A zárt falu színészkisasszonya március elsején érkezik Magyarországra. A Budapesti Nemzeti Színházban lép fel, ő játssza Zelei Miklós Hubertusz című drámájának a főszerepét. A színészkisasszony tizenhat éves koráig Ukrajna egyik zárt közösségében élt, egy különös magyar református faluban, ahol emberöltőkön át az volt a szokás, hogy nagydobronyi fiú kizárólag nagydobronyi lányt vehetett feleségül. Ukrajnában beszélgetünk, Beregszászon, a Beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház épületében, ami valamikor híres fogadó volt.
– Volt egy álmom… – mondta Balogh Marianna színészkisasszony az egykori Oroszlán fogadóban. – Tizenhárom éves lehettem, amikor először találkoztam a beregszászi színház főrendezőjének, Vidnyánszky Attilának a fiával. A Boldog születésnapot kezdte játszani. S bár aznap senkinek nem volt születésnapja, mégis mindenki olyan áhítattal figyelte, hogy azt gondoltam: Istenem, én is ilyen akarok lenni! Én is ezt akarom, még ha statiszta szerepben is. Három évvel később, tizenhat évesen jelentkeztem a budapesti színművészeti egyetemre.
– Tizenhat évesen?
– Az érettségim akkor már megvolt.
– Megvolt?
– Ukrajnában kicsit másképp működik az oktatás. A gimnázium régebben három évig tartott, aztán hoztak egy törvényt, és leszűkítették két évre. De az elemit én már ötéves koromban elkezdtem, mivelhogy szeptember végén születtem. Amikor tizenhat éves voltam, Magyarországra utaztam, Budapestre, felvételizni a színművészeti egyetemre. Azt mondtam a felvételi bizottságnak, értsék meg, színész akarok lenni, mire ők azt tanácsolták, szerezzek egy kis élettapasztalatot.
– A szülőfalujában, Nagydobronyban ma hányan élnek?
– Két évvel ezelőtt hétezer embert számláltak. Ez Kárpátalja legnagyobb magyarlakta települése, igaz, a pénzkereset egy ideje nagyon viszi az embereket.
– Magyarországra?
– Oda, és még tovább. Nagydobrony olyan település, ahol valóban mindenki ismeri egymást: mindenki magyar és református. Tipikus nagyközség, de még avval a mentalitással, ami az 1900-as évek elejére volt jellemző.
– Az 1900-as évek elejére?
– Nagydobrony elszigetelt falu volt, mocsaras, lápos területen, ahonnan a szomszédos falvakat csónakkal közelítették meg. A helyiek saját kultúrát, saját hagyományokat teremtettek. Nem, azt nem tudjuk, honnan kerültek ide a dobronyiak. Vannak, akik azt mondják, az eleink palócok lehettek, vagy még messzebbről érkezők.
– Miféle kultúrát teremtettek? És miféle hagyományokat?
– Nálunk az ünnepek teljesen másként zajlanak, mint a tőlünk húsz-harminc kilométere lévő falvakban. Nagyon sokáig az is szokás volt, hogy férfiember kizárólag helyi, nagydobronyi lányt választhat feleségül.
– Még akkor is, ha unokatestvérek voltak?
– Igen. Egy másik kárpátaljai településen, Visken ez a szokás máig él. Hát az, hogy viski fiú csakis viski lányt vehet el. Esetleg olyat, akinek jelentős hozománya van. Nem mondom én azt, hogy Nagydobrony is ilyen arisztokrata, büszke emberekkel volna tele, inkább azt, hogy nagyon összetartó falu.
– De hogyan lehet megmaradni magyarnak, ha az államnyelv időről időre változik?
– Nálunk magyar iskola van, magyar kórház és magyar községháza. De ha két faluval arrébb megyünk, az emberek ott már kizárólag ukránul beszélnek. A tőlünk mindössze tizenöt kilométerre levő községbe is ukránok települtek be. Jöttek a hegyekből, magyarul nem beszélnek.
– Nagydobrony boldog a maga magyarságával?
– Nem egy depressziós falu. Igen, törekednek a boldogságra.
– És miből tartja el magát Nagydobrony?
– Földművelésből. A község lakóinak nyolcvan százaléka mezőgazdálkodásból él. Dobrony arról híres, hogy rengeteg a krumpli, a paprika és a fólia. A fóliasátor. A családban én vagyok az utolsó gyermek, a negyedik. A szüleim már nem fiatalok. Édesapám hatvan éves lesz, édesanyám pedig ötvennyolc. Van földünk, fóliázunk, az árut bevisszük a legközelebbi városba, ott eladjuk. Viszonteladás van, az áru folyton pörög. Dobronyban szinte mindenki evvel foglalkozik, kevés az olyan ember, aki művészetekből élne. Édesapámék nyolcan vannak testvérek, mindenki bent él a faluban. Hatalmas család, amelyből csak egyvalaki ment el. Ő orvos lett Nyíregyházán. Nem, az ősök között nem volt csodabogár. Vagy ha igen, elfojtotta magában, és nem harcolt az álmaiért. Édesanyámban volt hasonló készség, de az évek során beletörődött abba, hogy a családdal kell foglalkoznia, neki a földet kell megművelni…
– Az édesanyja is színésznő akart lenni?
– Egyszer elszólta magát, hogy… igen, nagyon szerette volna a színpadot. Amúgy rettentően konzervatív. Azért viszont hálás vagyok, hogy megengedték, sőt támogatták, hogy táborozhassak. Gyerekként voltam például Győrben, többször. És Budapesten is, úgy hogy én már tizenhárom évesen megtapasztaltam, milyen a szabad világ. Hogy mit éreztem, amikor először Magyarországra utaztam? Leginkább a vonattal voltam elfoglalva, mert olyanon még sosem ültem, és milyen jó érzés… Azt is megláttam, hogy ez az ország határozottan fejlettebb. És azt is megtapasztaltam, milyen az igényesség, a városi szépség… Egy szabadabb szellemű ember számára a nagydobronyi református líceum kemény világ. Zárt vallási intézmény. A szüleim akarták, hogy oda járjak. Nagyon vallásosak, és azt gondolták, jó erkölcsi nevelést csak ez adhat számomra. A líceumban két szakirány van: biológia-kémia és matematika-fizika. Mintha bezártak volna egy kalitkába. Ezért is kapaszkodtam annyira abba, hogy a líceum után Debrecenbe menjek, és ott legyek egyetemista, mindegy, milyen szakon. A debreceni egyetem biológia szaka számomra a szabadulást jelentette. Sok barátom tanult ott, gondoltam, ez egy könnyű dolog lesz. Másfél év után ott hagytam, mert rájöttem, nem tudom én ezt csinálni, mert közben megölöm magamban mindazt, amit a színészet iránt érzek. Most az a tervem, hogy megint felvételizek a pesti színművészeti egyetemre. Ha sikerül és befejezem, akkor visszajövök. Ide, Beregszászba, mert az itteni emberek, főleg a kisebb közösségekben szomjazzák a magyar kultúrát és beszédet, valósággal élnek-halnak érte… Egyelőre meghívott vendég vagyok a beregszászi színházban, és határozottan boldog. Megélni nem tudok belőle, még akkor sem, ha mellette két zenekarban is énekelek, úgyhogy engem még a föld segít, a nagydobronyi: a krumpli, a paprika meg a fólia.
A színészkisasszony, Balogh Marianna március elsején este hét órakor látható a Budapesti Nemzeti Színház Gobbi Hilda színpadán. Kapás Juli szerepét játssza Zelei Miklós Hubertusz című drámájában.
