képzőművészetet és egy színházi előadást is hoztok Budapestre.
A Journeys eredetileg egy fesztivál volt Nagy-Britanniában. Azért szerveztük, hogy teret adhassunk olyan magas színvonalon alkotó művészeknek, akik jelenleg menekültként kénytelenek élni. Ezáltal arra is lehetőséget teremtettünk, hogy a munkáikkal reflektálhassanak a helyzetükre, és a menekültsorsot, menekültstátuszt a művészet eszközeivel mutassuk be. Három projekt nőtt ki az eredeti fesztivál ötletéből: a Look Up szabadtéri képzőművészeti alkotásokat, a The Container Theatre Project vitaszínházi előadásokat mutat be, a Journeys Seminars pedig magukat az alkotókat hozza közelebb a közönséghez. Hamarosan már további partnereket is kerestünk Európa-szerte, így kerültünk kapcsolatba a Trafóval, és megszületett a Víz/választó című előadás.
Hogyan lesz egy angol ötletből magyar színdarab?
Ez nem csupán egy konkrét színdarab, amit minden országban egyformán mutatunk be. A budapesti előadást például a Trafó által felkért művészekkel együtt alkottuk meg, és kifejezetten a magyar közönségnek készült. Nagyon fontos számunkra, hogy mindig figyelembe vegyük a helyi sajátosságokat, azt, hogy milyen feldolgozással hozhatjuk a nézőt igazán közel a feldolgozott témához. Rómában például olasz és menekült színészek együtt léptek színpadra egy gyerekeknek kialakított múzeumban. Angliában meg komplett színitársulatok, például a Royal Exchange Theatre-é, vettek be maguk közé menekült vendégszereplőket. Így tehát minden darab egyszeri és megismételhetetlen, és lehet, hogy például a manchesteri darabunk nem mondana olyan sokat Magyarországon, mint a magyar művészek által megálmodott és előadott Víz/választó. Az is fontos, hogy ahol lehet, ott maguk a menekültek is vegyenek részt a munkában…
Ezt a részét azért nehéz lenne Magyarországon kivitelezni. A kormánypropaganda miatt sokan már akkor rettegnek a menekültektől, vagy egyenesen gyűlölik őket, amikor még eggyel sem találkoztak személyesen.
Éppen ezért a magyar darab a fejére állítja az egész kérdést. Nem azokkal az emberekkel foglalkozunk, akik mostanság érkeznek külföldről Magyarországra, hanem a jövőbe tekintünk. Akár már 2086-ban megtörténhet, hogy a klímaváltozás és egyéb természeti csapások miatt a magyar lakosságnak kell felkerekednie és élhetőbb otthon után néznie. Hogyan zajlik ez, hogyan érzik magukat a Magyarországot elhagyó migránsok, mi minden történik velük? Az egy dolog, hogy mindenkinek megvan a véleménye az ő országába érkező menekültekről, de vajon hányan gondolták végig igazán, hogy mi lenne, ha holnap nekünk kellene menekülnünk?
Külföldön mennyire működik a munka, és hogyan fogadja a műsort a közönség?
Azért túlzás lenne azt állítani, hogy Magyarországtól nyugatabbra mindenki csupa elfogadással és szeretettel ül be egy előadásra, amelyben menekültek is játszanak, vagy róluk szól a történet. A színészek munkája többnyire összehangolt és konfliktusmentes, de a nézők elutasító, esetleg kifejezetten támadó magatartása az ő játékukat is megnehezítheti. Ezért hoztuk létre a Kávéházi Beszélgetések nevű programot, amely a darabtól független, bár össze is lehet vele kapcsolni. Az érdeklődők finom kávé és sütemények mellett, nyitott, barátságos közegben beszélgethetnek a művészekkel, kimondhatják minden félelmüket, és választ kaphatnak a kérdéseikre. A falakon menekültek által készített festmények, fotók, rajzok. Ezek az alkalmak általában elég jól sikerülnek.
Lesz lehetőség Magyarországon is arra, hogy a komfortzónájából kibillentett néző kibeszélhesse magából a gondolatait és feldolgozhassa az élményt?
Mindenképpen. A vitaszínház úgy épül fel, hogy a darab után mindig megbeszéljük a témát, mindenki kiadhatja magából az érzéseit. Nem az a célunk, hogy megmondjuk a nézőknek, mit gondoljanak, hanem önálló gondolkodásra, véleményformálásra ösztönözzük őket. Ezért is örülök, hogy iskolás csoportok, osztályok is látják majd a Víz/választót. Persze ebben nagy felelőssége van a tanároknak és az alkotói csapatnak, akik remélhetőleg segítenek majd a fiataloknak értelmezni, amit láttak. Kísérletnek mindenképpen érdekes, mire lehet képes a színház.
Miért pont a klímaváltozás elől menekülnek a magyar migránsok?
Az is visszatérő vitatéma manapság, hogy ki számít ‘igazi’ menekültnek. Csak az, aki háború elől menekül, vagy az is, aki a nyomorúságos körülmények elől? Szerintünk mindenki menekült, aki kényszerűségből hagyja el a hazáját, és ilyen szempontból mindegy, hogy lelőnék-e otthon vagy éppen szomjan halna. Ez mindenképpen aktuális téma és valós fenyegetés a jövőre nézve. De ezt a témát egy múltba helyezett történettel is fel lehetne dolgozni, hogy ezzel érzékeltessük a vándorlás elkerülheteten kulturális következményeit. Nagy-Britanniában például sokan hiszik, hogy a fish-and-chips valami tipikus brit étel, amire büszkék lehetünk, pedig valójában amerikai eredetű, és még azon belül is a zsidó telepesek jellemző étele volt. Sok minden, amit ma a hazai kultúra alapkövének tekintünk, a migrációnak köszönhető. A média felfújja ezt a menekültkérdést, és úgy kezeli, mint valami veszedelmes, romboló folyamatot, de a történelmi tapasztalatok azt sugallják, hogy a keveredés és a vándorlás mindig hozott magával valami újat és jót is. Miért lenne ez most másként?
Akkor zárjuk ezt az interjút egy menekült-sikersztorival! Ismersz valakit, akinek nulláról kellett újjáépítenie az életét, és azóta sikeres és elismert lett az őt befogadó országban?
Jamal Jameel elég jó példa. Ő fotóművész, aki Irakból menekült el és Manchesterbe került. Először a már említett Royal Exchange Theatre menekülteknek szervezett workshopjára ment el bemutatkozni, én ott találkoztam vele először, de aztán sokáig nem hallottam felőle. Aztán tavaly májusban kiírtunk egy nyílt pályázatot a Journeys Festival keretében, és ő jelentkezett rá. Fantasztikus alkotásokat hozott, egyértelmű volt, hogy dolgozni szeretnénk vele, ráadásul a korábbi workshopról is sokan emlékeztek rá. Egy portrésorozatot készített, többek között más menekültekről Manchesterben. A Look Up projektünk keretében az ő egyik alkotása kering majd Budapest utcáin egy villamos oldalán, egy másik művész, Nikos Papadopoulos fotósorozatának két kiválasztott darabja mellett. Jamal igazán híres lett, többször szerepelt a tévében és videókban is – a műalkotásai segítégével pedig más sorstársait is hozzásegítette, hogy észrevegyék őket és beszéljenek róluk.
