Milyen volt az erdélyi Bábel a második világháború után?

EU_HoriaU

A Bécs ostroma című regényben Horia Ursu egy freskót ad Erdélyről a második világháború után – a kommunista uralom korszakától a forradalmat követő átmenet káoszáig – , ez a közép-európai nosztalgia regénye, egy arisztokratikus gyökerekkel bíró világ hanyatlásának regénye. A szereplők – románok, magyarok, németek, zsidók, örmények, soknemzetiségű miliőt alkotnak, belőlük áll össze egy harmonikus Bábel, ahol a nyelvi különbségek nem állják útját a kommunikációnak – egyesíti őket a büszkeség, hogy valamikor egy birodalomhoz tartoztak és bonyolult együttélésük távol a centrumtól, attól a Bécstől, amely csodás helyként él a képzeletükben…

A Bécs ostroma olyan regény, amellyel Horia Ursu méltó helyet vívott ki magának a közép-európai irodalom jelentős írói sorában Bohumil Hrabal, Jaroslav Hasek, Milorad Pavic és Milan Kundera mellett.

  • Könyvfesztivál: április 22. szombat, 18.00 BÉCS OSTROMA, Horia Ursu regényét a könyvfesztivál román standján bemutatja Demény Péter és Kőrössi P. József (Millenáris, Bp. Kisrókus u. 16-20. B5 stand)

Horia Ursu Bécs ostroma, Noran Libro, 432 oldal

(részlet)

A rendes évi szabadságát és a törvényes ünnepnapokat kivéve, Sebastian Gavril Gheret nap mint nap küldetéstudattól vezérelve járja a negyed utcáit. Az egyenruhán és postástáskán kívül a felszereléséhez tartozik egy Simson márkájú bicikli is. Télen persze gyalog jár.
Mára már majdnem végzett, csak egy újságot és egy levelet kell még kézbesítenie.  Úgyhogy még két ház van hátra. Ebben a körzetben az Alverna utca, ahogy mondják, a végállomás. Nagyrészt öreg és magányos emberek lakják. Nyugdíjasok. Gyerekeik nincsenek, vagy, ha vannak is, ki tudja, hol s merre élnek.
A takaros udvarok, a házak előtt nyíló virágok, a kertekből kikukucskáló gipsztörpék mintha minden erejükkel azon lennének, hogy a környékbeliek szelíd tekintetéből áradó bánatot és haláltól való félelmüket valahogyan leplezni tudják.
Aki nap mint nap erre jár, bizony gyorsan megöregszik. Veszélyességi pótlék járna érte, és ingyen Cavinton.
Sebastian Gavril Gheret már sokszor elhatározta, hogy ezt szóba is hozza a főnökei előtt. Nem lenne nehéz bebizonyítani, hogy az öregség éppoly ragályos, mint a skarlát vagy a himlő… Végül is bármi bebizonyítható. Csak jó érvelés és megfelelő érdekeltség kell hozzá…

