Megkértem. Hogy mondja el azt, amit tudok.
Olyan arckifejezéssel ült velem szemben, annyira természetes volt a tartása, mintha az anyatejjel szívta volna magába az elhallgatást.
Tegyük könnyebbé: kezdjünk el hat év házasság után magázódni, vagy beszéljünk a régi korok nyelvén, mondja azt, hogy kisasszonyka kérem, mert akkor rögtön eszembe jut egy nem konkrét film a Latabár hangjával, amiben minden történetnek jó a vége, és már félig meg is bocsátottam, javaslom, de csak ül és úgy tűnik, nem hisz semmit. Még azt sem, hogy viccelek, pedig ez volna a logikus, legalábbis akkor, ha nem veszi komolyan, amit kérek.
Kisasszonyka kéééérem, én csak magácskát szeretem, ejnye, hogy is gondolhatja, hogy az a levélváltás.
Levélváltás. Ez az ő hangja. Nézem a férjemet. Alulról felfelé. A cipőjében ismerem a lábujjait, a körmei formáját, az izmos vádliján a szőr tapintását, a többi testrészt átugrom, kiváltképp a nemi szervére és a szívére nem akarok gondolni, de a nem gondolás is gondolás, úgyhogy elbasztam.
Nyak. Fej. Fejen száj, közte garat, hangjárat, artikuláció. Szó. Logosz (hátha így kíméletesebb, mondhatná az egészet görögül). De nem, sőt, ezért a logoszért kéne most a doktor urat szájbavágni.
Szájbavágni.
Torkonragadni.
Fejbeverni.
Ha poloska lenne, papírzsebkendőbe gyűrve húznám le a vécén, ósönfres légfrissítőt utánafújva.
Nem tudja, hogy tudom. Azt sem tudja, hogy kinyomtattam és összetűztem az ő tűzőgépével, aztán gurigába hajtva betettem a táskámba, és bármikor elővehetném és megmutathatnám.
De nem.
Úgy teszek, mintha hinnék neki.
Az utolsó levél szerint holnap találkoznak. Hatkor. Ugyanaz a ház, ugyanaz a lakás. Emlékszik a kapucsengőre, azt írta neki, meg azt, hogy ő már korábban is ment volna, csak a hülye felesége, vagyis én, azon a héten állt neki kifesteni a lakást, amihez semmi kedve, de nemcsak ehhez, hanem semmiféle szögbeveréshez, bútorösszerakáshoz sem, ez csak terheli őt, ilyen intelligensen fogalmazott, hogy terheli őt, ráadásul a régi, megszokott dolgai között érzi igazán jól magát, és akinek ezt írta, ő is pontosan egy ilyen régi dolog, akivel majd igazán jól fogják érezni magukat holnap. Na, így tud udvarolni az én férjem!
Egyébként-csak-egy-üzleti-tárgyalásra-megy-és-ezeknél-sosem-lehet-tudni-hogy-mikor-lesz-vége-de-te-csak-feküdj-le-nyugodtan-ne-várj-úgyis-nagyon-sietek-haza.
Látni akarom az ábrázatát, amikor hazaérve belép az ajtón.
Hat órakor megcsörgetem. Egyszer. Hogy lássa, kerestem. De azután már nem, nehogy megakadályozzam, hogy megtörténjen az, ami akkor nem történne, ha folyton telefonálgatnék. Úgyis lenémítja. Kikapcsolni meg nem meri, hogy elkerülje a gyanút, és ha hívogatnám, ott rezegne valamelyik zsebében, mint valami technicizált lelkiismeret.
Lesni fogom a kocsit. Nem kapcsolok be se rádiót, se tévét, ülni fogok a félhomályban, és várom, hogy meghalljam az autója hangját, akkor felugrok és az ajtó elé állok, a kezemet ráteszem a kilincsre, hogy érezzem, amikor a másik oldalon megfogja és lenyomja. Kicsit ellentartom, villanyt kapcsolok, nehogy megijedjen, de legyen váratlan a jelenlétem.
Hát, jó estét, jó estét!
