Reachernek nagyon kevés civil ruhája volt, egyik-másik nem is igazán
volt annak nevezhető. A nadrág, amit a kimenőkön viselni szokott,
a haditengerészettől származó keki gyakorlónadrág volt. Meglehetett
vagy harmincéves. Az egyik ismerősének az ismerőse egy raktárban
dolgozott, ahol állítólag bálákban álltak az olyan régi holmik, amiket
egyszer tévedésből szállítottak vissza, még annak idején, amikor Lyndon
B. Johnson volt az elnök, aztán elfelejtették rendezni az ügyet.
A lényeg az, hogy a régi haditengerészeti egyenruhák nadrágja pontosan
úgy néz ki, mint a vadonatúj Ralph Lauren-darabok. Nem mintha
Reachert különösebben érdekelte volna, hogyan fest a nadrágja. De
nagyon méltányosnak találta az öt dollárt, amit kértek érte, a nadrágot
pedig elfogadható minőségűnek. Teljesen új volt, soha senki nem
viselte. Mereven összehajtogatva tárolták, kissé dohos szagot árasztott
ugyan, de még legalább harminc évig nyugodtan lehetett hordani.
A szolgálaton kívül viselt pólója sem volt sokkal civilesebb, ez is
régi kincstári darab volt, már egészen megfakult és elvékonyodott a
sok mosástól. Egyedül a dzsekijét nevezhette egyértelműen civil ruhadarabnak.
Egy drapp Levi’s farmerdzseki, minden szempontból teljesen
eredetinek tűnt, a címkéje is, csak éppen az egyik régi barátnője
anyja varrta egy szöuli ház alagsorában.
Átöltözött, a többi holmiját egy sporttáskába meg egy öltönyzsákba
gyömöszölte. Kicipelte a ház elé, ahol egy fekete Chevy Caprice
állt. Úgy sejtette, régen fekete-fehér festésű katonai rendőrségi autó
lehetett, de ezt is „nyugdíjazták”: a matricákat leszedték, a lyukakat
pedig, ahol korábban a villogó és az antennák kaptak helyet, kis gumidugaszokkal
betömték. A slusszkulcs benne volt. Az ülés eléggé kopottnak
tűnt. A motor mindenesetre beindult, a sebváltó működött, és
a fék is működőképesnek látszott. Reacher úgy fordult meg az autóval,
mintha egy hadihajóval manőverezne. Letekerte az ablakot, jó
hangosra állította a rádiót, és elindult a virginiai McLean felé.
Több üzleti park is akadt a környéken, szinte mind egyformának tűnt:
barna és bézs színek, diszkrét építészeti stílus, előttük szépen ápolt
pázsit néhány örökzöld bokorral. Az alacsony, két-három emeletes
irodaépületek a várostól távolabb, az üresen álló területek felé nyúltak
el. A felhasználók semmitmondó, szerény nevek és sötétre színezett irodaablakok mögött bújtak meg. Reacher a számozott utcákon
elment a keresett helyig, és elhajtott egy térdig érő, földbe leszúrt
tábla mellett, amelyen az Oktatási és Továbbképzési Központ felirat
állt egyszerű, már-már gyerekesnek ható betűkkel.
A bejárat előtt két másik Chevy Caprice parkolt. Az egyik fekete
volt, a másik sötétkék. Mindkettő újabbnak tűnt Reacherénél, és
mindegyik igazi civil járműnek nézett ki, legalábbis nem voltak rajtuk
kis gumidugaszok, és nem ecsettel festették le az ajtajukat. Kormányzati
autók, semmi kétség. Patyolattisztán csillogtak-villogtak, és mindegyiken
kettővel több antenna meredezett, mint ami ahhoz kell,
hogy az ember baseballmeccseket hallgasson a rádión. A két extraantenna
ráadásul nem is volt egyforma a két kocsin. A feketén rövidek,
a sötétkéken hosszabbak meredeztek az ég felé, és másképp is
helyezték el őket. Más-más hullámhossz. Két különböző szerv autói
lehetnek.
A különböző bűnüldöző szervek közti együttműködés.
Reacher leparkolt mellettük. A csomagját a kocsiban hagyta. Besétált
az épület üres előcsarnokába, ahol strapabíró, szürke szőnyeg
borította a padlót, a falak mellett itt-ott cserepes szobapáfrányok
zöldelltek. Volt egy Iroda feliratú ajtó, egy másikon pedig az Osztályterem
szó díszelgett. Reacher benyitott az utóbbiba. A szoba végében
zöld tábla, előtte húsz pad kis papír- és ceruzatartóval, négy
sorban öt-öt.