Az is igaz, hogy az itteniek nagyon kedvesek vele. Nem inna egy kávét, kedves Sebastian úr? Kóstolja meg ezt a zölddió-kompótot. Egy márkás cigarettát? Csomag jött a gyerekektől. Kérem, fogadja el ezt a bort, az van az üvegben, amit a címkéjén ír. Nézze ezt a sminkkészletet. Adja a kedves feleségének, mindjárt itt a karácsony. És mindehhez még mentegetőznek is…
Horacsek úr ingyen javítja a biciklijét. Micu úr féláron talpalja a szolgálati cipőjét. Tényleg mindenki szereti.
A minap is nem azt mondta Zegrea úr, hogy milyen elszigeteltségben élnének, ha nem lenne ő, a postás? Maga, tisztelt Gheret? úr, olyan, mint egy magányosság elleni védőoltás. Nekem elhiheti, én értek a gyógyszerekhez! És Gheret úr hisz is neki.
Szerencsére nagyon szereti a foglalkozását. Különleges gonddal bánik minden levéllel. Mondhatni, szeretettel. Mindegyik levélben ott rejlik egy ember. A táviratokat viszont nem szereti. Pedig nem mindig jelentenek rossz hírt. De a jó hír is okozhat bajt, ha túl későn érkezik. Látott ilyet, amióta a hivatását gyakorolja! Mert ő hivatásos postás. Hivatásos, mint a katonák.
A levelekkel más a helyzet. Elég ránéznie a borítékra, és máris tudja, hogy férfi vagy nő küldte. Meg sem kell néznie a feladót, a címzésből látja, hogy fiatal írta, vagy öreg.
Minden részlet számít: a boríték színe, a formája, a pecsét, és végül a bélyegek. Mindegyik elárul valamit a feladóról, de a címzettről is. Mutasd meg, milyen leveleket kapsz, megmondom, ki vagy.
Az ajánlott levelektől kiborul. Csak aláírás ellenében adhatók ki. De az emberek járnak a dolguk után, vagy betegek lesznek, kórházba kerülnek, sőt némelyik bizony meg is hal. Hát akkor hogyan írassa alá?
Dionisie Precup a konyhában van, éppen az újsággyűjteményét rendezgeti. A tűzhelyen lábosok, közepes lángra állítva. A kakukkos óra pontosan delet jelez.
– Micsoda pontosság, Gheret? úr! – mondja Precup, és lelkesen a plafon felé lendíti a karjait, amikor meglátja.
– A gyűjteményt rendezgeti ? – kérdi megértően a postás.
– Szó sincs róla! Látja ezt a füzetet?
– Látom.
– Tele van.
– Igen. És mivel?
– Hírekkel.
– Hogy mi minden van az újságokban…
– Már ha valaki tényleg tud olvasni. Illetve, ha megérti, amit írnak.
– Hát, csakis úgy.
– Értelmezni kell tudni, az számít igazán.
– Igen, értelmezés nélkül semmit sem ér.
– Helyes, kedves Gheret? úr. Mindjárt mondok is egy példát.
Dionisie Precup gyorsan lapozgatni kezd a füzetében, szemmel láthatóan keres valamit. Gheret? kigombolja a kabátját. Csodálkozva nézi az oszlopba rakott újságokat. Más előfizetők csomagolópapírnak használják. De Precup úr kivétel. Ő a kenyeret meg a szalonnát, esetleg szalámit egy hímzett PD-monogramos asztalkendőbe csomagolja. Az újságpapír nem higiénikus, nem esztétikus. És nem is felel meg egy nyugdíjas állami iskolai technikaoktató és egyben kiváló hazafi társadalmi helyzetének. Igazi néptribun, bárki azonnal láthatja.
– Valami fontos, Precup úr?
– Még hogy fontos? – Precup vizsgálódó tekintetet vet vendégére, az orrhegyére csúszott szemüveg bepárásodott lencséi fölött. Életbevágó, Gheret? úr! Várjon csak.
