Három év ráment az életemből arra, hogy összefoglaljam azt az ötvenet, mely látszatra nem is velem történt meg. Örököltem, rám hárult, nem én választottam, csak belepottyantam, ahogy a szülővárosába pottyan bele az ember, vagy ahogy beleszületik egy családba, mely majd az otthona lesz, egy nyelvbe, melyen majd kiejti az első szavakat… mígnem átverik. Halkan. A legjobb szándékkal. De mégis.
– írja Ivana Sajko horvát írónő magyar most megjelent könyvéről, amit a Noran Libro Kiadónál keressetek a könyvfesztiválon. Az írónő így folytatja regénye bemutatását:
Történelmi regényt akartam írni, de úgy, ahogy az véleményem szerint egyedül lehetséges, a műfaj és az ideológiák megkerülésével, egy olyan történetet, ami talán soha meg sem történt, mert meg sem történhetett. Legföljebb megálmodhatjuk, aztán elmesélhetjük az álmunkat. Teljesen szubjektíven. Nem állítva az égvilágon semmit.
Ezért kezdődik a regény a Zágráb fölötti éggel. Odafenn.
Ivana Sajko Családom története, 1941-től 1991-ig és tovább
(részlet a regényből)
A nap híre a Száva magas vízállása. Az utolsó mérések szerint a Száva fölment négyszázhúsz centire, egyes városrészeket már kiürítettek. Az esti híradóban bejelentették, hogy a víztömeg már reggel eláradt, de a fenyegető veszélyt eleinte senki sem vette komolyan, mígnem estefelé észrevették, hogy a vízállás óránként tizenöt centit nő. Követelték a városvezetés és a katonaság sürgős segítségét. Ezek voltak az utolsó hírek, mielőtt elhallgatott volna a rádió. Ifjúsági csapatok szálltak ki a terepre, hogy riasszák a lakosságot, ám a gát néhány helyen húsz méter szélesen is átszakadt, így aztán a víz és a riasztás szinte egyszerre érkeztek. A mentőakció egyik résztvevője hangsúlyozta, hogy ez volt az evakuáció legnagyobb hiányossága. A polgárokat nem lehetett idejében értesíteni, mert a terület villanyáram és telefonvonalak nélkül maradt, miközben a víz továbbra is „hullámokban csapdosta az udvarokat és a házak ajtait, úgyhogy mi is, akik menteni akartuk a polgárokat, meg azok is, akik a lakásukban maradtak, azonnal derékig vízben találták magukat”[1]. Az iskolákban meg a tanácsházán evakuációs központokat létesítettek, de mire a lakosságot áthelyezték volna az óvóhelyekre, az árhullámok azokba is betörtek. Súlyosbította a helyzetet a tény, hogy földszintes házakból álló munkásnegyedeket ért az áradás, és a víz néhány perc alatt elárasztotta a házakat. Pontosabban három perc alatt, ennyi idő kell ahhoz, hogy a víz elérje anyám házának küszöbét.
Anyám ébren ül a koromsötétben.
Cukorkát szopogat és visszaszámlál.
Már nem fog sokáig.
