„Mi súlya lehetne a munkámnak… ezzel a valósággal szemben?”
A Búcsú Európától című film és készítői Budapesten
Írta: Pál Marianna
A világszerte elismert osztrák író, Stefan Zweig 1936-tól emigrációba kényszerült, menedéket kapott Brazíliában. Életének utolsó éveiről, a száműzetésről készült a Búcsú Európától (Stefan Zweig: Vor der Morgenröte/ Farewell to Europe) című lírai film, amelynek bemutató előtti vetítése alkalmával a Puskin moziban találkozhattak a nézők Maria Schrader rendező-forgatókönyvíróval és Jan Schomburg forgatókönyvíróval. A film készítői a Mozinet és a Goethe Intézet meghívására érkeztek Budapestre. A beszélgetés moderátora, tolmácsa Sárossi Bogáta volt. (A cikk címe idézet a filmből.)
Fehér alapon piros. A nagypolgári élet fényűző képeivel indul a film. Tisztaság, elegancia, szinte érezzük az abroszt elöntő virágszőnyeg egzotikus illatát. Rio de Janeiróban a brazil elnök ünnepi módon fogadja az emigrációban országába látogató, világszerte ismert és nagyra becsült osztrák írót, Stefan Zweiget. Az 1936-os írókongresszus viharos tiltakozása a fasizmus ellen életszerű jeleneteket produkál, amelyben az író magánya beszédes és átélhető. Vibrál körülötte a levegő, mindenki azt várja tőle, hogy kiáll, szót emel, prófétai hévvel mennydörög a náci barbárság ellen, mintha csak a végítélet idején lennénk, ő azonban csendes alkat, nem harcos, vagy nem úgy. Nem akar beszélni. Úgy érzi, nem ez a dolga, beszéljenek helyette a könyvei. Ez a visszahúzódó magatartás az adott szituációban lélektanilag és erkölcsileg is érthető. A csendesség lelki oka a kirekesztettség. Mintha kilökte volna magából az anyaméh, azután az anya elvágta a köldökzsinórt, majd elengedte a kezét. Többé nem visel gondot rá. Akkor ő miért is sírna utána. Az áldozat nem hangoskodik. Azt mondják a magukra hagyott gyermekek nem sírnak. Nincs kinek. Etikailag a hazájához, a múltjához való kötődései nem engedhetik, hogy egyértelműen hangot adjon felháborodásának. A zavar oka kötődés és elidegenedés ambivalenciája. A haza fogalmának értelmezhetetlenné válása. Odatartozás és kilökődés. Nyilvánvaló ugyan az anyaország és az aktuális politikai rendszer különbözése, ám ezt az ő pozíciójában lehetetlen érzelmileg külön kezelni. Ez a bonyolult lelkiállapot Josef Hader nagyszerű alakítása révén életszerű képekben és jelenetekben válik érzékelhetővé a néző számára.
A továbbiakban az író emigráns éveit mutatja be a film: a brazíliai utazást a látványos cukornádültetvényen, a burleszk-szerű jelenetet egy brazil faluban, ahol megható szeretettel fogadják az írót és feleségét, a New York-i jelenet, amelyből megismerjük az első feleséggel, Friderikével való kapcsolatát, végül a Brazíliába költözés utáni időszakba (1941) pillanthatunk bele (Petrópolisban telepedtek le).
Az emigrációról olyasmit tudunk meg, amit csak az tudhat, aki volt valaha emigráns. Nem gondoltuk volna, hogy ez ilyen nehéz. Zweig kimenekült a veszedelemből. Békében élhet egy csodálatos szépségű országban. Alkothat. Oldalán egy gyönyörű feleséggel. Gondolnánk, hogy ez az élet olyan gyötrelmes, hogy abból csak a halál jelent kiutat? Az író feleségével együtt 1942 februárjában véget vetett életének. Ennek a nehezen érthető döntésnek a nyomába eredtek a film készítői, azt az utat kívánták bejárni, ahová hat év alatt eljutott két ember az emigrációban. Sok mindent látunk ezen az úton: lelki és fizikai megpróbáltatásokat, szépségei ellenére érezzük a hely idegenségét, a gyökértelenséget, a szellemi magányt, a híres írónak kijáró tiszteletadás komikumba hajló jeleneteit, amint feleségével úton útfélen bazári majomként mutogatni kényszerülnek magukat, és közben mégis őrzik méltóságukat. Látjuk a New York-i utazás képeit, az íróhoz folyamodó menedék-kérőknek nyújtott segítség visszásságait, az erkölcsi kötelességből fakadó külső-belső kényszer és a segítségnyújtás gyakorlati nehézsége, a tényleges tehetetlenségérzet között vergődő lélek belső konfliktusait. Az első feleséghez, Friderikéhez (Barbara Sukowa) fűződő érzelmek ereje és a második feleség, Lotte (Aenne Schwarz) iránti kötődés kettőssége is átélhető lesz számunkra. Ám nagyjából a film harmadik harmadától, a Brazíliába költözéstől kezdődően a halálig tartó időszak nehezen követhető lélektanilag. Erre az időszakra a gyökértelenség érzése és az eseménytelenség jellemző leginkább. Nem könnyű egyiket sem érdekessé tenni a néző számára, nehéz az egyhangúságról úgy beszélni akár filmen, akár szövegben, hogy az maga ne legyen unalmas. Maria Schrader filmjének nem mindig sikerül az eseménytelenség közben érdekfeszítőnek maradnia. Éppen azok, a mindennapi élet apró, személyes mozzanatai hiányoznak a filmnek különösképpen a harmadik harmadában, amelyeken keresztül ez az utolsó időszak lélektanilag értelmezhetővé válna. Ennélfogva a vég némiképpen váratlanul és nehezen megmagyarázható módon csap le a nézőre, és inkább elmondatik – a film történésein kívül, az epilógusban – , mint átélhetővé válik a házaspár drámája. Az öngyilkosság sohasem váratlanul, előzmények nélkül következik be, az ide vezető leszálló ág mindig mélyebb és mélyebb pontokon halad keresztül, míg előáll a krízis.