És az asztal átelleni oldaláról – nem minden büszkeség nélkül – odalök Gheret? úr elé egy eléggé koszos füzetecskét. A postás csak két számoszlopot lát a lapokon, olyan szigorú sorba állítva, hogy azon túl már csak a véletlenek vagy valami homályos logika birodalma kezdődhet. A lap alján a jól megnyomott tollal írt piros számjegyek a fölöttük sorjázó számok összefoglalásaként, kikezdhetetlen következtetéseket sugallnak.
– Micsoda matematika, Precup úr – mondja még Gheret?, és leplezetlen tisztelettel nyújtja vissza a jegyzetfüzetet.
Dionisie Precup elnézően mosolyog. Számított erre a félreértésre.
– Azt mondod, matematika? – kérdezi, most már tegezve, miután bebizonyosodott a (nem csupán a korkülönbségből adódó) felsőbbsége. – Ez maga az élet, Sebastian! Az élet!
– Az élet, az élet – motyogja bizonytalanul Gheret?. – De, tisztelt uram, mire jó ez az egész, kérdem én…
– Hogy mire jó az élet? Hát, az életre…
– ?
– Nem érted?
– Nem.
– Na, mindjárt megérted.
És hogy még világosabban el tudja magyarázni, Dionisie a háta mögé tett kézzel, a plafonról a fazekakra, majd a fazekakról a plafonra kalandozó tekintettel, sétálni kezd az asztal körül. Papucsai ütemes csosszanásainak zaja egy hanggal mélyebb fekvésben kíséri a fedők alatt fővő ételek rotyogását. Procop látható elégedettséggel hallgatja a neszeket, és tovább magyaráz:
– Amióta sajtó a sajtó, kétféle hírt különböztetünk meg: vannak, ugye, a belföldi hírek, meg a külföldi hírek. Érthető?
– Azt hiszem, igen – motyogja Gheret?. Tekintete lassan felderül, mint amikor a Föld is kivilágosodik egy teljes napfogyatkozás után.
– A belföldi hírek nem érdekesek, semmin nem változtatnak. Ez is érthető?
– Azért mégis…vannak dolgok… Néha meghal valaki, meg…jön egy határozat, egy törvény, egy fénykép… vagy egy forradalom…
– Hát… Ezek akár vannak, akár nincsenek, a helyzeten nem sokat változtatnak. A külföldi hírek, hogy is magyarázzam, hogy megértsd, Gheret?… Azok adják a történelem sava-borsát. Ezek fűszerezik meg az eseményeket. És én most a nagybetűs történelemről beszélek, érted, Gheret??
A hosszú magyarázattól kissé kifulladva Precup ünnepélyesen a szívére tett kézzel szünetet tart. Gyöngyöző homlokán mintha néma taps lenne minden verejtékcsepp…
– A sava-borsa… Igen, a só…a történelemben, vagyis… Hát, ami a sót illeti, mi pont egy nagy darab són ülünk itt. Már a római időkben… Bevallom, erre még soha nem gondoltam, Precup úr, pedig maholnap nyugdíjba megyek. Mi még exportáljuk is a sót. Például a magyaroknak. A gulyásuk a mi sónk nélkül fabatkát sem érne.
– Most ne a gulyáson járjon az eszed, Sebastian, minket az élet érdekel – mondja némi éllel Precup. Láthatóan nincs ínyére, hogy a postásnak így megeredt a nyelve. Alig néhány perce teljes tudatlanságban hallgatta a szavait, most meg már a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatokról értekezik!
– Nagyon jól mondja, Precup úr. Nem érdemlik meg, hogy foglalkozzunk velük, mert ők aztán a legszívesebben jól beszuszakolnának minket valahová, a sónkkal meg a Történelmünkkel együtt…
Gheret? fészkelődik egy kicsit a széken, mert elég szorosan fér el a feneke. Erről eszébe jut Dózsa György, az a székely, akinek ugyanaz a neve, mint az egyik kolozsvári utcának.
– A külföldi hírek olyanok, mint a szívdobogás – folytatja a kiművelt Dionisie Precup. Amikor ritkábban hallunk ilyen tudósításokat, az  rosszat jelent: ha a szív nem dobog, akkor meghalunk…A magányosságtól, az unalomtól, az elszigeteltségtől. Gondolj csak Kubára, Észak-Koreára… Irakra…
