Kósza Sipos neve ugyanúgy nem szerepelt a reprezentatív magyar kiállítások névsorában, mint ahogy egész életében nem érte el, hogy egy őt megillető, valamelyest rangot jelentő önálló kiállítása legyen akár Magyarországon, akár később, élete második felében, Németországban
– írta a festőről Passuth Krisztina 1990-ben. Kemény tények egy nehéz sorsú, de elismert tehetségű, autodidaktaként indult festőről, akinek 1997-es poszthumusz bemutatkozása után a Ferenczy Múzeumi Centrum először szentel méltó egyéni kiállítást, ami úgy hat a nézőre, mint egy mítoszaitól megfosztott, semmiből felbukkanó Antlantisz. A most kiállított válogatásban néhány korai, még Szentendrén készült grafikán kívül nagyméretű olaj és temperaképei, pasztelljei láthatók. A kiállítás kurátorával, Muladi Brigittával beszélgettünk.
Kristályváros, 2017. április 16-ig látható a Szentendrei Képtárban
Itt van előttünk egy karakteres, koherens, csodálatosan finom képekből álló, sosem látott, illetve jóformán teljesen ismeretlen életmű, szinte a semmiből. Mi volt az apropója ennek a kiállításnak, miért épp most poroltátok le a Kósza Sipos László-hagyatékot?
Tavaly léptem be új munkatársként a Ferenczy Múzeumi Centrumba és az első feladatom az volt, hogy az egész gyűjteményt vigyem át a MODEM-be, Debrecenbe egy kiállítás erejéig. Rögtön belenéztem a gyűjteménybe, ami ki is volt állítva a Malomban akkor, A világ közepe címmel. Kutatgattam, nézegettem, hogy mi a gyűjtemény fókusza és hogy hozzám mi állna közel. A rendszerezés során szekciókat hoztam létre az anyagból, elindultam az alapító nyolcaknál, folytattam a művészteleppel, Vajda Lajos, Anna Margit, Ámos Imre, Barcsay, Deim Pál és a Vajda Lajos Stúdió külön kamarakiállítást kapott. Nekem, mint új munkatársnak fontos volt így áttekintenem, mert így közérthető volt, a közönség is szerette. Kósza Sípos képei annyira intenzívek voltak, hogy nem tudtam beilleszteni az anyagba. Ebből az intenzitásból és abból, hogy annyira más, mint a szentendreiek, akikhez egyébként több szálon is kapcsolódik, adódott, hogy neki egyéni kiállítást kellene csinálnunk. Ahhoz képest, hogy ő ún. kismesternek van nyilvánítva, sok nagy volumenű képe van, amelyek vizuálisan rátelepednének a mellette kiállított nagy nevekre, akár Kornissra vagy Vajdára gondolunk.
Mivel lehet bekerülni a kánonba? Ehhez mi a lényegesebb feltétel, a festő életében elért külső sikerei, a művek intenzitása, és/vagy az, hogy érvényesek, hitelesek, frissek tudnak maradni?
Hát, ez egy nagy kérdés. Minden gyűjteményben akadnak még felfedezésre váró életművek, persze nem sok, talán egy-két nevet tudnék még rajta kívül említeni. Az érdekes az, hogy ő amilyen méretekben gondolkozott, nem is volt akkora vászna. Nem határozták meg a gondolkodását az anyagi dolgok.
A címadó Kristályváros például kisebb akvarellpapírokból lett összerakva.
Igen, neki rendkívül nagy méretigénye volt, egy fa alapra ragasztotta fel az akvarellpapírokat, amire aztán nagyon érzékenyen, olajjal, sokszor temperával festett, és krétával is beledolgozott ugyanabba a képbe.
Kicsit ki is lógott a szentendrei művészvilágból?
Éppen ez az, hogy nem, nagyon is beilleszkedett. Pirk János tanítványa volt és Deim Pállal is jó barátságot tartott, és általában mindenkivel. Sokan szerették, közkedvelt művész volt, noha autodidaktaként indult. Az első megmutatkozásai után rögtön Passuth Krisztina és Haulisch Lenke is írt róla. Már akkor is látszott, hogy több van benne, de nem bírt betagozódni, a politikai irány nem tetszett neki, nem érezte jól magát, nehezen viselte a légkört. Amikor meghívták kiállítani Németországba (az akkori NSZK-ba), itthon leszedték a munkáit a tárlatáról. Akkor döntött úgy, hogy nem marad abban az országban, amely így bánik vele. 1971-ben tulajdonképpen disszidált, és a rendszerváltásig már nem is tudott hazajönni, még látogatóba sem. Nagyon kemény élete volt, és ehhez társult egy betegség is, ami az ízületeit támadta meg, gerincproblémái voltak.
