Kókai Tünde: Színházban építkezni a világ dolgaiból lehet

kókai tünde fotó horváth judit

Karrierje nagy lendülettel indult be. A Vörösmarty Mihály Gimnázium drámatagozatára járt, majd tavaly végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, Bagossy László, Pelsőczy Réka és Rába Roland osztályában. Már harmadéves korában játszani kezdett az Örkény Színházban. Volt Ophélia a Hamletben, Mariannea Tartuffe-ben, játszik a színház nagyszabású József és testvérei című produkciójában. Amikor beszélgettünk, éppen egy Ödön von Horváth darabot próbált, amelyet a Stúdiószínpadon mutattak be, április 28-án.

Kókai Tündével beszélgettünk.

– Tavaly végeztél, és már nagy szerepek sorát játszod. Ha az egyetem előtt ezt mondják, kiegyeztél volna vele?

– Nem volt elképzelésem arról, mi lenne jó nekem az egyetem után. Ismerve a kezdő színészek helyzetét, hogy mennyire túlterhelt a szakma, milyen nehéz elhelyezkedni, nagyon szerencsésnek mondhatom magam. Az osztályunk egészében véve nagyon jó lehetőségeket kapott.

– Mennyi ebből a szerencse, mennyi a kitartás, és mennyi a tehetség?

– Ez a három, így, együtt. Az, hogy Bagossy László osztályába kerültem, ő pedig épp rendező itt, az Örkényben, ez szerencse. Jókor lenni, jó helyen szerencse, jól használni az adódó lehetőségeket viszont már olyasmi, amin dolgozni kell. A képességeket gyümölcsöztetni, ahhoz kitartás kell. Igaznak látom azt, hogy a tehetség nem egy állandó dolog, az adottságokkal meg kell tanulni bánni.

– Sokféle színház van Budapesten. Az Örkény milyen?

– Meg tudom határozni, hogy milyen szerepet képvisel a budapesti színházak körében, de amit én szeretek, és fontosnak látok ebben a színházban az az, hogy megpróbálja finoman tágítgatni a határokat, igyekszik minél többféle, minőségi előadást létrehozni.

Kókai Tünde a Hit, szeretet, remény című darabban Patkós Mártonnal. Fotó: Horváth Judit

– Játszotok kortárs drámát, magyar kortársat, de klasszikusokat is.

– Először nem értettem, miért számított olyan merész vállalkozásnak például a tavaly előtti évad, ami tele volt kortárs darabokkal. Szívem szerint sokkal  szélsőségesebb,  kísérletibb dolgokban is részt vennék. De már látom, hogy ez nem ilyen egyszerű egy kőszínház esetében. Hogy hogyan kell terelgeti a nézőket, hogy ne csak a nagy klasszikusokra legyenek kíváncsiak, vagy arra, ami “vicces”. Az új, ismeretlen dolog mindig veszélyes, kockázatos, pedig olykor sokkal izgalmasabb.

– A József és testvérei klasszikus mű, Thomas Mann híres szerző. A darab viszont 5 óra hosszú, ami szintén hagyomány szerintinek mondható, hisz Shakespeare korában a legtöbb előadás hasonló ideig tartott. Ma viszont nagyon ritka. Hogy bírja a közönség? És ti, színészek?

– A visszajelzések alapján elég jól bírják a nézők, mi is szeretjük. Nehéz volt a próbafolyamat, mert grandiózus műről van szó. Én mindig is úgy láttam, hogy 2 hónap nem elég egy próbafolyamatra. Legalábbis nekem nehéz még így dolgozni. De ez a rendszer; egy egyórás előadásra is ugyanannyi idő jut, mint egy négyórásra. Ráadásul itt a művészi szempontokon túl a hétköznapiakat is figyelembe kell venni. Az embereknek manapság nagyon meg kell gondolni, hajlandóak-e a nap majd’ egynegyedét színházban tölteni. Úgyhogy ebben az esetben különösen jólesett, hogy a közönség nem riadt vissza.

– A József és testvérei egy regény adaptációja. A Tartuffe, amelyben ugyancsak játszol, viszont eleve színpadra íródott. Ez azt is jelenti, hogy azzal hamarabb el lehet készülni?

– Nem feltétlenül. A József…, amelynek színpadi adaptációját Gáspár Ildikó készítette és Ascher Tamással közös rendezésben került bemutatásra, más típusú nehézségeket tartogat, mint mondjuk a Tartuffe, a kísérleti jellege miatt. Én nyilván a játékkal kapcsolatban tudok csak nyilatkozni; például hogy hogyan tudjuk jól vegyíteni az egyes szám első személyű, és a narrációs megszólalásokat. De az biztos, hogy eleve dicséretre méltó egy ekkora monstrumhoz hozzáfogni Ildiék részéről.