Ránézek középtájt. Mondjuk ki: a nadrágja alatt domborodó farkára. Mellette lóg a keze, benne egy kék fedelű, összetéveszthetetlenül Tupperware márkájú műanyagdobozt szorongat, amit a dermesztő hidegben, a saját házunk ajtaja előtt kinyit, és sajtos pogácsával kínál meg.
A nő tud sütni. A pogácsák hibátlan alakúak és méretűek, tetejükön egyenletesen megszórt sajtdarabokkal, gondosan aláhelyezett szalvétával, két rétegbe rendezve. Termékbemutatókat tart, vagy másokhoz jár ilyesmire, ahol vásárol is, méregdrága egyszemélyes dobozokat, amikben mások férjének lehet süteményt porciózni. Aki így készít útravalót, már kislánykorában is tudta, hogy királykisasszonynak született.
Ki sütötte, kérdeztem, ő pedig kimondta a nevét.
Könyörögtem. Mesélje el részletesen!
De nem.
Maradt annál a verziónál, hogy összefutottak. Mégpedig úgy, hogy megtalálta a fészbúkon, mármint a nő, ő csak visszajelölte, aztán a gyerekekről meg a házasságáról kérdezte (hogy mihamarabb kiderüljön elvált-e már, gondolom), aztán megállapodtak, hogy amikor amúgy is Budapesten lesz, akkor összefutnak.
Szóval ezt jelenti az összefutás. Hogy amikor amúgy is.
Vagyis ma találkoztatok? Igen.
Hánykor? Nyolckor.
És felmentél a lakására? Nem.
És szép a fürdőszobája? Nem tudom.
És a fürdőszobát mostanában csempézték? Nem tudom.
És nála is olyan vastag sötétítőfüggönyök vannak, mint nálunk? Nem tudom.
És lefeküdtél vele? Nem.
De látom, pogácsát sütni tud!
A férjem hangján kitartóan hazudik valaki. A szinkron a MOKÉP megbízásából a Pannónia Filmstúdióban készült.
Mert ez az ember nem lehet ő.
Talán csak az történt, mint akkor, amikor elmentem a mérnökasszonyhoz, a doktor Müllerné doktor Horváth Gizellához a tervrajzokért, akinek ugyanolyan telefonja van, mint nekem, és kifelé menet véletlenül az övét tettem a zsebembe. A kocsiban megnéztem rajta az időt és a számok fölött azt látom, hogy T- mobil, miközben pontosan tudom, hogy én a Pannonnál vagyok. A megoldás azonnal megszületett: amíg bementem a papírokért, a T-mobil felvásárolta a Pannont, úgyhogy vége, ennyi volt, ha akarok szolgáltatót váltani, ha nem, már váltottam, az ügyfelük lettem. Az önkényességtől való felháborodottságomban pedig megnyomtam az egyes számot, ami a (mostantól már) hülye férjemnek beállított gyorstárcsázó volt, és megdöbbenve látom, hogy egy Lacikám nevű embert hívok, amitől annyira megrémültem, hogy bedobtam a készüléket az anyósülés elé. De még így is hallottam, hogy ez a bizonyos Lacika onnan hallózik, én meg majdnem elájulok, hogy miért nem emlékszem a saját férjem nevére, akit a jelenlegi tudásom szerint Gábornak hívnak, de ha a Lacika az egyes gomb, akkor velem is történhetett valami, vagyis az agyammal, keletkezett egy kapcsolási hiba, és ki tudja még mennyi, valószínűleg haza se tudok menni, és valaki másnak a háza felé tartok, ahol a kulcs majd nem megy bele a zárba, engem meg azonnal a zártosztályra visznek, amikor a rendőrök rájönnek, hogy a szomszédok által jelentett esetben nem akar senki sem betörni, csak egy nő azt hiszi, hogy azoknak az ismeretlen embereknek a házában lakik.
Vagyis mégis ő az. A férjem. Pedig én azt mondtam róla a barátnőimnek – amit mindenki másról is – , hogy soha nem csalna meg, ő biztos nem, az ki van zárva. A szólás szerint az ember a nyakát teszi rá, de én mindent elképzelek, és ez még fantáziának is túl erős volt, így azt szoktam mondani, hogy a fél karomat, mert az is az ilyen esetekben használatos levágandó dolgok között szerepel. Korábban meg valamelyik lábamat, ami aztán végképp sehol sem hangzik el. És ha ezeket a hiedelmeket egyszer csak valaki számon kérné rajtam, akkor nekem a fejemen kívül semmi más nem lenne a törzsemen.