Az alternatív művészkörnek is tagja volt?
Persze. Itt akkor is az volt az „igazi mainstream”, ha valaki lakásgalériákban állított ki, Magyarországon most is épp párhuzamosan folynak a művészeti események. A kultúrpolitika akkor sem támogatta azokat, akik eltértek a hivatalos irányzatoktól vagy nem álltak be abba a nonfiguratív körbe, akiket támogattak. Kósza Sipos nem tartozott ebbe a körbe, ami hamar kiderült. Azok a művészettörténészek viszont, akik nemzetközi kitekintéssel bírtak, teljes mértékben támogatták őt, és az emlékkiállításán, vagy az előkészítésében prominens támogatói részt vettek. Szabó Júlia, Passuth Krisztina, Perneczky Géza (aki Németországban is) írt róla, sőt Marosi Ernő is barátságban volt vele. Kiállítása azonban csak egyetlen egy volt Szentendrén, 20 évvel ezelőtt itt a Képtárban. A sors keze most éppen engem kapott el, hogy ezt megcsináljam.
Levelek, feljegyzések, esetleg naplók maradtak utána?
Igen, Haulis Lenkével, Vajda Júliával, Perneczky Gézával, Deim Pállal is levelezett, kapcsolatban maradt. De az életének nem nagyon voltak tanúi. Sehol nincs leírva, de felmerült az is, hogy végül talán öngyilkos lett. Ezek az infók a kiállítás szervezésekor és a kiállításmegnyitón hangzottak el, magánbeszélgetésekben.
A képeken mindenütt megjelenő lebegő nosztalgia egy melankolikus, elvágyódó személyiséget takar?
Teljes mértékben. Amivel legelőször megfogott, ahogy ezeket a fátyolos okkereket, szürkéket, kékeket, fehéreket mint az emlékezet színeit használja, és a mai vizuális művészetekhez kapcsolja. A számítógépes sokszög-generátorként működő low poly programokat mintha már használta volna, de számos olyan sci-fi filmet láttam, amiben egy kemény, de áttetsző anyagba, kristályba valami titkos információt, misztikus üzenetet hordozó tárgyat rejtettek a távoli elődök. Így van bezárva ebbe az áttetsző, töredezett, tiszta anyagba az ő érzésvilága, a folyamatos el- és visszavágyódása.
Van benne valami meditatív is, az iszonyú aprólékos, hosszadalmas tusrajzokban és a pasztellekben, például a Tűnékeny reflexek álomszerű visszatükröződéseiben is.
Igen, és ő már a 60-as években így látott. Engem a világa William Kentridge munkáira is emlékeztet, talán mert vele is nagyon sokat foglalkoztam. Ő egy dél-afrikai művész, a szabadság elkötelezettje, akit mélyen megérintettek a feketék függetlenségi törekvései, műveiben saját alakja egy folyamatos emlékezethullám közepében áll, és minden rajta folyik keresztül. Itt pedig Szentendre az origó. Kósza Sipos a Bükkös-parton nőtt fel, az ő világában ez a város lett az a viszonyítási pont, amin minden érzés, benyomás, hangulat, reflexió átáramlik.
A lényeg az, hogy egészen őszintén mondva, Te magad, az az alkotó remélhetőleg bizonytalan maradsz, legalábbis én utálom szívből a biztosok biztosságát, még ha festőkről is van szó (!), de okvetlenül elhiszed, hogy ’egy lépéssel tovább jutottál a végtelenben’(…) Az okosak persze, akik a rohanást hajlandók együtt csinálni a Modern-tempóval, azok mindent tudnak. Csak azt nem, hogy az semmi. De legalább megpróbálják halál-komolyan venni magukat. Adja Isten, hogy legyenek avval boldogok.
(KSL levele Deim Pálhoz, Hannover 1981.)
