Meláth Andrea operaénekesnő fedezte fel 2010-ben egy japán egyetemen Imai Ayane-t, aki nem sokkal később Magyarországra költözött, és itt folytatta tanulmányait. Sorra nyeri a díjakat, a budapesti közönség már több operában is láthatta, április 10-én pedig első szólókoncertjén a Pesti Vigadóban énekel majd Liszt- és Kodály-darabokat, valamint tavaszias japán dalokat. A hat éve Magyarországon élő operaénekesnővel beszélgettünk.
Szorgalmat, hálát, kitartást és lelkesedést tükröznek a szavai és mozdulatai: Imai Ayane élete nagy lehetőségének tartja, hogy Magyarországra költözhetett, ahol elmondása szerint az emberek nyitottan állnak hozzá. Mindezt gyönyörű magyar kiejtéssel meséli, és a szavakat sem kell sokáig keresnie – ha pedig mégsem találna rá egy-egy kifejezésre, átvált angolra, és úgy folytatjuk a beszélgetést.
• Számomra csak most derült ki, hogy folyékonyan beszélsz magyarul. Beszélni vagy énekelni tanultál meg először magyarul?
Párhuzamosan történt a kettő, egymást erősítették. A dalok mellett tanultam opera- és operettáriákat (többek közt a Csárdáskirálynőből és a János vitézből), amiket versenyeken és koncerteken is énekeltem. Előfordul, hogy német vagy francia dalokat adok elő, de a magyar darabok jobban mennek, mert sokkal többet értek a szövegekből – persze így sem mindent.
• Miért döntöttél úgy hat évvel ezelőtt, hogy Magyarországra költözöl?
Meláth Andrea professzor 2010-ben a szapporói egyetemre látogatott egy mesterkurzusra. Itt találkoztunk, ő hívott Magyarországra, én pedig igent mondtam, és azóta sem bántam meg. Mindig is szerettem volna külföldön tanulni. Az első évemet a Pécsi Tudományegyetemen végeztem, utána pedig átkerültem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre, ahol az operaénekes mesterszakot befejezhettem.
• Milyen nehézségekkel szembesülsz Budapesten élő fiatal japán énekesnőként?
Az elején minden nagyon új volt. Meg kellett küzdenem a nyelvi különbségekkel, és az éneklést is máshogy tanítják. Japánban viszont nincsenek operaházak, mint Európában. Színházak fogadják be az operaelőadásokat, ezért közel sincs annyi lehetőség énekesként operában szerepelni. Szerencsésnek tartom magam, mert mostanra sikerült kialakítanom egy olyan környezetet, ahol sokan szeretnek, segítenek engem, ezért rendszeresen kapok koncertfelkéréseket.
• Mit szeretnél megtartani a japán hagyományokból?
A japán emberek általában nagyon szorgalmasak, sőt néha túlzottan is. Néha érzem ezeket a vonásokat magamon, de sok mindenben változtam: lazábban és könnyedebben állok hozzá a feladatokhoz.
• Mivel készülsz a jövő heti koncertre?
Liszt Ferenc és Kodály Zoltán szerzeményeket, valamint japán dalokat fogok énekelni. A program része Kodálytól A csitári hegyek alatt, ami az első magyar dal volt, amit megtanultam, és a Nausikaa, amivel tavaly a Zeneakadémia énekversenyén Kodály-díjat nyertem. A japán darabok, amiket énekelni fogok, tavaszi témára íródtak. Sok japán dalt tanultam még otthon, és végre bemutathatom ezeket a magyar közönségnek is. A magyar és a japán zene sok mindenben hasonlít: van egyfajta szomorkás hangulat, ami mindkettőre jellemző.
• Kik azok a magyar zeneszerzők, akik nagy hatással vannak rád?
Kodály és Liszt közel áll hozzám, de nagyon hamar elkezdtem kortársakkal is foglalkozni. Eötvös Péter Lady Sarashina operájában három évvel ezelőtt főszerepet énekelhettem. A kifejezésmód nagyon más, mint a klasszikus operákban. A klasszikus zenében az érzelmeket zenével és szavakkal ábrázoljuk, a kortársaknál ezzel szemben sokféle módon be tudjuk mutatni a kifejezésvilágot a közönségnek. A sírás és a nevetés is a kotta része, így a közönség közelebb kerülhet a történésekhez. Ettől függetlenül a klasszikus zene az alapja mindennek. Gyerekkoromban tanultam balettozni, ahol szintén hasonló a helyzet: először el kell sajátítani a klasszikus alapokat, utána lehet továbblépni a kortárs táncra.
• Miért az éneklés mellett döntöttél, ha a balett végigkísérte a gyerekkorodat?
A klasszikus balett nagyon költséges volt, többek közt ezért is álltam át az éneklésre. De már gyerekkoromban is állandóan énekeltem: a kocsiban, a házban, mindenhol. Öt éves voltam, amikor anyukámat felkérték, hogy lépjen fel egy barátnője esküvőjén. Az esküvő napján elkezdtem kérlelni, hogy én is énekelhessek. Kiálltam a vendégek elé, és elkezdtem énekelni – anélkül, hogy kicsit is izgultam volna.
• Mi maradt meg ebből a gyerekkori felszabadultságból, ha kilépsz a színpadra?
A színfalak mögött általában nagyon ideges vagyok, de ha fellépek a színpadra, a zenekar elkezdi a hangolást, és megszólaltatom az első hangot, onnantól kezdve eltűnnek az aggodalmak. Mindig van bennem egy kis félelem, de eközben bízom is magamban, ami elengedhetetlen az előadóművészeknél. Ha énekórán vagyok a tanárral, vagy önmagamban gyakorlok, csak a hangokra tudok koncentrálni, minden más megszűnik létezni. Ha rossz hírt kapok, akkor is elfelejtem az éneklés idejére. A szívem felfrissül, és megtelik örömmel, ha énekelhetek.
• Mit néznél meg a Tavaszi Fesztiválon?
Már megvettem a jegyet a berlini Komische Oper Varázsfuvola előadására. Amikor mesterszakos voltam a Zeneakadémián, elmentünk egy tanulmányútra Berlinbe, a Komische Oper Fesztiválra. Soha nem fogom elfelejteni az első Komische Oper előadásokat, amiket akkor láttam: egyszerre volt sokkoló és nagyon izgalmas. A Varázsfuvola is műsoron volt, de elfogytak a jegyek, és egyedül ezt az előadást nem tudtuk megnézni. Most végre bepótolhatom.
• Mire figyelsz egy operaelőadáson, ha nézőként vagy jelen?
A legfontosabb az energia, ami átjön a színpadról. Amikor nagy energiájú darabokat nézek, akkor én is elfáradok a feszített koncentráció miatt. Az idő ilyenkor megszűnik létezni. Ha megáll az energiaáramlás, én is leengedek. Az energiák nagyon fontosak, nemcsak az operaelőadásokon, hanem minden koncerten.
Szakszon Réka