4:00-kor a Száva vízállása eléri az ötszáz centimétert, a folyó Savka cestánál áttöri a gátat, és másodpercenként négyszáznegyven köbméteres sebességgel zubog az utcákon. Gejzírek törnek fel, melyek a levegőbe emelik a csatornafedeleket és teljes erőből spriccelnek a csövekből. Az áradás nyomása megváltoztatja a vízvezetékcsövekben az irányt; felbugyborognak a mosogatók, a mosdók és a WC-kagylók nyílásai, köpik ki a mocskos szappanos vizet, a szőröket, az ürüléket meg a szétázott vécépapírt, a lé szétfolyik a parketteken meg a szőnyegeken, szétcsorog mindenfelé, nyalogatja a bútorokat, megtölt minden rést és repedést, majd végül arányos iszapréteggé válva a mennyezet felé emelkedik. Vele együtt erősödik egy szokatlan zúgás is, az elromlott vízöblítőéhez hasonló, mély, sötét hanggá sűrűsödik, rezeg, majd tovább erősödik és erősödik és erősödik, hogy végül egetverő fináléba torkolljon, felébresztvén a munkásnegyedeket és az álomittas embereket, akik pánikba esve kiugrálnak nedves ágyaikból, a sötétben egymásnak ütköznek, caplatnak a hálószobák büdös mocsaraiban, kattintgatják a villanykapcsolókat, gyertyát, gyufát keresnek, zavartan kérdik, hogy mi történik, miért nincs áram, és ki szart be. A Száva hirtelen tör be, a vize sűrű, hideg és tiszta fekete, dum-dum, veri anyám szuterénjének kis ablakát, a meredek lejtőn lezúdulva ellepi az udvart, széthordja a kis csigákat, kagylókat és fosszíliákkal ékes kavicsokat, veri a bejárati ajtót, dum-dum, dum-dum, van itt valaki?, ám anyám nem válaszol, a Száva meg dönget, dum-dum, dum-dum, dum-dum, tudja, hogy anyám odabent van, elbújt a sötétben, ijedten forgatja a szájában a cukorkát és a zápfogaival porrá őrli, csak nem fogja rátörni az ajtót a víz?, csak nem fog ráömleni a papucsára s fölmászni a térdéig? a csípőjéig? csak nem fogja átáztatni a fehérneműjét meg a hálóingét, s még magasabbra emelkedni, lehűteni a melleit és a nyaka köré fonódni? nem fogja tán a fülébe súgni: dum-dum, dum-dum, elmúlt a három perc.
MÁR?
Következik a katasztrófa utáni reggel. A zágrábiak a tetőkön meg a cölöpökön kuksolnak.
Felfogták a poént, de továbbra is a kérdőjeleikbe meg a felkiáltójeleikbe kapaszkodnak.
Nem engedik ki őket a markukból. Akinek gyengül a szorítása – megfullad.
Lidija asszony, egy trešnjevaci nyugdíjas klub tagja, elmeséli, hogy azt a reggelt egy almafa ágán várta be, a kislányát szorongatva. Amikor néhány évvel később a kislány azt a feladatot kapta az iskolában, hogy rajzolja le az árvizet, hullámokat festett, melyen piros almák úszkáltak. A városi tanács rendkívüli ülésén hozott határozat szerint azonban „az árvíz okozta kár, nem számolva a pótolhatatlan emberveszteséget, egyenesen óriási”[2]. A Száva egy tizennégyszer négy kilométeres területet lepett el. Zágráb jó harmada víz alá került, tizenötezer lakóépület, melyek közül tízezer teljesen tönkrement, több mint negyvenezer polgár hagyta el otthonát, közel húsz ipari vállalat szenvedett károkat, vagy háromszázötven kilométer autóutat lepett el a víz… és így tovább. Így mondta be a híradó. Az áldozatok nevét is bemondták. Hozzáfűzték, hogy a halál pontos okát majd csak a boncolás fogja kideríteni. Anyám mindezt hallotta, sőt látta is az ablakon keresztül. Azok csendes halálát, akik nem tudtak úszni. Meg a tetőket a szarban. Meg az almákat.
Bemegy a fürdőszobába, ám egyszeriben egyedül van a tükörben. A pannon tenger ellepte a képet.
Minden más változatlan maradt. A férje halkan kinyitja az ajtót, lerakja a holmiját és századszor, kétszázadszor, ezredszer is belép a konyhába. A feleség felé fordul. A férj megáll. A feleség meg fogja őt kérdezni, jól van-e, s a férj is meg fogja kérdezni tőle ugyanezt, mindketten hazudnak, hogy jól vannak, századszor, kétszázadszor és ezredszer.
Mint mindig.
Pedig minél jobban vannak, annál rosszabbul vannak, s ezért a férfi még mindig áll, áll, egy lépést sem bír tenni előre, egy lépést sem hátra, a felesége meg sem kérdezi, miért áll, mert az elhallgatott válaszok amúgy sem találják el a lényegét annak, amit eltakartak a néma szokások. A férfinak egyáltalán nem fontos, hogy bevallja: két hónapja idő előtt nyugdíjazták, méghozzá azzal az ironikus megjegyzéssel, hogy nem bírja a harcot. A férfi nem meséli el, hogy abban a pillanatban vészterhesen elferdült a fejében a katedrális, és összetépte a pártkönyvecskét, igen, apró darabokra szaggatta, tanúk előtt tépte össze, akik mégsem mondtak erre egyebet, csak annyit, hogy maga egy nagy barom, aki letért a helyes útról, és átment a túlsó oldalra. Ám ezek pusztán tények.