Hazudtam. Hogy ott voltam. A ház bejáratával szemben parkoltam, aztán felcsengettem az egyik lakóhoz, akinek elmondtam, hogy az első emeleten lakom, a tizenegyes lakásban, és már egy rakás holmit felvittem, de vissza kellett mennem a többiért a kocsihoz, és most se kulcs, se semmi, ráadásul a bejárati ajtóm is nyitva maradt, mire ő kinyitotta a kaput.
Tökéletes időzítés: megmutatom neki a kinyomtatott levelezést. Hát innen tudom, még mielőtt meg akarná kérdezni, válaszolok arra, hogy honnan tudtam, hová kell mennem.
Rápillant. Nem olvassa. Áll egy darabig szótlanul, aztán közli a már-már szólássá fejlődött mondatot, vagyis hogy ez az egész nem jelent semmit. Bár nem tér ki rá, hogy mit jelent pontosan az egész. A levelezés pedig nem megcsalás, beszélgettek, mint két régi barát.
Legalább kérjen bocsánatot, ezt várnám, de arra sem hajlandó, mert szerinte azáltal nekem adna igazat, és itt nincs miért elnézést kérni.
Tárgyal velem.
Ebben az esetben, nem jelenthet problémát, ha beszélek a nővel, és ha ő is azt mondja, hogy nincs ebben semmi, akkor elfelejtjük. Az üzlet ilyen, ugyebár.
Belemegy. Átadja a telefonját, hívom, felveszi, bár nem az én hangomra számít, de okos, így nem teszi le. Hivatkozom a női szolidaritásra és arra, hogy nem vagyok teljesen hülye, mint ahogy azt a férjem gondolja, úgyhogy az ő segítségét kérem abban, hogy nem menjen tönkre a házasságunk: mondja el neki ő, hogy igenis van valami ebben az egészben, hogy rávegyük a bocsánatkérésre.
Egyetért: van.
Tulajdonképpen megkedvelem és veszek egy pogácsát a dobozkából, elismerem, hogy ízletes.
Most már csak egy mondat hiányzik: ne haragudj. Szó sem lehet róla, jelzi a férjem.
Otthagyom az ajtóban.
Két napig hallgatom a pulzusomat, ahogy a dobhártyámon lüktet és próbálom elterelni a figyelmemet azzal, hogy végignézem a házban az összes javítanivalót: a bojler túlfolyócsöve, a függönykarnis lógó tiplije, kiégett villanykörte az állólámpában, a padlószőnyeg sarkának a felpöndörödése, a mosógép szivattyújának cseréje, az ajtó újrapácolása a kilincs mellett.
De hiába.
A bojler túlfolyócsövét kitépném a bojlertestből, mint egy eret, hogy dögöljön meg!
A függönyön akkorát rántanék, hogy kiszakadjon minden tipli a falból, hasadjon darabokra az anyag!
Az állólámpát az ablakon át hajítanám a szomszéd betonfeljárójára, hogy szilánkokra törjön azon szét!
A mosógépbe terméskövet raknék, és kilencven fokra állítanám, hogy gőzölögve szakadjon le a dobja!
A kilincset kiráznám az ajtóból, hogy csapkodja minden vihar ezentúl és rohadjon meg!
Mégis odaállok vacsorát készíteni a konyhapulthoz és utoljára megkérem, hogy mondja ki.
Int, hogy nem.
A kést, amit fogok, a pultba döföm, de a kemény fa megállítja, az élén pedig végigcsúszik az összeszorított kezem.
Nem szólok.
Szétnyitom a tenyeremet, a kisujjam nem mozdul, rajta egy mély seb, amiből ömlik a vér.
Kérem, vigyen a kórházba, akkor látja, mi történt.
Az úton csak annyit kérdezek, hogy ugye ebbe nem lehet belehalni.
Nem, feleli.