– Egy új bemutató előtt beszélgetünk. Holnap már közönség is lesz. Az mindig izgalmas pillanat, amikor először látják meg az emberek, min dolgoztatok. A komédiánál ez fontosabb? Hiszen ott közvetlenebb a reakció.

– Nem a kuncogás a legfontosabb. A reakciót lehet érezni a levegőben, akkor is, ha nincs hangja. Főleg ebben a kis térben, ahol még az arcokat is látjuk, rémisztően közelről. Az mindig érzékelhető, mennyire jönnek velünk a nézők.

– Mit szeretsz jobban, próbálni vagy előadást játszani?

– Mindkettőt másért szeretem. Nagyon szeretem a próbafolyamatot. Az az időszak csak arról a szerepről, arról a világról szól. Közben mennek a már meglévő előadások, ami nem kizökkent, hanem felfrissít. Jó, hogy nyakig benne vagyok egy próbafolyamatban, aztán hirtelen belépek egy másik történetbe, aminek már ismerem az ösvényeit, csak végig kell rajta menni, de az adott próbafolyamat új dolgokkal tudja színesíteni a már berögzült megoldásaimat.

Kókai Tünde a Hit, szeretet, remény című darabban Nagy Zsolttal. Fotó: Horváth Judit

– Azt mondtad, hogy a próba egy folyamat. A közönség erről nem sokat tud. Ez hogy zajlik le?

– Az, hogy ki, milyen utat jár be egy próbafolyamat alatt, egyéni. Én általában nagy bizakodással vágok neki. Olykor azonnal meglátom a szerepben rejlő lehetőségeket, de van, hogy sokáig keresem, mi az, ami éppen érdekel belőle. Általában az elején még átlátom, hogy hova kéne körülbelül eljutni. Aztán egy idő után, valahol a közepén jön egy nagy elbizonytalanodás. A munka során teljesen beleveszek az anyagba, vakon tapogatózom jelentéktelennek tűnő részletek között. A végére bizonyos szempontból ugyanoda jutok vissza, ahonnan elindultam; ideális esetben a helyükre kerülnek a dolgok, és ismét képes leszek rálátni az egészre.

– Fiatal színészként bekerültél egy társulatba, ahol volt tanáraiddal dolgozol együtt, és olyan emberekkel állsz a színpadon estéről-estére, akiket régebben távolról bámultál. Mi az, amit el lehet tanulni tőlük, és van-e olyan, amiben védeni kell magadat?

– Leginkább hozzáállásokat szeretek megfigyelni, és azt, kinek, hogyan illeszkedik a szakma az életébe. Nyilván a tehetséget nem lehet eltanulni, de bizonyos dolgokat el lehet lesni. Erre az osztályfőnökeink is gyakran felhívták a figyelmünket. Ez egy nagyon jó dolog, valakit ismerni személyesen, és ehhez képest látni, hogyan működik a színpadon. Tanúja lenni annak például, hogy olykor pont a legfájdalmasabb időszakaikban hogyan virágzik ki a tehetségük.

– A színház világa és a színészet meg tud védeni bizonyos dolgoktól?

– Igen, de nem szolgál menekülő útvonalként. Éppen ellenkezőleg: feltételezem, hogy ha egy kevésbé intenzív hivatást választottam volna, például önismereti szempontból is hátrányosabb helyzetben lennék, mert nem lennék ekkora mértékben rákényszerítve az önmagammal való szembenézésre. A színház nem menekülés, de mégis egyfajta mentőcsónak. Nélküle nem tudom, mit kezdenék azzal a sok dologgal, ami ér.

– Te hogyan illesztetted be a színészetet az életedbe?

– Arra már sikerült rájönnöm, hogy ezt csinálom a legszívesebben. Jó lenne, ha nem attól függene az életem, hogy éppen mennyire vagyok foglalkoztatott. Jelen pillanatban csak ez van, nehezen jut időm barátokra, családra, hobbikra vagy pihenésre. De nagyon igyekszem nem elhanyagolni a szakmán túli dolgokat. Mert elsősorban nem színész vagyok, hanem ember. Építkezni a világban történő dolgokból lehet.

– Most épp egy stúdió előadásra készülsz, pár nap múlva bemutató.

– Ödön von Horváth Hit, szeretet, remény című darabját próbáljuk. Itthon tudtommal csak egyszer lett bemutatva, kevésbé ismert, mint mondjuk, a Mesél a bécsi erdő. Itt is egy kiszolgáltatott helyzetben lévő fiatal lányról van szó, aki az életbennmaradásért küzd, ezért szépen, lassan rákényszerül, hogy teljes mértékben feladja a függetlenségét. Nagyon érdekes világa van a darabnak, tele szörnyű és egyben emberi alakokkal. Az, hogy a világban lényegében semmi sem változott, egy 100 éves történetnél éppúgy tapasztalható, mint akár a József és testvéreiben. Arra, hogy ez jó vagy rossz, nem tudhatom a választ, de számomra a színháznak ezért van létjogosultsága még ma is.