A főszereplők esetében nem látjuk a filmen, hogyan jutnak el a reményvesztettségnek arra a pontjára, amely erre a végső, tragikus döntésre vezeti a két embert. A feleség esetében még csak-csak láthatóvá válik, főként az utolsó, a születésnapi jelenetben, hogy mentálisan egyre rosszabb állapotban van, ám éppen a főszereplő viselkedésében nem jelennek meg kedélyállapota válságosra fordulásának jelei. Az mindenesetre jó döntés volt, hogy az utolsó három hónap nem kap helyet a filmben, mivel – mint azt a rendező a beszélgetésen elmondta – a végső elhatározás közvetlen okairól, előzményeiről nem is lehet tudni semmit, az alkotók pedig elzárkóztak mindenféle szándékos sugalmazástól. Ezért az epilógusban, érthető módon, már csak a halál tényét konstatálják. Ugyanakkor az azt megelőző időszakban is feltehetően zajlottak olyan lelki történések, amelyek idáig vezettek.
A film készítői elmondták, hogy el akarták kerülni a kauzalitást az események egymásutániságában, nem akartak hagyományos életrajzi típusú filmet készíteni, ezért döntöttek a kihagyásos szerkezet mellett, és kivágtak bizonyos részeket az 1936-tól 1942 februárjáig tartó időszak történetéből. Ennek az elliptikus szerkezetnek az a magyarázata, hogy nem akarták azt a látszatot kelteni, mintha valamely előzőleg bemutatott történéssel, életrajzi ténnyel indokolnák Stefan Zweig halálát. Ezért nagyon örültek, mondta Maria Schrader, amikor rátaláltak erre az elbeszélésformára, amely olyan, mintha nyitnának négy kis ablakot, ez négy fejezet, mindegyik fejezet húsz percig tart, ezek részletgazdag módon jelenítik meg az író életét. Miután becsukódik egy ablak, hosszú időszakokat átugrunk a történésekből, majd kinyílik valahol máshol az időben, néhány évvel később egy másik ablak. A négy jelenetet megelőzően prológussal indul a film, majd a végén epilógus zárja. Ez a szerkezet azt a látszatot volt hivatott elkerülni, mintha az egyik jelenet történései a következő jelenet okai lennének, ahogyan ez a filmek esetében az időbeliségből következik. Nem akarták manipulálni a nézőket, nem akartak sugalmazni, ezért kerülték el a hagyományos melodramatikus szerkezetet, és ezért nincs például filmzene sem.
Csakhogy érzésem szerint a film készítőinek szándéka, hogy a cselekmény oksági láncolatát elkerüljék, oda vezetett, hogy a lelki történések megokoltságának hiánya a nézőben valamelyest hiányérzetet hagy. Kérdés, hogy ez vajon szándékos nyugtalanító tényező-e a filmben vagy a film hiányossága? Véleményem szerint ez is, az is. Ugyanis az a nyugtalanító érzés marad a nézőben, hogy nem tudja, végső soron miért is lett öngyilkos ez a két ember. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen tragikus esemény az életben is mindig váratlanul és felkészületlenül éri az embert, ahogy itt is a nézőt, aki ezután kísérletet tesz arra, hogy összerakja a mozaikokat, de mintha valahogy kevés lenne a rendelkezésre álló részlet.
