Minden korábbinál szélesebb választékot kínál az idei Berlini Nemzetközi Filmfesztivál. Csaknem 400 filmet mutatnak be, jelentős a (nagyrészt elfeledett) etnikai kisebbségekről szóló dokumentumfilmek aránya, egyszóval a szervezők bámulatra méltó munkát végeztek.
A Potsdamer Platz és környéke tele van a külföldről érkezettekkel, a földalattin szinte teljes a nyelvi kavalkád, s szemmel láthatóan mindenki élvezi a fesztivált.
Az elkövetkező napokban itt olvasható filmszemlém messze van a teljestől, de némi ízelítőt nyújt a sokféle műfajból és gazdag filmkínálatból.
Ferber Katalin,
Berlin, 2017 február
Szoros kötés (2016)
Japánul: Karera ga honki de amu toki wa (彼らが本気で編む時), Szó szerinti fordításban: Amikor tényleg mindenki köt, Angolul: Close Knit, Rendezte: és a forgatókönyvet írta: Naoko Ogigami
A film címe nem is sejteti, hogy nagyszerű filmet fogunk látni.
Tomo, a tizenegy éves kislány a főszereplő, akit anyja, nem először, egyedül hagy, hogy sokadszorra megpróbáljon egy új kapcsolatot. A kislány mindig ugyanazt eszi: háromszögletű, előre elkészített rizsszendvicset és poharas gyorslevest.
Önálló gyerek Tomo, de tekintetéből süt a szomorúság. Egy japán mondás szerint egy tízéves gyereknek már mindent tudnia kell, amit egy felnőtt tud.
Amikor megint egyedül marad, felkeresi nagybátyját, (anyja testvérét) Makiót, aki elviszi magához, de hazafele menet óvatosan felkészíti unokahúgát az új partnere (Rinko) „különlegességére”. Rinko egy idősek otthonában ápoló. Itt ismerkedett össze Makióval, mert a férfi édesanyja, vagyis Tomo nagymamája ebben az otthonban él.
A gyerek lassan érti meg, hogy Rinko, aki férfinak született, valójában nő, azaz transz nő.
Maiko és Rinko között igazi szerelem van. Tomo fürdik Rinko szeretetében, kedvességében hiszen végre családban lehet.
Ott viszont, ahol a férfi és női, társadalmilag elvárt szerep élesen elkülönül, sőt sok tekintetben egymással ellentétes, egy transz nő és egy „normális” férfi együttélése finoman szólva is botrányos.
A kislány, Tomo érzi ezt először, mégpedig az iskolában, ahol osztálytársai kinevetik, összesúgnak a háta mögött, s mielőtt ez a teljes kiközösítéshez vezetne, Tomo bátran faképnél hagyja az iskolát, de mindannyian tudjuk, talán ő is, hogy ez semmire sem megoldás.
Egyetlen fiú osztálytársa, Kai nem vesz csak részt Tomo gúnyolásában, ő a barátja, de sajnos Kai anyja elmagyarázza fiának, hogy Tomóval nem szabad barátkoznia, mert a kislány nem egy „normális” családban él.
Egy alkalommal bevásárlás közben összetalálkoznak: Rinko, Tomo, Kai és a szigorú „normális” anya, aki sajnálkozva ajánlja fel segítségét Tomónak, hiszen „nem rendes emberekkel” él a gyerek.
A kislány dühében fellöki és egy teljes flakon mosogatószert locsol végig rajta.
Azonnal megjelenik két rendőr (Japánban vagyunk), Kai anyja azonban nem tesz feljelentést. Rinko udvariasan bocsánatot kér, Tomo azonban erre nem hajlandó.
Hazatérve Rinko megpróbálja a kislánynak elmagyarázni, hogy minden megaláztatást, minden sértést, s az emiatt érzett dühöt el kell fojtania: ő megtanult kötni, s miközben szorgosan számolja a kötés mintáját, az összes indulatát kiadja. Káromkodik, szitkozódik, s közben köt.
Ekkor érti meg Tomo, mi az a sok se nem zokni, se nem kesztyű alakú kötött darab a lakásban, melyeket addig értetlenül nézegetett.
Rinko elmagyarázza neki, hogy egy buddhista hagyomány szerint száznyolcszor kell megkötnie a már átoperált szervének „modelljét” ahhoz, hogy valóban nővé válhasson. Megtanítja Tomót is kötni, aztán Makio is kötni kezd. Lassan minden reményük megvan, hogy Rinkót a hivatal is nőként anyakönyvezze, s ha ez megtörténik, összeházasodhasson végre szerelmével és örökbe fogadhassák Tomót.
Egy este (titokzatos be- vagy feljelentés nyomán) megjelenik a lakásukon a Gyermekvédelmi Hatóság három hivatalnoka. Alaposan megvizsgálják a kislányt, de semmi bizonyítékot nem találnak arra, hogy a gyereket bárki verné. Dolgavégezetlenül távoznak.
Kai, Tomo osztálytársa és barátja öngyilkosságot kísérel meg, szerencsére megmentik, s mi, a nézők szavak nélkül is értjük, hogy ez a tizenegy éves kisfiú tehetetlen saját anyja kirekesztő gyűlöletével szemben.
A tengerparton hárman, a már majdnem-család ünnepélyesen elégeti az elkészült száznyolc darab kötött holmit: semmi sem hiányzik már ahhoz, hogy igazi család lehessenek.
Ekkor bukkan fel újra Tomo mamája, Hiromi. Ez valóban katarzis, hiszen a kislánynak az anyukájára van szüksége, az ő ölelésére, az ő szeretetére, az ő főztjére, az ő mosolyára. Hiromi zokogva ismeri be, hogy retteg, mert nem tudja, hogyan is kellene szerető anyának lennie.
Tomo még egy éjszakát a nagybátyjával és Rinkóval tölt, aztán hazamegy, ahol persze megint üres lakás fogadja, de most legalább rend van és tisztaság, nem úgy mint a film kezdő képsoraiban. Végre otthon van. Tomo reménykedik, s vele együtt mi nézők is, hogy anyukája végre megtanulja szeretni a saját gyerekét.
Úgy vélem, nem véletlen, hogy ezt a filmet is női rendező (és forgatókönyvíró) készítette, hasonlóan a tavaly bemutatott Bablekvár című filmhez. (A Librarius.hu-n itt jelent meg róla ismertetés.)
A Szoros kötés az egyik legjobb film, amit az utóbbi időben láttam. Valahol Japánban, a hétköznapokban egy normális történetet látunk. Nem a főszereplők teszik ezt abnormálissá, hanem a környezetükben élők bigottsága és a tolerancia teljes hiánya.
Február 25-én kezdik el vetíteni a mozikban.
