Ha kedd éjszaka nem tűnsz el, kiteszem a macit. Mostanában túl sokszor kerül a kalapdobozba. Látom rajtad, hogy milyen nehezen viseled, ha eltűnik, válaszoltam neki. Arra, hogy szeret.
Amióta ő maga is beteg lett, a férjem már nem operál. A szívét műtötték. Hétfőtől szerdáig Budapesten tanít az egyetemen és gyakran fejezi ki szavakkal az érzelmeit, mert azt olvasta, hogy ez csökkenti egy újabb infarktus kockázatát. Pedig sosem hitt az ilyesféle testi-lelki összefüggésekben.
Én viszem ki a pályaudvarra, amikor elutazik. Az épülettel szemben száll ki az autóból. Mindig nézem, ahogy megy. A járásából nem tudok a megállásra következtetni, biztos a vonaton is járkál, nem ül a helyén nyugodtan. Olyan ez, mint a napok óta reménytelenül szakadó eső. Kinézek, és még mindig ott van ugyanaz a kép, mintha fotót ragasztottak volna az ablakra. Egy cseppnyi örökkévalóság.
Már a bejáratnál tart. Kék pulóveres fiú festi egy hosszú létráról az állomás homlokzatát. A kocsiból úgy tűnik, mintha a bal fülcimpáján állna és a haját akarná összemázolni, így tolja egymásra a távolság a zebegényi tér síkjait egy huszonegyedik századi romantikus reggelen.
Hát ezt is megértük! Mondaná a nagymamám eltúlzott elégedettséggel, amiből tudni lehet, hogy nem volt könnyű élete.
Aznap, amikor elmegy, estig biztosan nem hív.
Ránézek az órára és elképzelem, hogy mit nem csinál éppen. Nem mondja senkinek, hogy a sálszösz olyan, mint egy francia szó, amit én azonnal mondatba is foglalok: je voudrais une jambon avec chalsese. Kérek egy sonkát sálszösszel. Más nem jut eszembe ezen a nyelven. Hajtogatom magamban, egyre franciásabb intonációval. Hazafelé elhúz mellettem valami luxusautó, de olyan gyorsan, hogy meg sem tudom állapítani milyen, pedig elég jól ismerem a kocsimárkákat. Az úton végig arra gondolok, mi lenne, ha ma, sehol a világon nem történne egyetlen közlekedési baleset sem, nem robbantaná fel magát öngyilkos merénylő, és egyáltalán, a mai napon, valami csoda folytán nem halna meg senki, nem pusztítana természeti katasztrófa, a pénztárnál vagy a postákon várakozó emberek azonnal sorra kerülnének, a bérüket várók időben megkapnák a fizetésüket. Feltűnne-e nekik, hogy aznap elkerülte őket minden balszerencse?
Nyugtalanítóbb azon gondolkodni, hogy mit csinálhat. Lehet, hogy iszik. Bort meg vizet. Talán a borra megszomjazik és vizet iszik rá. Nem tudom. Nem tudom, hogy működik ez, sosem iszom szeszt. Viszont ha sósat eszem, édeset kívánok, aztán megint sósat és ez így megy addig, amíg hányingerem nem lesz.
Attól a perctől, hogy elindul, várom. És félek. Hogy megint inni kezd. Hétfő este még felhív. Kedden már csak ír. A legszebb üzeneteket ilyenkor küldi. Szenvedélyesen és bűnbánóan udvarol, amire másnap nem emlékszik. Ezeken az éjjeleken nem alszom, újra és újra elhatározom, hogy elválok.
Szerda reggelre általában becsomagolom az évszaknak és az időjárásnak megfelelő holmiját, estére pedig mind visszakerül a helyére, így aztán fogalma sincs róla, hogy az érkezése előtt fél órával pakoltam ki. Csak azután kezdem vágódeszkáról a nokedlit szaggatni, úgy, ahogy mesélte, hogy az anyja is szokta.
Amikor megismertem, olyan volt, mint egy kóbor kutya: gazdátlan. Ahogy én is. Talán csak az különböztetett meg minket, hogy én akkor is használtam szalvétát, amikor egyedül ettem, és nem hordtam felemás zoknit, hetente kitakarítottam a lakást, vasárnaponként pedig megmostam a hajamat.
Egyre többször aludt nálam. A levetett ruháit a szennyestartóba dobta, másnap meg azt vette fel, amit magával hozott. Eleinte egy székre tettem a tiszta holmit és amikor olyan magas lett a torony, hogy ledőlt volna az egész, ha még egy pár zoknit megpróbálok mérnöki pontossággal a tetején elhelyezni, akkor kénytelen voltam egy kisebb méretű alsó fiókot átengedni neki. Mikor belépett a gardróbba, láttam, hogy a székre néz, aztán lefelé, a nyitva hagyott fiókra. Egyikünk sem szólt semmit, tudomásul vettük a terjeszkedését a lakásban. Én szorongtam, ő láthatóan bizakodott.