– Hát emiatt nekünk igazán nem kell panaszkodnunk.
– Semmi esetre sem – teszi hozzá gyorsan Precup. – A bizonyíték: az utóbbi két évben ötven százalékkal nőtt a külföldi hírek száma a sajtóban. Már ahhoz képest, amikor egyáltalán nem is voltak még az újságokban.
– Ez már jelent valamit.
– Persze, Gheret?. És ez még nem minden: ma már sokkal több hír jelenik meg a nyugati országokról, mint a keletiekről…
– És mert a hírek olyanok, mint a szívdobogás – következtet villámgyorsan Sebastian, cinkos pillantást vetve a Mesterre…
– Pontosan – kiáltja Precup, és odakészít az asztalra két pohárkát és egy üveg cujkát.
– És mert az ember meghal, ha nem dobog a szíve, akkor… mi… itt, Keleten… – folytatja Gheret? a kimondatlan következtetésektől feldúltan, elfúló hangon.
– Bizony, Sebastian, bizony!
– Milyen jó, hogy az Úristen az utamba hozta magát, Dionisie úr, mert én már éppen kezdtem elveszíteni minden reményemet.
Dionisie tölt. Gheret? feláll, felemeli a poharát, bólint, majd egyetlen mozdulattal kihörpinti az italát.
Most már indulna, de még az ajtóhoz sem ér, mikor hirtelen egy halaszthatatlan kérdés ötlik fel benne. Megtorpan:
– És ezt a többiek is tudják?
– Mindenki abban a világban él és hal meg, amit megért, mondja ábrándos hangon Dionisie Precup, és kezét nyújtja a vendégének, mert nem vette észre, hogy Gheret?, kissé előredőlve, határozott mozdulatokkal éppen a postástáskája mellén átvetett széles vállpántját igazgatta. Kigombolt kabátja gyűrött szárnyai kárvallott zászlókként lógnak le a két oldalán.
Mosolya és kézfogása valaki másnak szólt tehát, valakinek, aki maga helyett egyelőre ezt a nehézkesen bajmolódó, de tiszta lelkű és rendes postást küldte el hozzá. Bal felső fogsorában megcsillant egy viplakorona, mint egy elemlámpa apró körtéje. A biztató, szelíd fénysugár láttán Gheret? hirtelen megérti, hogy fölösleges köntörfalaznia. Visszafordul, hátát a kilincsnek veti, szemét képmutatóan lesüti, és végre megkérdezi:
– Az lenne a kérdésem, mert szeretnék még egyvalamit kérdezni, mégpedig, Precup úr, a következőt.
Elhallgat, majd a torkát köszörülgeti. Egyszerre nagyon melege lesz, még jó, hogy nem gombolta be a kabátját. Megint köhint párat, aztán csak kiböki:
– Szóval, ha nem értelmeznénk, nem is tudnánk? Mert hát élőben mutatták a tévében… Sokan meghaltak… Mind láttuk…
– Idefigyelj, Gavril?! – Dionisie arca vörös lesz.. Az ujjai az asztal szélét markolásszák, mintha valami támasztékot keresne, amire – jutott hirtelen Gheret? eszébe –, egy ilyen, sok újságot olvasó ember létére nincs is szüksége. Félig lehunyt szemmel, mozdulatlanul állt, mint egy május elsejére feldíszített hirdetőoszlop, gondolja Gheret?, és gratulált magának: tetszik neki a kép, amely egyben a főnök vasegészségét is érzékelteti, aminek híján bizony a főnökre korai temetés várna…
– Nem érzi jól magát, Dionisie úr? – kérdi alig hallhatóan Gheret?. Bár lehet, hogy a házigazda csak a megfelelő szót keresi. Mert ez az ember szavakkal van belülről kitapétázva. Mégpedig több rétegnyi szóval. Persze, hogy időbe telik, amíg rátalál a megfelelőre. Remélhetőleg a benne keringő vér nem mosott le belőle egyetlen szót vagy kifejezést sem…
