Öt perc múlva Reacher törte meg a csendet, és azt kérdezte:
— Előfordult már a múltban, hogy a szervezeteink nem jöttek volna
ki egymással? Úgy értem, az FBI, a CIA és a katonai rendőrség. Én
nem tudok semmiféle nagyobb balhéról. Maguk igen?
— Szerintem két téves következtetésre is jutott — felelte Waterman.
— Ez nem a múltról szól, hanem a jövőről. Azt tudják, hogy már
eddig is együttműködtünk, ami lehetővé teszi számukra, hogy jól kihasználjanak
minket. Gondoljon csak a tanfolyam címének első felére.
Ez legalább annyira az igazságügyi szakértői innovációkról szól, mint
amennyire az együttműködésről. Az innováció azt jelenti, hogy pénzt
akarnak spórolni. A jövőben még jobban együtt kell majd működnünk
azzal, hogy megosztozunk a laborokon. Építenek majd egy nagy, új labort,
és mind azt fogjuk használni. Fogadni mernék, hogy ez lesz. Azért
vagyunk itt, hogy elmondják, hogyan fog működni ez a dolog.
— Ez őrültség — mondta Reacher. — A világon semmit sem tudok
a laborokról vagy a munkamegosztásról. Én vagyok a legutolsó, aki
alkalmas lenne erre.
— Velem is ez a helyzet — mondta Waterman. — Őszintén szólva,
nem ez az erősségem.
— Ez több mint őrültség — mondta White. — Kolosszális időpocsékolás.
Túlságosan sok és túlságosan fontos dolog zajlik a világban ahhoz,
hogy ezzel foglalkozzunk.
Közben grimaszolt, izgett-mozgott, és az ujjait tördelte.
— Félbe kellett hagyniuk egy folyamatban lévő feladatot azért,
hogy idejöjjenek? — kérdezte Reacher. — Van valamilyen félbehagyott
munkájuk?
— Igazából nincs. Épp most zártam le egy ügyet, azt hittem, elég
sikeresen, de ezt kaptam jutalmul.
— Nézze a dolog jó oldalát. Legalább pihenhet. Vegyen vissza!
Menjen el golfozni. Magának nem kell megtanulnia, hogyan működik
ez az egész, a CIA úgyis tojik a laborokra. Alig szokták használni őket.
— Most kellene kezdenem a következő munkát. Ez háromhavi
lemaradást jelent majd.
— Mit kellene csinálnia?
— Arról nem beszélhetek.
— És ki végzi el maga helyett?
— Azt sem mondhatom el.
— A helyettese jó elemző?
— Nem elég jó. El fog siklani a valószínűleg kulcsfontosságú részletek
felett. Olyasmiről van szó, amit lehetetlen előre megjósolni.
— Miről?
— Azt nem mondhatom el.
— De fontos ügy, igaz?
— Ennél sokkal fontosabb.
— És mi volt az az ügy, amit épp lezárt?
— Nem mondhatom el.
— Kiemelkedő szolgálatot végzett az Egyesült Államoknak egy
nagy felelősséggel járó poszton?
— Hogy mi?
— Vagy valami ilyesmit?
— Igen, mondhatjuk.
— És ezt kapta jutalmul.
— Velem is ez történt — szólt közbe Waterman. — Ugyanabban a
cipőben járunk. Szóról szóra ugyanazt mondhatnám, amit Casey is.
Előléptetésre számítottam, nem erre.
— Miért kapott volna előléptetést? Vagy mi után?
— Lezártunk egy nagy ügyet.
— Miféle ügyet?
— Tulajdonképpen egy embervadászatot. Évek óta folyt, és már
igencsak kihűltek a nyomok, de végül sikerrel jártunk.
— Nagy szolgálatot tett az országnak?
— Mit akar ezzel?
— Összehasonlítom magukat. És úgy látom, nincs sok különbség.
Mindketten jó ügynökök, elég magas rangban; lojálisnak, megbízhatónak
tartják magukat, ezért fontos feladatot kaptak. De a munka végeztével
ez lett a jutalmuk. Ami két dolgot jelenthet.
— Mit? — kérdezte White.
— Talán az, amit csináltak, kínos volt bizonyos körök előtt, és
most szeretnék letagadni. Lehet, hogy el akarják tüntetni magukat a
süllyesztőben.
