Nádasdy Ádám: Nyírj a hajamba – Magvető Kiadó, 2017 – 60 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-963-14-3505-4
Ha létezik olyan, hogy „jó értelemben vett celeb” – vannak kétségeim a kifejezés kapcsán –, akkor biztosak lehetünk abban, hogy Nádasdy Ádám az. Ha finomítani akarnám a kifejezést – van értelme küzdeni egy rossznak tűnő meghatározásért? – azt mondanám/írnám: „értelmiségi celeb”. No, nem úgy/azért, mert ő maga értelmiségi – erről tán nem kell vitázni! –, hanem úgy/azért, mert megszólalásaira odafigyelnek azok, akik magukat/egymást értelmiségiként tartják számon.
Ingoványos talajon próbál trappolva menetelni, aki ma egy verseskötet kapcsán definiálni akarja az értelmiségi mibenlétét, de talán egy születésnapos költő (nyelvész, műfordító, tanár,…) kapcsán nem érdektelen a játék. Hozzunk létre – nevek és arcok mellőzésével – egy halmazt, mely nem Nádasdy Ádám tisztelőiből áll, hanem azokból, akiket Nádasdy Ádám értelmiségiként tisztel, majd a megtiszteltek körét bővítsük azokkal, akiket ők tisztelnek hasonlóan… aztán, bővítve a halmazt hajtsuk végre újra ugyanezt a műveletet. Ha így járunk el, s a tiszteletben – bár csak az „erősebb irányt” vizsgáltuk – feltételezzük a kölcsönösséget, akkor a bizonytalan számú emberből álló, viszonylag jelentős méretű halmazról biztosan állíthatjuk, hogy tagjai értelmiségiek. És, nem mellesleg a Nyírj a hajamba című kötet potenciális olvasói!
Idős egér vagyok. Egy lyukban élek,
szép nagy lakásban, ahol sok a sajt.
A kandúr, akitől tisztára félek,
nem járt itt régen. Ez jelzi a bajt:
lehet, hogy itt kushad a lyuk előtt,
némán, puhán, lélegzet-visszafojtva.
…
(Részlet az Étvágy című versből.)
Az utolsó kötet óta eltelt hét évhez viszonyítva szerény terjedelműnek tűnik a kötet, ha nem tudnánk, hogy Nádasdy Ádám nem „csak költő”, akkor akár aggódhatnánk is érte, így viszont megnyugtató a terjedelem: nyilvánvaló, hogy csak az került a kötetbe, ami fontos.
Fontos versek vannak a kötetben
Nem azért, nem attól fontosak, mert tűzijátékos nekibuzdulással lobogva-robogva megújítja a kötet a magyar költészet gondolat- és/vagy formavilágát, hanem azért, mert lényeges dolgokról szól pontosan. Nádasdy költészete nem játszi fecsegés, vagy amikor az, akkor az is fontossá válik, mert nem csacsog-gagyog-ragyog. A verseknek – végre valahol! – tétje van, legyen szó egyedüllétről, Marseillaise-t műhangon zengő csengőről, a halál utánról, a Nemzeti Színházról, vagy az édesanyánkhoz hasonlított hazáról.
…A cipőnket nézhetjük nagy zavarban,
hogy csúnya asszony az édesanyánk.
S ha fényévnyire van már a szobája,
a távolságon hüledezni kár:
a lába közül bújtatok elő,
s a szaga végig ott lesz rajtatok.
Persze, ilyen sorok alá jöhetnek a felháborodott mélymagyarosch (akinek nem inge…) kommentek, de akit nem összeszoruló szívvel megejtett gondolkodásra, hanem támadásra késztetnek a szavak, az önmaga iratkozik ki a fentebb – látszólag öncélúan – képzett halmazból, melynek tagjaira óriási felelősség hárul, ha meg akarunk maradni embernek.
