Ki lehet a titokzatos amerikai, aki 100 milliót akar?

lee child esti iskola

1996, Hamburg. Egy átlagos lakás, nem éppen átlagos lakókkal. Egy nap váratlan látogatójuk érkezik. Egy futár, aki egy rejtélyes üzenetet kézbesít, amely mindössze néhány szóból áll: “Az amerikai százmillió dollárt akar.” De mégis miért? És kitől?

Lee Child legújabb, huszonegyedik Jack Reacher-krimijében a főszereplőt ismét a katonaság kötelékében látjuk viszont, egyenruha helyett mégis civilben. Egykori társával, Frances Neagley őrmesterrel vállt vállnak vetve küzdenek, hogy fény derüljön a titokzatos amerikai kilétére, illetve azért, hogy idejében sikerüljön elejét venniük a katasztrófával fenyegető üzlet megköttetésének… Egy eredeti, hamisítatlan, letehetetlen Jack Reacher-történet.

Itt beleolvashatsz Lee Child Esti iskola című könyvébe, amely a Generál Press kiadónál jelent meg 344 oldalon. Ha tetszett, itt hozzájuthatsz!

1. fejezet

Reachert délelőtt kitüntették, délután pedig visszaküldték az iskolapadba.
Egy újabb Becsületrendet kapott. A másodikat. Szép darab
volt, fehér zománcozott csillag, a szalagja bíborba hajló karmazsinvörös.
A hadsereg szabályzatának 600-8-22-es pontja szerint kivételesen
bátor magaviseletért adományozható, valamint az Egyesült
Államoknak tett kiemelkedő szolgálatért valamely kulcsfontosságú,
nagy felelősséggel járó poszton. Reacher úgy érezte, technikai szempontból
teljesítette ezeket a feltételeket, de gyanította, hogy valójában
ugyanazért kapta, amiért az előzőt is. Egyszerű üzlet ez. Egy
jelképes szerződés. Adunk egy plecsnit, te pedig cserébe befogod a
szádat, és nem beszélsz arról, hogy mit kellett érte tenned. Persze
Reacher egyébként is hallgatott volna. Nem olyan hőstett volt, amivel
sokak előtt eldicsekedne az ember. A Balkánon kellett elvégeznie
némi rendőri munkát, felkutatnia két helybélit, akik olyan háborús
katonai titkok birtokában voltak, amelyek nem szivároghattak ki.
Mindkét személyt hamar be is azonosították, megkeresték, és fejbe
lőtték. Mindezt a délszláv háborúk utáni békefolyamat részeként.
Senkinek sem sérültek az érdekei, és a régióban kissé enyhült a helyzet.
Két hét Reacher életéből. Négy elhasznált golyó. Nem nagy ügy.
A hadsereg szabályzatának 600-8-22-es pontja meglepően homályosan
fogalmaz a kitüntetések átadásának módjáról. Mindössze any-
nyit ír elő, hogy megfelelően hivatalos jelleggel és ünnepélyes körülmények
között kell megtörténnie. Ez általában azt jelentette, hogy
egy nagy teremben tartották az ünnepséget, ahol aranyozott bútorok
meg néhány nemzeti lobogó kapott helyet. És jelen kellett lennie egy,
a kitüntetettnél magasabb rendfokozatú tisztnek is. Reacher őrnagy
volt, és immár tizenkét éve szolgált a hadseregben, de ezen a délelőttön
más kitüntetéseket is átadtak, köztük hármat három ezredesnek,
kettőt pedig egycsillagos tábornokoknak, úgyhogy egy háromcsillagos
nagykutya jelent meg a Pentagontól; Reacher régóta ismerte, azóta,
hogy a férfi a bűnügyi nyomozóegységnél volt zászlóaljparancsnok
Fort Myerben. Jól vágott az esze. Elég jól ahhoz, hogy rájöjjön, egy őrnagy
miért kap Becsületrendet. Furcsa volt a tekintete. Részben kissé
gunyoros, részben komoly, mintha azt mondta volna: Pecsételjük meg
az üzletet. Adunk egy plecsnit, te pedig cserébe befogod a szádat. Régebben
talán ő maga is csinált ilyesmit. Talán nem is egyszer. A díszegyenruhája
bal oldala úgy nézett ki, mint egy karácsonyfa. Két Becsületrend
is virított a kitüntetések között.
A kellőképpen hivatalos helyiség a virginiai Fort Belvoir mélyén
rejlett. Nem esett messze a Pentagontól, a háromcsillagos tábornoknak
nem kellett sokat fáradnia, hogy eljusson ide. De nemcsak neki
jelentett kényelmes megoldást, hanem Reachernek is, mert nagyjából
ugyanolyan távolra volt onnan Rock Creek, ahol azóta szolgált,
amióta visszatért a Balkánról. A többi tisztnek viszont már Németországból kellett iderepülnie — ők rosszabbul jártak.
Az ünnepség résztvevői elvegyültek egymással, kezet ráztak, kicsit
elcsevegtek, aztán mindenki elhallgatott, felsorakoztak, és vigyázzba
vágták magukat. Kölcsönösen tisztelegtek egymásnak, aztán
kiosztották a kitüntetéseket. Volt, amelyiket a kitüntetettek mellére
tűzték, némelyiket szalagon akasztották az arra érdemesek nyakába.
Aztán ismét elvegyülés, csevegés és kézrázás következett. Reacher
az ajtó felé araszolgatott. Alig várta, hogy lelécelhessen, de a háromcsillagos tábornok elcsípte, mielőtt sikerült volna meglépnie. Kezet
