Örkény István 180. születésnapjára
Ősz óta faiskolába járatjuk a fenyőfánkat.
Reggel kiássuk, berakjuk a kocsiba, és az iskolában átadjuk a nevelőnek. Most a szélben való hajladozást tanulják, jövőre a tobozok helyes tartása lesz a tananyag, majd a galambok dédelgetése.
Minden este hazahozzuk és visszaássuk a földbe a gyökerét.
Az iskolában van juhar, tölgy, gesztenye és mostanában elég sok az akác. Nem baj, legalább egymástól is tanulnak.
Mielőtt elvégezné az iskolát, tisztáznunk kell a jövőt, hogy mi szeretne lenni. A hozzá hasonlókból gerenda lesz az építkezésen vagy tűzifa.
Mi nem erőltetjük egyiket sem, de szeretnénk, ha jól választana.
Legutóbb, egy kis talajfertőtlenítés közben elárulta féltve őrzött titkát, miszerint vonzódik a zenéhez, ezért ha egy mód van rá, ő hárfa szeretne lenni.
Büszkék voltunk, hogy ilyen nemes tervei vannak, de hogy a későbbi csalódástól megóvjuk, elmagyaráztuk neki, hogy ahhoz más helyre és más fának kellett volna születnie. Mert a hárfát
nem ilyen fából faragják.
Szomorú volt, de azt válaszolta, bízik benne, hogy talán valamelyik utódja beteljesíti régóta dédelgetett álmát.
Na, ezt már mi sem állhattuk meg zokogás nélkül, és csak néztük és néztük egymást az alkonyatban, drága fenyőfánk elnyújtózó árnya mellett, és egyikünk sem gondolt arra, mi mindent szalasztott el az életben.
