Roma és nem roma alkotók műhelymunkájának eredményeként született meg a Vándorlásra születve című előadás, amelyet a Budapesti Tavaszi Fesztiválon április 12-én mutatnak be az Átrium Film-Színházban. A valós, személyes történeteken alapuló darab öniróniával és humorral a Szerbiából Németországba vándorló romák sorsát mutatja be, akik nem csak családjukat és gyökereiket voltak kénytelenek elhagyni, de folyamatosan küzdeniük kell a sztereotípiák és a rasszizmus ellen is. Petrányi Barna, az előadás projektmenedzsere kiemelte a magyar, szerb, amerikai, román és német művészek együttműködésében megvalósult darab Európa legnagyobb kisebbségének erősebb reprezentációjáért és megértéséért áll ki.
A Vándorlásra születve Európa legnagyobb kisebbségével foglalkozik, ám a megszokottól nagyon eltérő megközelítéssel. Mik a legnagyobb erősségei ennek a darabnak?
Az egyik ütős elem az, hogy a migrációról szól. Ezt a projektet még 2015-ben kezdtük el. Azelőtt, hogy ez ennyire a mindennapokat átszövő téma lett volna. Azóta rengeteg olyan kulturális program jelent meg, ami a migránsok helyzetével foglalkozik. Számomra nagyon pozitív, hogy mi ezzel hamarabb elkezdtünk foglalkozni, ráadásul egy másik nézőpontból megközelítve a kérdést. Olyan tematikával, ami térben és kultúrában is sokkal közelebb van hozzánk. Ami még nagyon nagy ereje ennek a produkciónak, hogy bár készülnek roma tematikájú darabok, de azoknak általában inkább botrány lesz a vége. Ennek általában az az oka, hogy nem olyanok csinálják, akik ebből a kultúrközegből jönnek. Próbálnak antirasszisták lenni, aztán mégis bekerülnek olyan mozzanatok, amik ennek nem felelnek meg teljesen. Mi ezzel szemben azt mondtuk: hozzunk létre úgy egy darabot, hogy olyan roma művészekkel dolgozunk, akik beszélnek angolul – hiszen ez egy nemzetközi produkció –, van színpadi jelenlétük, és megérinti őket a téma. Magyarországról két alkotó vett részt a munkában, Ónoi Péter és Színész_Bob, azaz Horváth Kristóf, aki különösen sokat dolgozik a roma identitásával.
Említetted a rasszizmus, antirasszizmus kérdését. Ti hogyan közelítettétek meg ezt a témát?
Nagyon másként közelítettük meg ezt a kérdéskört. Akkor, amikor roma művészekkel dolgozol, ebből humort tudsz csinálni bizonyos helyzetekben. Egyébként az egész alkotási folyamatban benne volt a humor. Érdekesség, hogy nem volt rendező, tehát senki sem vezette a folyamatot, valamint a történet sem volt meg előre, hanem a műhelymunka közben alakultak az ötletek és az elemek. Huszonöt jelenet jött létre, ezekből lett kiválasztva az a tíz darab, ami az előadás alapját adja. Visszatérve a rasszizmus kérdéséhez. Az volt az alapvető attitűdünk, hogy nem akarunk politikailag korrektek lenni, hanem ki akartuk forgatni ezt a dolgot. Mondok egy személyes példát, ami jól mutatja, hogy bennem is hogyan változott meg ez a történet. Az elmúlt időszakban nagyon sokat dolgoztunk együtt Horváth Kristóffal, aki köztudottan erősen szétszórt személyiség, ami valamennyire a roma kultúrából is érkezik. És amikor ezt nem úgy élem meg, hogy felhúzom magam rajta, hanem inkább nevetek és elfogadom, azt hiszem, ez az igazi elfogadás. Ez az a hozzáállás, amikor a másik kultúrájára azt mondom, hogy ez más, mint az enyém, de ez így jó. És lehet, hogy nekem ez problémát és nehéz helyzetet okoz – például volt olyan, amikor Kristóf csak a harmadik jeggyel jutott ki Berlinbe –, de közben tisztában vagyok vele, hogy ez része az identitásának. Ebben a darabban mi ezt az aspektusát is meg akarjuk mutatni a roma kultúrának. Nem elrejteni akarjuk, hanem öniróniával közelíteni a dologhoz.
Az elfogadásra szeretnétek irányítani a figyelmet?
Persze, abszolút mértékben az elfogadásra. Nem azt bizonygatjuk, hogy miben más ez a kultúra, hanem azt mutatjuk be, hogy a különbözőségek és a nehézségek ellenére is elfogadható, és jó érzés ezzel együtt élni.
Úgy tudom, az alkotási folyamat része volt egy elég erőteljes műhelymunka, és az előadás alapvetően személyes történeteken alapul. Milyen történetekkel szembesültetek?