rázott vele, aztán megfogta a könyökét, és azt mondta:
— Úgy hallom, új parancsot fog kapni.
— Nekem még senki sem szólt — felelte Reacher. — Egyelőre legalábbis.
Kitől hallotta ezt?
— Az őrmesteremtől. Mindig konzultálnak egymással. Az amerikai
hadsereg tiszthelyettesei működtetik a világ leghatékonyabb
pletykagépezetét. Nem győzök ámulni rajta.
— És mit rebesgetnek, hová fognak küldeni?
— Azt nem tudják biztosan. De nem messzire. Mindenesetre kocsival
elérhető közelségbe. Állítólag már kértek magának egy autót a
gépkocsiparkból.
— És én mikor fogok értesülni erről?
— Valamikor a mai nap folyamán.
— Köszönöm. Jó tudni.
A tábornok elengedte Reacher könyökét, ő pedig tovább araszolgatott
az ajtó felé, aztán kisurrant a folyosóra, ahol szembe találta
magát egy őrmesterrel, aki hirtelen megállt előtte, és tisztelgett neki.
Kissé ki volt fulladva, mintha jó messziről futott volna. Talán az épület
távolabbi végéből, ahol a valódi munka folyik.
— Őrnagy úr, Garber tábornok üdvözletét küldi, és kéri, hogy fáradjon
be hozzá az irodájába, amilyen hamar csak tud.
— Hová fognak küldeni, katona? — kérdezte Reacher.
— Autóval kell odamennie — felelte az őrmester. — De ez errefelé
elég sok mindent jelenthet.
Garber irodája a Pentagonban volt, úgyhogy Reacher elvitette magát
a két századossal, akiknek Belvoirban volt ugyan a szállásuk, de délutánra
a B körfolyosóra voltak beosztva szolgálatra. Garbernek saját
kis irodája volt, két körfolyosóval beljebb, és két emelettel feljebb.
Az ajtaja előtt egy őrmester őrködött az íróasztalnál. Felállt, és rögtön
beengedte Reachert, még a nevét is bejelentette, ahogy a régimódi
komornyikok szokták a filmekben. Aztán odébb lépett az ajtóból,
hogy visszatérjen a helyére, de Garber megállította:
— Őrmester, szeretném, ha bent maradna.
Az őrmester tehát maradt; pihenőállásban helyezkedett el a fényes
linóleumon.
Egy tanú.
— Foglaljon helyet, Reacher — mondta Garber.
Reacher leült a látogatóknak fenntartott székek egyikére, amelynek
hajlított fémcsőből voltak a lábai. Kissé megsüllyedt a súlya alatt,
és túlságosan hátra kellett dőlnie, mintha csak erős szembeszél fújna.
— Új parancsot kap — közölte Garber.
— Mi lesz a dolgom, és hol?
— Visszaül az iskolapadba.
Reacher nem szólt semmit.
— Csalódott? — kérdezte Garber.
Szóval ezért kellett a tanú — gondolta Reacher. Ez nem magánbeszélgetés.
Nem árt elővennie a legjobb modorát.
— Mindig boldogan megyek oda, ahová a hadsereg küld, tábornok
úr.
— Nem úgy hangzik, mint egy boldog ember. Pedig annak kellene
lennie. Ez előrelépés a karrierjében, ami mindig pompás dolog.
— Milyen iskoláról van szó?
— A részleteket épp most küldik el az irodájába.
— Mennyi ideig leszek távol?
— Az attól függ, milyen keményen dolgozik. Gondolom, addig tart
majd, ameddig kell.
Reacher felszállt egy buszra a Pentagon parkolójában, és utazott vele
két megállót, a domboldal aljáig, a Rock Creek-i főhadiszállásig. Aztán
felballagott a lejtőn, és egyenesen az irodájába ment. Az íróasztala közepén
egy vékonyka dosszié várta. A neve állt rajta, néhány szám és a
tanfolyam címe: A legfrissebb igazságügyi szakértői innovációk hatása
a különböző bűnüldöző szervek közti együttműködésre. A dossziéban
néhány papír lapult, még melegek voltak, ropogósak, nemrég vehették
ki őket a fénymásolóból. Szerepelt köztük egy hivatalos értesítés
az átmeneti áthelyezésről. Úgy tűnt, egy bérelt irodaházba kell majd
mennie, amely a virginiai McLeanben áll. Ott kell jelentkeznie aznap
délután öt óráig, civil öltözékben. A tanfolyam idejére a helyszínen
lesz elszállásolva. Kap egy autót személyes használatra, sofőr nélkül.
Reacher a hóna alá vágta a dossziét, és kisétált az épületből. Senki
sem figyelte. Többé már senkit nem érdekelt. Csalódást okozott.
Learatott minden babért. A tiszthelyettesek informális hírcsatornája
lélegzet-visszafojtva várta a fejleményeket, de végül kiderült: csak
egy idióta elnevezésű, teljesen értelmetlen tanfolyamra küldték.
Nincs ebben semmi izgalmas. Parkolópályára állították. Kikerült a körforgásból.
Aki nincs szem előtt, azzal nem is törődnek. Mint amikor
egy baseballjátékost a kispadra ültetnek — örökre. Egy hónap múlva
valakinek talán majd egy röpke másodpercre eszébe jut, eltűnődik,
vajon mikor fog visszatérni, vagy egyáltalán visszatér-e, aztán ugyanolyan
gyorsan el is felejti.
A kijárat előtt őrködő ügyeletes őrmester felpillantott rá, majd
unottan elfordította a tekintetét.

Lapozz a folytatáshoz!