Két padban két öltönyös férfi ült. Az egyikük fekete színűt viselt,
a másik sötétkéket. Mintha az autóikhoz öltöztek volna. Mindketten
mereven előrebámultak. Úgy tűnt, ez idáig beszélgettek, de épp kifogytak
a szóból. Nagyjából egyidősek lehettek Reacherrel. A fekete
öltönyös sápadtnak tűnt, sötétbarna és veszélyesen hosszú haja volt
ahhoz képest, hogy kormányzati autóval járt. A másik, a sötétkék öltönyös,
szintén sápadtnak látszott, egészen rövidre nyírt, seszínű hajjal.
Úgy festett, mint egy űrhajós. A testalkata is olyannak tetszett,
vagy mint egy tornászé, aki nemrég vonult vissza.
Reacher belépett, a két férfi pedig megfordult.
A sötét hajú megszólalt:
— Maga kicsoda?
— Az attól függ, hogy maga ki — felelte Reacher.
— A személyazonossága az enyémtől függ?
— Nem, csak az, hogy elárulom-e, vagy sem. A maguk autói állnak
odakint?
— Számít ez?
— Sok minden kiderül belőle.
— Amennyiben?
— Amennyiben különbözőek.
— Igen — bólintott a férfi. — A mi autóink. És igen, két különböző
kormányszerv képviselőivel van épp egy osztályteremben. Egy
együttműködési tanfolyamon, ahol azt fogják megtanítani nekünk,
hogyan jöjjünk ki a többi szervvel. Remélem, nem azt akarja mondani,
hogy maga az egyik ilyentől jött.
— Katonai rendőrség — közölte Reacher. — De ne aggódjon. Biztos
vagyok benne, hogy délután ötre mindenki nagyon civilizált lesz. Az
én oktatásomat addigra feladják, de a többiekkel biztos jól kijönnek
majd.
A rövidre nyírt hajú felnézett, és közbeszólt:
— Nem, szerintem ennyien leszünk. Mi vagyunk a teljes csapat.
Csak három hálószobát készítettek elő. Körülnéztem.
— Milyen kormányzati tanfolyam az, amin hárman vesznek részt?
Sosem hallottam még ilyesmiről.
— Lehet, hogy mi leszünk a tanári kar. Talán a diákokat máshol
szállásolják el.
— Igen, ez így logikusan hangzik — bólintott a sötét hajú.
Reacher felidézte magában a Garber irodájában lezajlott beszélgetést.
— A felettesem azt mondta, ez előrelépést jelent a karrieremben.
Az volt a határozott benyomásom, hogy engem fognak továbbképezni,
nem én képzek ki másokat. És mintha azt sugallta volna, hogy ha
keményen dolgozom, hamarabb túl leszek rajta. Mindent egybevéve
nem hinném, hogy tanárnak szántak. A maguk parancsa talán másképp
hangzott?
A rövid hajú azt mondta:
— Nem igazán.
A hosszú hajú nem felelt semmit, csak bizonytalanul megvonta a
vállát, amivel mintha azt jelezte volna, hogy ha valakinek jó a képzelőereje,
akár úgy is találhatná, hogy nem túl izgalmas parancsot kapott.
A rövid hajú bemutatkozott:
— Casey Waterman vagyok, az FBI-tól jöttem.
— Jack Reacher, az Egyesült Államok Hadseregétől.
A hosszú hajú is bemutatkozott:
— John White, CIA.
Kezet fogtak, aztán ugyanolyan csend telepedett rájuk, mint
amilyen Reachert a belépésekor fogadta. Kifogytak a mondanivalóból.
Reacher letelepedett a leghátsó padba. Waterman előtte ült balra,
White előtte jobbra. Waterman szinte mozdulatlan volt, de azért
éber. Csak várt, és spórolt az energiájával. Volt már része ilyesmiben.
Tapasztalt ügynök lehetett, nem zöldfülű újonc. És White sem volt az,
noha teljesen különbözött a másik férfitól. Egyetlen percig sem maradt
nyugton. Folyton izgett-mozgott, meg-megrándultak az arcizmai,
az ujjaival játszott, hunyorgott, hol távolabbra, hol közelebbre fókuszált,
néha összeszűkült a szeme, majd grimaszokat vágott, balra nézett,
jobbra, mintha állandóan valami kacskaringós gondolatmenet
nyugtalanítaná, amitől képtelen megszabadulni. Reacher arra tippelt,
elemző lehet, aki hosszú éveket töltött a megbízhatatlan adatok és a
kétszeres, háromszoros, sőt négyszeres blöffök világában. Igazán érthető,
ha kissé idegesnek látszik.
Egyikük sem szólalt meg.
Ki lehet a titokzatos amerikai, aki 100 milliót akar?
