Széll Kálmánné Vörösmarty Ilona: Emlékeim / Deák Ferenc politikai és magánéletéből – Szépmíves könyvek, 2017 – 144 oldal, kemény táblás kötés védőborítóval – ISBN 978-6155-6622-70
Vannak a „téremberek”, akikről az utca embere nem sokat tud, de a nevüket ismeri, hiszen, ha máskor nem, hát közlekedés közben bevésődik. A Moszkva tér régi új nevét arról a magyar politikusról kapta, akinek felesége a szintén „térré érett” Vörösmarty Mihály leánya, Ilona volt. Innen a harmadik megálló a Deák tér, de a kapcsolat ennél szorosabb, hiszen a Szózat szerzőjének halála után Deák Ferenc volt Ilona gyámapja, s ha úgy tetszik, Széll Kálmán gyámapósa.
Miféle ember volt Deák Ferenc?
Erre a kérdésre jórészt még azok is csak hümmögnek, akiknek felrémlik, hogy idén kellene ünnepelnünk a Kiegyezés százötvenedik évfordulóját. Az biztos, hogy Deákot nem a külseje, a gazdagsága, vagy frivol életvitele miatt tartjuk számon a nemzet nagyjai között. Ha valami megmaradt Deák kapcsán az emberek fejében, akkor az talán annyi, hogy elveihez és hazájához hűséges ember volt, aki – milyen szokatlan ezt leírni – nem keresett meggazdagodási lehetőséget a politikában, és nem vágyott címekre és kitüntetésekre sem. A kiegyezést követően Ferenc József szerette volna kézzel fogható bizonyítékát adni hálájának, de Deák – Andrássy Gyula közvetítésével – még azt is elutasította, hogy egy arcképet elfogadjon az uralkodói párról. Miért?
Ha a király és a királyné arcképeiket adnák neki – az emberek azt mondanák: Az arcképek kerete milliókat ér. S neki nem állana hatalmában az emberekből kiirtani ezt a hitet.
– meséli emlékirataiban a gyámleány. A számtalan személyes hangvételű, és más forrásból meg nem ismerhető történet között az egyik legmeglepőbb talán a pusztaszentlászlói rablás. 1863 tavaszán, mint sok más alkalommal Deák Ferenc sógoráék vidéki birtokán múlatta az időt, s egyik este egyedül volt, mikor a fegyveresek rátörtek. Deák közölte velük, hogy ő csak vendég a háznál, így a rablók megvárták, míg a házigazda, Osterhueber József is hazatér, s tőle követeltek pénzt és egyéb értékeket. Miután Osterhueber átadta a házban található készpénzt, a rablók még többet követeltek, s mert nem volt, ezért ütlegelni kezdték a házigazdát. Ekkor lépett közbe Deák Ferenc, és kérés nélkül felajánlotta a saját pénzét. Osterhueber megmenekült Hajnal János ütlegeitől, és a rablás Deák Ferenc szobájában folytatódott, ahol a készpénz átadása után elvették Deák arany zsebóráját is.
Régi, szíves emlék nekem ez az óra, János; jó és rossz időben hű társam volt: nehezen tudnék megválni tőle. Mondjon helyet, hová érte küldethetek, s amint pénzhez jutok, kiváltanám
– mondta Deák, s a rablók vezére ennek hatására az aranyórát az hozzá tartózó aranylánccal együtt visszaadta a tulajdonosnak. Ilyen ember volt Deák Ferenc.
Ilyen ember is volt Deák Ferenc, s ha valaki kíváncsi a többi történetre, mert kíváncsi az emberre, aki a húszezresről tekint ránk, az nyugodtan forduljon Vörösmarty Ilona különös nyelvezetű emlékirataihoz.
