Mi történik, ha néhány fiatal alkotó kipróbálja milyen a független, egyenrangú lét távol a kőszínházak világától, mi történik, ha a tündérmesét ráhúzzuk a magyar valóságra és zenés népszínmű születik belőle. Molnár Gusztávval, a Terminal Workhouse alapítójával és a társulat vezetőjével a M/Ámor, vagy amit akartok soron következő előadása kapcsán beszélgettünk.
Először a Szputnyik (Bodó Viktor társulata a Szputnyik Hajózási Társaság és Viselkedéskutató Labor – a szerk.) friss és kísérletező előadásaiban láttalak téged nagyon fiatalon, onnan aztán Miskolcra mentél. Ez nyilván két teljesen más színházfelfogás, más világ.
Miskolcról úgy jöttem el, hogy több kötődésem nem lesz a színházhoz, annak ellenére, hogy nagyon jó kapcsolataim voltak kollégákkal vagy akár a mostani vezetéssel. De kicsi ez a szakma, ha sokáig élünk, akkor nyilván fogunk még találkozni vagy együtt dolgozni bizonyos emberekkel, bármi megeshet. Ebből az eljövésből aztán egyenes út vezetett a Terminál Kortárs Alapítványhoz, vagy ahogy most mi használjuk a Terminál Workhouse-hoz. Kipróbáltam két állomást, a független színházi munkák után rettenetesen kíváncsi voltam a másik oldalra is. Mindkettőt megnéztem és a kettőből összeraktam azt, amit én szeretnék csinálni, így jutottam el ide, ahol most vagyok.
Ennek a társulatnak te vagy a kezdeményezője? Ha jól láttam tizenegynéhányan vagytok.
Igen, meg is lepődtem, amikor mostanában összeírtam mindazokat, akik, ha nem is napi szinten, de rendszeresen segítenek, azon ügyködnek, hogy ennek a társulatnak legyen jövője. Igazából ez huszonnégy embert jelent, ami elég nagy szám, és nekem jutott az a feladat, hogy ezt koordináljam és kézben tartsam. Volt egy színházmodell a fejemben, amit mindenképpen ki akartam próbálni. Kicsit hippis, szabad jellegű dolgot képzeltem el. Egy szabad alkotócsoportot szerettem volna létrehozni, ahol mindenki teljesen egyenrangú alkotótárs, és ezt a csapat művészeti hozzáállásában meg is tudtuk tartani. Aztán az egész besűrűsödött, komolyabbá vált, Dancsecs Ildikóval elkezdve hirtelen négyen lettünk, tízen lettünk és most már huszonnégyen vagyunk. Közben bekerültünk a pályázati rendszerbe, vannak futó előadásaink, fesztiválokra járunk, ezeket egyeztetni kell. Sok minden kiderült számomra, az is, hogy a pillanatban való működés nem kifizetődő. Megtapasztaltam, hogy hiába vannak például nagyon jó terveid, ha azok januárban jutnak eszedbe, és ahhoz, hogy mindez profin és szervezetten működjön társulatvezetővé kellett avanzsálnom.
Fotó: Janics Attila
Mennyire illik rád ez a szerep?
Fontos, hogy nem ez volt a cél, de nyilván teher alatt nő a pálma. Ha három éve kérdezed, azt mondtam volna, hogy ha valamire, erre teljesen alkalmatlan vagyok. Pláne, ha tétje van – mondjuk egy fesztiválmeghívás úszhat el azon, hogy az ember hogyan tárgyal, időben egyeztet vagy sem, hogy képben van-e. A színészek az én koromban gyakran elveszett emberek. Például egy szerződéskötésnél, egy gázsinál nem mindegy, hogy nettó vagy bruttó összegről beszélünk… De el kell jutni oda, hogy a számlázási rendszer, a pályázati rendszer hogyan működik, milyen feltételei vannak egy próbaterem bérlésének stb. Szóval, meg kellett hoznom ezt a döntést, hogy vállalom vagy sem. Vállaltam, egyelőre élvezem is, és talán jól is csinálom, hiszen a társulatban a kollégáim bíznak bennem.
Ez azt jelenti, hogy mindnyájan feladtátok, amit korábban csináltatok és ebből próbáltok megélni?
Nem, de nagyon fontos, hogy hosszútávú terveink vannak és jó lenne egyszer csak ezt csinálni. Most lényegében a projekt alapú színházcsinálás és a fix társulati létezés között vagyunk egy aranyúton. Mindegy, hogy az előadásaink mennyit termelnek, kijelentettük, hogy állandó fizetésben nem gondolkozunk. Ezzel a csapattal az a cél, hogy olyan előadásokat rakjunk össze, amik érvényesek, működnek, jók, szóljanak valamiről és valakihez. Egy előadás ne kulturális öngyilkosság legyen, amit csak magunknak csinálunk. Vagyis legyen nézőszám, mert így tudjuk eltartani magunkat.
A M/Ámor ezek szerint minden kritériumot teljesített, teltházakkal megy és rég láttam már ennyi önfeledten együtt röhögő, boldog embert, még akkor is, ha emögött nagyon kemény dolgok vannak.