Az alkotók nem csupán az okokra nem élezték ki a filmet, hanem megpróbáltak érzelemmentesen viszonyulni a szereplőkhöz, és kizárólag a tényekre szorítkozni. Ezáltal is veszít a film a személyességből, és kevéssé tudunk érdekeltté válni a látottakban, különösen a véget illetően. A kiskutya ajándékozása és a főszereplő öröme a születésnapi jelenetben természetesen ezt a személyességet megteremti, de éppen ennek a jelenetnek a pozitív kisugárzása után még váratlanabbul éri a nézőt a tragikus végkifejlet.
Természetesen a nyugalmas brazil hétköznapoktól távol zajló európai politikai, katonai események azért megkeserítik az idillt, a tehetetlenségérzet, a kellemes, békés közeg és a szörnyű történelmi események kontrasztja nehezen elviselhető ellentmondás. A száműzetés és világégés hatására eluralkodó depresszió vezethetett az öngyilkosságig. Ám ezek a tényezők mintha mégsem kapnának elegendő hangsúlyt.
Egy művész számára az alkotás az egyik legerősebb mentsvár lehet. Stefan Zweig is ír az emigrációban, sorban jelennek meg könyvei. Bár alkotókedve ingadozó lehetett, a rendező elmondása szerint folyamatosan próbálták kirángatni egymást feleségével az elkeseredésből, például Lotte Balzac összest ajándékozott Stefan Zweig születésnapjára, hogy írásra ösztönözze.
Végső soron a kauzalitás elkerülése és a megokolatlanság, a manipulációmentesség és a lélektani hitelesség között egyensúlyozgat a film, és abbéli szándékában, hogy nem akar okokat sugalmazni, legalábbis a végkifejlet tekintetében – még ha az a narratíván kívül történik is – belecsúszik a lélektani indokolatlanságba. Ez azért is hagy kívánni valót maga után, hiszen éppen ennek a megértésére vállalkoztak az alkotók, mint azt Sárossi Bogáta kérdésére Maria Schrader elmondta: azért forgattak épp Stefan Zweigről filmet, mert az a talány foglalkoztatta őket, hogy emigránsként megadatott számukra egy gyönyörű környezet, ahol menedéket kapott az író és felesége, mégis véget vetettek életüknek.
Mindazonáltal a néző kap fontos élményt kap a filmtől: megérezheti, hogy milyen lehetett a háború, a fasizmus, a lágerek hátulnézetből, kívülről. Megtudja, milyen a barátaiért, az ismerőseiért, a honfitársaiért aggódó ember tehetetlensége. A hazáját elvesztő ember hontalansága. Milyen lehet idegenbe szakadni.
Zweig búcsúlevelében hálával emlékezett meg Brazíliáról, amely befogadta őt, és ahol tovább alkothatott (Sakknovella, Brazília, a jövő országa, A tegnap világa – magyar fordításban: Búcsú a tegnaptól). Ám lélekben osztrák maradt, soha nem tudta feledni hazáját, amelyet el kellett hagynia, és ahol a nácik elégették a könyveit.
Hiszek a szabad Európában. Hiszek benne, hogy a határok és az útlevelek egy nap majd történelem lesznek. Kétlem ugyanakkor, hogy ezt mi magunk még megérnénk.
(Stefan Zweig)
Jan Schomburg arra a nézői észrevételre, miszerint kevés hangsúlyt kapott a filmben az írói életmű, megjegyezte, elég nehéz filmen ábrázolni azt, hogy valaki milyen remek író, arra ott van az életműve (Fouché, Maria Antoinette, Stuart Maria, Ámok, A szerelem csodája stb.). Másfelől, ha valóságos személyről forgatunk filmet, akkor el kell döntenünk, mit tartunk fontosnak vele kapcsolatban, magyarázta Schomburg. Számukra a legérdekesebb kérdés az volt, hogyan viselkedik bizonyos szituációkban, különösképpen az foglalkoztatta őket, mi volt Zweig gondolkodásában az, ami arra a visszafogottságra késztette, hogy zsidó íróként azt válaszolja, nem fogok nyilatkozni a hitleri Németországgal kapcsolatban, nem fogok egy egész népet elítélni, nem az én feladatom, hogy innen elítéljem az ott történő dolgokat. Ez különösen érdekes ma, amikor a közösségi médiában az emberek megszokták, hogy azonnal reagálnak az eseményekre, hogy kinyilvánítsák, melyik oldalon állnak. Végül hozzáfűzte Schomburg, bízik benne, hogy filmjük felkeltheti a mai olvasóközönség figyelmét a Zweig-életmű iránt. És erre van is esély: többen úgy nyilatkoztak a vetítések után, milyen érdekes személyiség volt az író, kedvet kaptak, hogy elolvassák vagy újraolvassák a könyveit. A film visszavezethet az irodalomhoz.
A Búcsú Európától március 23-tól látható a mozikban.