White megrázta a fejét.
— Nem, nagyra értékelték a munkámat, és ez még sokáig így is
lesz. Titkos kitüntetést kaptam érte, és egy személyes levelet a külügyminisztertől.
Különben sem kell semmit letagadni, mert titkos az
egész. Senki sem tud róla olyan körökben.
Reacher Watermanre nézett:
— A maguk embervadászatában volt bármilyen kellemetlen momentum?
Waterman megrázta a fejét.
— És mi a másik lehetőség?
— Az, hogy ez nem egy iskola.
— Akkor mi?
— Ahová a jó ügynököket küldik, akik épp nagy diadalt arattak.
Waterman egy pillanatig hallgatott, mintha valami hirtelen eszébe
jutott volna, aztán azt mondta:
— Magával is ugyanaz a helyzet, mint velünk? Gondolom, igen.
Miért hívtak volna ide két ügynököt és egy katonai rendőrt?
Reacher bólintott.
— Igen, ugyanaz a helyzet. Én is kiváló munkát végeztem. Ez biztos.
Ma délelőtt kitüntetést kaptam, szalagon akasztották a nyakamba, a jól végzett munkáért. Minden tisztán, legálisan zajlott. Nem történt
semmi, ami miatt bárkinek kínosan kellene éreznie magát.
— Milyen munkát kellett elvégeznie?
— Ez egészen biztosan titkos információ. De megbízható források
alapján elmondhatom, hogy menet közben megeshetett, hogy valaki
betört egy házba, és fejbe lőtte az ott lakót.
— Pontosan hol?
— Egy golyó a homlokába, egy a füle tövébe. Ez halálbiztos. Mindig.
— Úgy értem, hol volt a ház?
— Biztosra veszem, hogy ez is titkos információ. De gondolom, a
tengerentúlon. És arról is megbízható információm van, hogy az illető
nevében jó sok mássalhangzó szerepelt. Magánhangzó alig. És aztán
ugyanaz az illető egy másik házban, másnap éjjel ugyanezt végrehajtotta.
És nagyon jó oka volt erre. Azt hiszem, ő ennél jobb jutalmat
kapott utána. Az a minimum, hogy kihatással lesz a következő megbízatására.
Talán meg is választhatja, hová szeretne menni.
— Hát ez az — mondta White. — És én nem ezt választottam volna,
hanem azzal az üggyel foglalkoznék, amivel most éppen foglalkoznom
kellene.
— Elég fontos és nagy kihívást jelentő ügynek hangzik.
— Az is.
— Igen, ez lenne a jellemző. Az ember jutalomként egy kihívást
jelentő feladatot vár. Nem egy könnyű parancsot. Szeretnénk feljebb
lépni.
— Pontosan.
— Talán ez is történt — vélekedett Reacher. — Hadd kérdezzek valamit!
Gondoljanak vissza arra a pillanatra, amikor a főnöküktől megkapták
a parancsot. Személyesen, szóban közölte, vagy pedig írásban?
— Személyesen. Ilyesmit csak így lehet.
— És jelen volt egy harmadik személy is?
— Ami azt illeti, igen — felelte White. — Eléggé megalázónak találtam.
Egy ügyintéző, aki valami iratokat hozott be. A főnököm szólt
neki, hogy maradjon. A nő csak állt ott.
Reacher Watermanre nézett, aki azt mondta:
— Velem is ez volt. A főnököm bent tartotta a titkárnőt. Általában
nem tenne ilyesmit. Honnan tudta?
— Mert velem is ugyanez történt. A felettesem behívta a tiszthelyettesét. Hogy legyen egy tanú. De azért is, hogy a pletyka biztosan
szárnyra keljen. Ez volt a cél. A tiszthelyettesek mindig konzultálnak
egymással. Másodperceken belül mindenki tudta, hogy nem küldtek
semmilyen érdekes helyre, csak egy értelmetlen, idióta nevű tanfolyamra.
Mint a márciusi hó. Idő előtt érdektelen hír lett belőle. Rögvest
lekerültem a radarról. Biztos vagyok benne, hogy mostanra már
mindenki tudja. Egy senki lettem, mintha nem is léteznék, eltűntem a
bürokrácia ködében. Talán magukkal is ez történt. Talán az FBI-os
ügyintézőknek és a CIA titkárnőinek is megvan a maguk hálózata. Ha
igen, akkor jelenleg mi hárman vagyunk a legláthatatlanabb emberek
az egész földkerekségen. Senki sem kérdezősködik utánunk, senki
sem kíváncsi ránk. Nem is emlékeznek arra, hogy egyáltalán létezünk.