Igen, a M/Ámor teljesen az, amit elképzeltünk. A Manna Kulturális Egyesülettel közösen csináltuk, ők segítettek jelmezben és próbahellyel, szeptember óta a Szkéné Színházban játsszuk. Nagyszerű érzés, hogy az előadások előtt három héttel elfogynak a jegyek, várólistás az előadás és már három nyári felkérésünk van.
Ha ilyen sokan kíváncsiak rá, miért nem játsszátok gyakrabban?
A Szkéné az egyik legizgalmasabb befogadószínház az országban, viszont rengeteg a független csapat, nagyon sokan vagyunk és sokféle egyeztetést igényel, ami nem egyszerű. Mégis nagyon elégedett vagyok, mert úgy érzem, két év után csapattá értünk össze, egymásban gondolkozunk, mindhárom előadásunk érvényes, ahogy a terveink is. Büszke vagyok rá, hogy idáig eljutottunk, iszonyú sok munka van benne. A színházi közegben, ahol élek, látom, hogy mindenkinek vannak dédelgetett kis álmai arról, hogy mit kéne megcsinálni, aztán sokszor másképp alakul. Szputnyikosként például nagyon kényelmes volt színésznek lenni. Volt a társulatban egy csodálatos ember, Tóth Péter, aki úgy tartotta kézben a csapatot, amire csak kevesen képesek szerintem, és én csak azt láttam, hogy megint megyünk egy fesztiválra, megint szállodai szobában lakom, kapok tőle egy térképet a városról, be vannak jelölve a pénzváltók, itt lehet reggelizni, és én csak megyek és eljátszom. Fogták a kezem, és csak azt éreztem, hogy egy működő, dübörgő társulat tagja vagyok. Most, hogy ezt elkezdtem csinálni, Tóth Péter vagy Bodó Viktor munkáját még jobban becsülöm. Nem tudod elképzelni, hogy minden előadásunkat úgy készítettük, hogy mindenki jókat gondol mindenkiről, dolgozni akar, de hol próbáljunk? Ma itt, holnap ott. Hogy lesz díszlet, hogy lesz plakát? Abból indultam ki, hogy nagyon sok ismerősünk van, fotósok, rendezők, díszlettervezők, grafikusok, mi lenne, ha segítenénk egymást, és ha kitalálunk valamit, akkor mögénk állna a banda.
A M/Ámort is te találtad ki? Hogy született ez a darab?
Dancsecs Ildikó találta ki, hogy jó volna csinálni valami falusi dolgot disznóvágással: legyen benne a magyar vidék, én pedig arra gondoltam, hogy a Szentivánéjinek lehetne a parafrázisa. Irányított improvizációkat végeztünk sok-sok 10 órányi hanganyaggal, amiből a legjobb mondatokat Ildi kivette, egységesítette, aztán csináltunk egy mutatást ismerősöknek. Ők elmontdák mi jó, mi rossz benne. Ez különben alapvető az összes előadásunk létrehozásánál. Én abban hiszek, hogy a színház akkor izgalmas, ha párbeszéden alapul. Nem hiszek abban a színházban, ami megmondja a tutit, mert mások vagyunk, másféléket gondolunk, és szerintem nem létezik általános igazság. Egyfajta emberi igazsághoz lehet közelíteni, de ezek inkább csak érzetek egy jófajta párbeszéd vagy vita kapcsán, de csakis közösen. Nálunk működik a folyamatos visszajelzés.
Fotó: Janics Attila
Aktuális és súlyos dolgokról is beszéltek benne, de fantasztikus könnyedséggel. Épp az erős ráfogás hiányzik belőle, nagyon pörög és mintha ti is rettenetesen élveznétek.
A M/Ámor nagyon valamilyen lett és nagyon a miénk. Én alapvetően a humorban hiszek, de ezzel nem vagyok egyedül, Bodó Viktor is abban hisz, Dömötör Tamás is. Nagyon sok súlyos dolog történik a világban, nagyon sok minden tud minket elszomorítani. A színházban nem hiszem, hogy feltétlenül így kell lennie. Mi annak a módját keressük, hogy ezekre a tapasztalatokra, hogy lehet úgy reflektálni, hogy ne nyomasszuk szét a néző szívét és lelkét, de mindent szóba hozzunk, amit szeretnénk és közben ne bántsunk meg senkit.
Ez olyan jól sikerült, hogy egy fantasztikus tabló lett belőle, amiben mindannyian makkoshotykaiak vagyunk. Nagyon sűrű, ugyanakkor nem az a térdcsapkodós, és kicsit kapaszkodni kell, mert gyors is.
Épp ezért néha hiányolom is, hogy most miért nem röhögnek annyira sűrű. És ami még nagyon jó, hogy annyiféle ember látta már és mindenki tudott rajta nevetni, megtalálta benne a magáét. Több állítás van benne, ami a saját generációnkról és mindnyájunkról szól. Folyton nagy terveink vannak, folyton csinálni akarunk valamit, aztán egyszer csak mégsem. Majd elmegyünk innen, majd minden jobb lesz, itt semmi sem jó, menni kell, de majd csak holnap, ma még nem. És szép lassan eltelik az életünk, mint a szüleinké.