Ami fontos, az az, hogy már nem tudja logikus sorba rendezni a tényeket, és attól fogva csak eljátssza, hogy munkába megy, voltaképpen azonban kora reggeltől a kocsmákban könyököl a konyakjával, megpróbálja megérteni, hogy letért, és mit értettek azon, hogy átment a túlsó oldalra, hisz ő továbbra is hűségesen ügyel az őrhelyen, csíphetik a méhek, ő nem mozdul a helyéről, egyedül az gyötri már hosszabb ideje, hogy nem jön az őrségváltás; az az őrült ötlet villant az agyába, hogy talán ők azok, akik letértek és átmentek a túlsó oldalra, és talán ő az, aki maradt, ahol volt. Egyedül. Az erdőben. Egy barom. De tényleg.
Ezért nem képes összerakni azt a logikus mondatot, és nem képes megmagyarázni, min töri a fejét a bárpultok fölött, mitől repedt meg a homloka, mitől reszket a keze, és meddig fogja döngetni a falat és bevizelni éjszaka az ágyba. Nem tudja, ámde a felesége tudhatná, milyen az, amikor egész életedben építesz és építesz és építesz, és végül azt mondják a szemedbe, hogy csak romboltál, vagy ha egész életedben takarítasz, sikálsz és mosol, s a végén minden még piszkosabb, és továbbra is vér mindenütt. A feleségének ezt meg kellene értenie. Talán ezért nem kérdez semmit. A felesége hátat fordított neki, és vízzé változott.
A szó szoros értelmében.
Az asszony némán az ablak felé fordult, orcái szétfolytak, mint a tó. A férje átfogta a vállát, ám a felesége egyszerűen kicsordult az ujjai közt és széttoccsant a padlón, úgy kellett csöppről csöppre a tenyerébe gyűjteni, csöppre csöpp, míg ismét össze nem szedte magát, és nővé nem sűrűsödött. Ekkor ágyba fektette, elnyúlt mozdulatlan csípője mellett, megszorongatta fáradt csontjaival, behúzódott a lábai közti csöndes hasadékba, megtorpant, és föladta. És még mindig ott van, és semmit sem mond neki, nem is tudja, mit mondhatna, mert abban a zsákban nem is maradt más, csupán összepréselt, földuzzadt és törött mondatok, melyek többé senkit sem vigasztalhatnak. Talán egyszerűen ki kellene fordítani azt a zsákot, szétszakítani a bőrt és megmutatni neki a kimondhatatlant, azt, hogy ő is magányos a saját tükrében, csak egész idő alatt megpróbált hinni az ellenkezőjében, megpróbált hinni abban, hogy az emberek azt gondolják, amit mondanak, például hogy minden rendben van, hogy jól érzik magukat a bőrükben, amiként a bőrük felszínén is, ámde az emberek hazudnak, amint hazudik ő is, meg a felesége is, és ezért már semmit sem lehet logikus sorrendbe összerakni, ezt megmondhatná a feleségének, azt, hogy ő is magányos abban a tükörben, pont amilyen magányos a felesége térdei közt, mert ő, a felesége is elhagyta, ő is mindig elmegy, a válla alatti lőtt sebre koncentrál és átnéz rajta, mint egy kukucskálóablakon, minél messzebbre, a hálószoba ajtaja felé, mely mögött becsukódik a folyosó ajtaja, mely mögött becsukódik a konyhaajtó, mely mögött becsukódik az előszobaajtó, mely mögött becsukódik a gyerekszoba ajtaja.
Ott növekszik a lányuk.
Siet.
(regényrészlet)
RADICS VIKTÓRIA FORDÍTÁSA
[1] Mirko Srić, „Árvíz Trešnjavciban“, in: D. Zdunić čs S. Žarić (szerk.). A vörös Trešnjavka, Munkásmozgalmi Intézet, Spektar, Zagreb, 1982.
[2] Zdenko Kuzmanić: A zágrábi árvíz 1964-ben. Zágráb Város Múzeuma, Zágráb, 2004, 7. old.