Háromszor tíz napos workshopot tartottunk Berlinben, Budapesten és Újvidéken. Személyesen találkoztunk olyanokkal, akik részt vettek az úton. Amikor kitört a Jugoszláv háború, akkor a romák és a nem romák is elmenekültek a háború elől. A menekülőket persze folyamatosan érték etnikai atrocitások, a romákat a horvát, a szerb és koszovói területeken is, nekik sehol sem volt biztonságos terület. A kilencvenes évek elején mégis egyszerűbb volt ez az út, hiszen ők akkor menekültként tudtak elindulni. Amikor azonban véget ért a háború, Németország biztonságos országnak minősítette a volt Jugoszláv országokat, különös tekintettel Szerbiára és Koszovóra. Egy szerbnek valóban biztonságosabb állam lett, de egy romának nem feltétlenül, hiszen ő más etnikum, közben ezek az országok addigra etnikailag nagyrészt megtisztított területek lettek. Ekkor történt az is, hogy a romákat elkezdték hazaküldeni Németországból, elvették a menekültstátuszukat. Az előadás nagyjából ezzel az időszakkal foglalkozik. Az egyik szereplőnk, Branislav Mitrović saját története elevenedik meg a színpadon. Ő a feleségével Németországban élt, ám lejárt a tartózkodási engedélyük, és vissza kellett indulniuk. Egy kiskapu azonban ott van lehetőségként: ha az embernek van egy német állampolgár családtagja – férje vagy felesége –, akkor kint tud maradni. És ők azt a megoldást választják, hogy a feleségét pénzért hozzáadják egy német állampolgárhoz. A felesége és a gyereke így Németországban marad, őt pedig kitoloncolják Szerbiába, ahonnan újra elindul a Berlinbe vezető úton, akkor már illegális bevándorlóként. Rengeteg hasonló történettel találkoztunk, amit pedig a színpadon bemutatunk az ezeknek az esszenciája.
A darab párhuzamosan több síkon zajlik. Hogyan épül fel a cselekmény?
A történet meseként indul. A hős lovag elindul, és az útján egy varázsló segíti. Aztán a másik narratívában kiderül, hogy a hős lovag nem meseországba megy, hanem Németországba próbál visszajutni a menekülttáborba, a varázsló pedig az embercsempész, aki pénzért megpróbálja átjuttatni a határon. Pont azért, mert ilyen elemekből áll, végül azt a megoldást választották a művészek, hogy egy tv-show keretbe kerüljön az egész. Az amerikai színésznő műsorvezetőként elkezd velük beszélgetni, megkérdezi őket a romaságról, és az identitásukhoz kapcsolódó történetekről. Utána a színpadon kiosztják a szerepeket, és egy greenbox előtt eljátsszák a hallottakat úgy, hogy a közönség egyszerre látja a játékukat, amit mi élőben kivetítünk. Az egész így inkább egy kibeszélő tv-shownak tűnik a romaságról és a roma kérdésről.
Neked mi volt a legmeglepőbb, amivel az alkotófolyamat során szembesültél?
A darab nagyon erősen megmutatja azt az erőt, ami bennük munkál. Ahogy a főhős mindent hátrahagyva elindul Szerbiából, és csak azért is visszamegy Berlinbe, hiszen a család a legfontosabb. A rasszizmus és nem rasszizmus kérdésében is megjelenik még egy furcsa megközelítés, hogy lehet-e egy roma rasszista a saját romáival szemben, illetve lehet-e rasszista a többségi társadalommal szemben. Erről nagyon hosszú vitáink voltak. Az egész próbafolyamat igazából vitákból áll, és ez a darabon is látszik. Vannak csapkodós jelenetek, amiket egyszerűen átemeltünk a próbafolyamatból, mert jól illeszkednek az előadásba. Olyan alkotók dolgoztak együtt, akik emberjogi vagy roma aktivistaként is működnek, és közöttük is nagyon sok vita és feszültség volt azzal kapcsolatban, hogy miként kezeljenek bizonyos dolgokat. Nagyon érdekes a színpadon látni azt, hogy ez mennyire nem egysíkú történet, és mennyire nem arról szól, hogy vannak a romák, akik teljesen egységesen lépnek fel, hanem ők is milyen sokféleképpen gondolkodnak ezekről a kérdésekről.
És te személy szerint miként gondolkodsz erről a kérdésről?
Úgy érzem, hogy itt Európában az elmúlt évek politikai korrektségének van egy hátránya. Volt egy időszak, amikor a roma kérdéssel nem mertünk nyíltan foglalkozni, most pedig hirtelen a ló túloldalára estünk át. Nagyon remélem, hogy eljön az az időszak, amikor békében tudunk egymás mellett élni úgy, hogy megértjük és elfogadjuk a tőlünk különböző kultúrákat. Felismerjük például azokat az értékeket, amiket a többségi társadalom kultúrájához ad hozzá az, hogy romák is élnek közöttünk. És végre nem megváltoztatni, hanem elfogadni akarjuk őket. Szerintem ez a legfontosabb iránya az integrációnak.