Ennél érdektelenebb helyen nem is lehetnénk.
— Tehát azt akarja mondani, hogy teljesen eltüntettek a radarról
három egymással kapcsolatban nem álló, de meglehetősen kompetens
ügynököt? De miért?
— Az, hogy eltüntettek a radarról, nem pontos megfogalmazás.
Egy továbbképzésen vagyunk. Tökéletesen láthatatlanok lettünk.
— De miért? És miért épp mi hárman? Mi a közös bennünk?
— Fogalmam sincs. De biztos vagyok benne, hogy egy kihívást jelentő
projektről van szó. Olyasvalamiről, amit három kompetens ügynök
kielégítő jutalomnak tekintene ama bizonyos nagy szolgálat
után.
— De akkor mi ez a hely?
— Fogalmam sincs — felelte Reacher. — De hogy nem iskola, arra
mérget vennék.
Pontban öt órakor két fekete furgon kanyarodott le az útról, elhajtottak
a térdmagasságú tábla mellett, és leparkoltak a három Caprice
mögött, elbarikádozva őket. Két öltönyös férfi szállt ki mindkét járműből.
A titkosszolgálat emberei vagy szövetségi rendőrbírók. Futólag
körbenéztek, jelezték egymásnak, hogy tiszta a levegő, aztán visszabújtak
a furgonba, hogy kisegítsék a főnökeiket.
A második kocsiból egy nő szállt ki. Az egyik kezében aktatáskát
tartott, a másikban egy iratcsomót. Elegáns, térdig érő, fekete ruha
volt rajta, igazi praktikus darab: nappal egy kis gyöngysorral viselhető
egy csendes emeleti irodában, este viszont gyémánt nyaklánccal egy
koktélpartin vagy fogadáson is megállja a helyét. Legalább tíz évvel
idősebb volt Reachernél. A negyvenes évei közepén járhatott, de jól
tartotta magát. Intelligens ember benyomását keltette. Szőke haját
vállig érő, lazán hullámos frizurában viselte, látszott, hogy csak az ujjaival
fésülte meg. Az átlagnál magasabb volt, de nem szélesebb.
Aztán az első furgonból egy férfi szállt ki, Reacher azonnal felismerte.
Az arcképe hetente egyszer felbukkant az újságokban, a tévében
még ennél is gyakrabban. A saját ügyei miatt is sokszor szerepelt,
de a kabinetülésekről közreadott felvételeken is fel-feltűnt, vagy épp
az Ovális Irodában folytatott, feszült megbeszéléseken, ahol mindenki
ingujjban volt. Alfred Ratcliffe nemzetbiztonsági tanácsadó. Az elnök
legfontosabb embere, ha olyasmiről volt szó, ami baljós véggel kecsegtetett.
A megoldóember. Az elnök jobbkeze. Az a hír járta róla,
hogy már majdnem hetvenéves, de nem nézett ki annyinak. Sokat
megélt, „régi bútordarabnak” számított a külügyminisztériumban, az
idők során hol előtérbe került, hol háttérbe szorult, ahogy épp a politikai
széljárás változott, de elég sokáig kihúzta, míg végül a gerincességének
és a kitartásának köszönhetően megkapta a világ legjobb
munkáját.
A nő odament hozzá, aztán együtt indultak el az épület bejáratához,
miközben a négy fekete öltönyös testőr körbevette őket. Reacher
hallotta, ahogy nyílik a bejárati ajtó, aztán a léptek zaját a vékony
szőnyegen, majd ahogy mind beléptek az osztályterembe. Két
fekete öltönyös hátramaradt, kettő egyenesen a táblához sétált.
Ratcliffe és a nő követte őket. Amikor odaértek, szembefordultak a
teremben lévőkkel, pontosan úgy, ahogy a tanárok szokták az óra
elején.
Ratcliffe White-ra, aztán Watermanre, végül a leghátul ülő Reacherre
nézett, aztán annyit mondott:
— Ez itt nem egy iskola.