Nagyjából hetente szakítottunk, de előfordult, hogy gyakrabban. Legtöbbször azért, mert a volt barátnője nevén hívott. A Rita nem kér reggelit, csak gyümölcsöt eszik, mondta. Ezt a félrekapcsolást soha nem tudtam megérteni, hiszen addigra már meséltem neki, hogy miért nem álmodtam tizenhét éven keresztül, és azt is, hogy a szarvasos pizsamámat azért nem veszem fel csütörtökön, mert csütörtök este vittem ebben a sürgősségire egy vendég gyereket, aki nálunk kapott asztmás rohamot, így minden esetben átgondolom, hogy milyen nap van. Azt is tudta, hogy a párnám alatt mindig van egy öklömnyi kő, ehhez ragaszkodom, és nem engedem, hogy rajtam kívül bárki más is befűtsön a cserépkályhába, sőt, kinyissa az ajtaját, vagy felemelje a fedőt az edényen, amikor főzök. Egyszer például segített megpucolni egy sütőtököt, én meg a fogamat összeszorítva néztem, ahogy a rostok felpattannak, majd lehullanak, közben pedig próbáltam kitalálni, hogy azalatt, amíg elkészül vele, a narancssárga színezőanyag milyen mértékben léphet kémiai reakcióba a fehérre festett hajópadló felső rétegével.
Velem lenni olyan, mint bevonulni tengerészgyalogosnak. Vagy még nehezebb. És ő ezt pontosan tudta, amikor Ritának hívott, pedig elmondása szerint a Rita gyakorlatilag semmiben sem hasonlít hozzám, csak annyiban, hogy nő, és a nőktől való félelme minden nőre érvényes, így az utánam következőt valószínűleg az én nevemen szólítaná, ha lenne. De szerinte nem lesz.
Mindig hozott nekem valami apró ajándékot. A szimpatikus arckifejezésű mackót az ismerkedésünk kezdetén ültette az ágyam melletti kalapdobozra. Egészen addig lehetett ott, amíg egy újabb végérvényesnek tűnő szakítás nem következett. Akkor betettem a dobozba, és hetekig nem vettem elő. Valójában megfeledkeztem róla, de ő szigorúan számon tartotta, hogy hol van éppen. Amíg nem látta a helyén, addig nyugtalan volt, gyakran tudakolta, hogy mit érzek iránta, végül nyíltan megkérdezte, hogy meddig lesz még rabságban a maci. Nem tudom, válaszoltam, mert tényleg nem tudtam. Nem volt benne szándékos megtorlás, de megbocsátás sem. Hozzám türelem és kitartó gyengédség kell, ismételgettem.
Észrevettem, hogy egyre inkább elmosódik annak a határa, hogy valamit hangosan vagy magamban mondok. Abból, hogy válaszol rá vagy sem.
Sokszor gondoltam úgy, hogy ez az ember a hibáimba szeretett bele. Abba, hogy amikor reggel kinyitom a szememet, az az első mondatom, hogy kukurikú török császár, add vissza a gyémánt félkrajcáromat, meg hogy vasárnap reggelire nem pakolok az asztalra semmit, hanem papucsban és fürdőköpenyben szalonnát sütök a kertben egy nyárson, rengeteg hagymával és fokhagymával, úgy, hogy arra a napra minden társasági érintkezés esélye azonnal megszűnik, és még mindig jobban szeretek ceruzával írni, mint tollal, mert olyan jó radírt használni, ráadásul sokszor akkora fordulatot vesznek a napjaim, hogy a teljes feladatlistámat ki kell törölnöm.
Számtalan intenzív testi és lelki gyönyört adsz nekem, de közülük az egyik legcsodálatosabb a veled folytatott beszélgetés. Ezt írta múlt hét kedden. Vagyis megint ivott.
Álmában még mindig komplikált operációkat végez. Izzadtan ébred és egész éjszaka hánykolódik. Az egyetemi szobájában csak egy keskeny gyerekheverő van, mellé tolva egy kopott lakkozású íróasztal, amibe mindig beveri a fejét vagy a lábát, mikor melyiket teszi arra az oldalra. Egyszer jártam ott. Váratlanul érkeztem. Egy összehorpadt boros flakon állt az ágy mellett, kupak nélkül. Mert a legvacakabb borokat műanyag palackban árulják. Nem mondtam semmit. Úgy tettem, mintha észre sem vettem volna, de amikor ebédelni mentünk és megkaptam a levesemet, belenéztem a tányéromba, és megláttam, hogy csipetke méretű grízgaluskát hoztak, erre azonnal zokogni kezdtem. Abban a pillanatban szerettem volna felfeküdni egy műtőasztalra, hogy hagyjam magam és bármilyen műtétet elvégezzen rajtam, meg feltámasztani anyját-apját, hogy vasárnaponként odamehessen velem húslevest enni cérnametélttel, meg krumplipürét rántott csirkével, autót vezetni tanítani, és egynél több gyereket szülni neki. De csak sírtam.
És azóta is, minden reggel, mielőtt kilépek a lakásból, ellenőrzöm, hogy pénztárca, kulcs, telefon. És a szerelmem? Megvan még?