A keresgélés valószínűleg jót tett Precupnak, mert a bíborszín visszahúzódik az arcáról a megfelelő helyre, azaz a szívébe. Mint egy kutya, amelyik előrohan a déli verőfénybe, hogy megugasson egy arra tévedt járókelőt, de dolga végeztével visszabújik az árnyékba. A ház urának hangja megint tisztán, bölcsen, kissé feddően cseng:
– Mióta szólnak bele a halottak az élet dolgaiba? És, végül is, ki tudja, hányan is haltak meg? Egy forradalmat össze sem lehet hasonlítani egy vonat- vagy repülőszerencsétlenséggel. Hogy a földrengésekről ne is beszéljünk…
– Azért mégis lenne itt valami, mondja nagy bátran a postás. Egy szerencsétlenségben az emberek nem önszántukból halnak meg, kivéve a… Isten óvjon és őrizzen minket, de egy forradalomban…
– Nem tudhatjuk, hogy miért élünk, hát még, hogy miért kell meghalnunk – sóhajt Dionisie.
Nagyon elégedett saját éleselméjűségével, amit ez az együgyű postás persze képtelen értékelni. Elég kár.
– Hát, ez már igaz.
Dionisie kelletlenül hallgatja Gheret? váratlanul érkező helyeslését. Úgy látszik, azért neki is vannak világosabb pillanatai.
– Csak hát ez nem válasz a kérdésemre – folytatja zavartalanul Gheret?.
– Miféle kérdésre?
– Hogy most akkor volt, vagy nem volt?
– Na látod, ezért kell értelmezni a dolgokat! – feleli Dionisie, rácsapva az asztalra.
Az üres poharak felborultak, de ez senkit nem zavar, mert Dionisie már megint a kedvenc témájánál tart:
– Ez pont olyan, mintha el akarnád dönteni, hogy van-e Isten.
– Hát, az attól függ, hogy mit érez az ember – feleli félénken Gheret?.
– Hogy mit érez? Ördögöt! Uram-Teremtőm, irgalmazz! Erről rengeteg könyvet és kötetnyi érvet összeírtak eddig…
– És nekünk nincsenek érveink?
– Bizony hogy vannak!
– Mellette is, ellene is, vagy csak mellette?
– Ellene is, Gavril?, ellene is, mert már demokráciában élünk!
– Hát akkor, volt – kiált fel boldogan Gheret? – mégiscsak vó-ó-ólt!!
– Persze, magától értetődik, hogy volt. Csak éppen egy kicsit másféle.
– Hogyhogy?
– Ilyen csak nálunk történhetett!
– Bizony! Hol énekeltek annyi betlehemes dalt? Tudja, mit mondott Káin? Hogy ez volt az évszázad végének a legmuzikálisabb forradalma, Gheret?, tartson meg titeket a Jóisten!
– Na látod, hogy mégis érted? – kérdi fáradtan Dionisie. – Még az ellenségeink is…
– Értettem én már azelőtt is, de szólhattam valamit? A betlehemes énekeket is csak suttogva mertük… Ha nem jön a forradalom, elvesztettük volna a hangunkat…
– Bizony, a népköltészetünk majdnem odalett…
– Micsoda egy szomorú nép lett volna belőlünk, Dionisie úr, a dojnáink nélkül, a vitézi énekeink nélkül…
– Így viszont sokkal jobban esik a vasárnapi meg a munkaszüneti napokon a sült hús.
– Szóval mégis volt…
– Igen, én úgy látom. A külső jelek erre utalnak.
– És a belföldiek nem számítanak, ahogy az imént mondta.
– Nem, mert azok szubjektívek: a sok kóbor kutya, a nomenklatúra, a munkanélküliség, az infláció, a korrupció, a hozzá nem értés…
– Micsoda bajba kerültünk, Precup úr.
De Dionisie már nem figyel rá. A tűzhely mellett áll, nyakában egy tarka köténnyel, odaadóan és jó étvággyal kóstolgatja, felváltva, hol a levest, hol a húst. A párolt káposzta még azelőtt elkészült. Már csak a püré van hátra.

                                                           Nagy Zsuzsanna fordítása