Játszódik Krisztus előtt 75-ben, Pharmacussa szigetén, véletlenül sem itt és most, mégis minimum nyugtalanító, helyenként kétségbeejtő világállapotot és perspektívákat vagy éppen azok hiányát vetíti előre Horváth Illés első rendezése, a KÖZTÁRSASÁG. A kalózok idealista elvekből, erőszakból és illúziókból tákolt köztársasága, és Róma birodalmi politikája egy készülődő kis zsarnok kezén. Szálinger Balázs dolgozata a különféle kollaboráns és áldozat típusok tablója mellett nagyon alaposan építi és mutatja fel a moral insanity világra szabadulását és despotává érését. 2012-ben a darab elnyerte az évad legjobb magyar drámája díjat. Gaius, a későbbi Caesar a 40 napos fogságban hatalomtechnikai leckéket vesz a kalózoktól, akiknek kispályás idealizmusa egy nagyobb léptékű gátlástalanságban olvad el. Horváth Illés rendezővel beszélgettünk.
A téma talált meg téged, vagy te gondoltad azt valamiért, hogy ezt a darabot mindenképp meg kell rendezned?
Ez utóbbi történt. Évekkel ezelőtt úgy találkoztam ezzel a darabbal, hogy felkértek, játsszam el a magyarországi ősbemutatón Cézár szerepét, de akkor nem tudtam elvállalni, viszont rögtön beleszerettem ebbe a szövegbe, méghozzá nagyon. Nem is a szerep, hanem az egész ragadta meg a fantáziámat. Egyből láttam magam előtt, mint egy filmet, és utána mindenképp akartam, hogy közöm legyen ehhez a darabhoz. A történet második stációja, hogy a Magyar Színház előző vezetésének odaadtam, akkor még nem, mint rendező, csak, hogy ez egy nagyszerű magyar darab, amit be kéne mutatni. Műsorra is tűzték, de a színház új vezetése már nem akarta megvalósítani, így másodszor is elestem tőle. Aztán eltelt egy újabb év, és azt gondoltam, hogy azért sem hagyom annyiban. Ha máshogy nem, akkor megcsinálom én. Különben is szerettem volna kipróbálni magam a rendezésben is, de ha nem lett volna ez a darab, akkor nem biztos, hogy nekivágok ennek az új folyónak.
A Magyar Színház színészeként vágtál bele, hogyan?
Kicsit több, mint egy évvel ezelőtt ősszel ültem a színház öltözőjében, lógattam a fejem, és arra gondoltam, hogy márpedig én most a saját kezembe veszem a sorsomat. Nehogy az történjen velem, mint általában egy magyar színésszel, az, amit történtetnek velem, hanem megpróbálok másképp élni egy kicsit. Megkerestem Orlai Tibort, ő azt mondta, írjak egy szinopszist, ezt másnapra megírtam, és onnantól kezdve minden ment tovább, és persze újabb és újabb feladatok elé állított. Most már nem volt mese, ez volt az első zöld lámpa, de össze kellett szedni az előadáshoz a hiányzó lóvét.
Mint debütáló rendező nagyon pozitív kritikákat kaptál.
Minden várakozásomat és a legvadabb reményeimet is felülmúlta az, ami történt velünk Zsámbékon. Egyrészt ott van az intézmény, ami gyakorlatilag haldoklik, tíz emberek lézengtek a zsámbéki előadásokon, teljesen össze is szartam magam, hogy egy ekkora produkcióval, amiben ennyi ember munkája és ennyi pénz van, mi lesz, ha nem jön a közönség. De hihetetlen siker, amit elértünk, végül mindháromszor teltházzal ment az előadás és olyanok is kijöttek, akik korábban azt sem tudták, hogy a bázis a világon van, és hogy egyáltalán micsoda, köztük nagyon sok fiatal. Teljesen civilek között is tetszést váltottunk ki, és olyan kritikák jelentek meg, mintha én rendeltem volna őket pénzért. Olyan volt, mint egy álom. Ehhez hozzá tartozik, hogy nagyon keményen melóztunk. A pénzen kívül, ami megelőlegezett bizalom volt, kellett a színészek, barátok odaadása, hogy eljöjjenek félpénzért, ingyen, akárhogy segíteni. Nagyon jó volt látni, hogy mindenki lelkesedésből dolgozik, azok is, akik szívességből jöttek, miközben az egészet minden szegmensre kiterjesztett figyelemmel és koncentrációval kellett végigcsinálni. Általában mire reggel bementem egy próbára, már idegroncs voltam attól, hogy mi mindent kell egyszerre kézben tartani, hogy ez az egész nagy gépezet csak úgy a semmiből létrejöjjön. Amikor ott voltunk a végén, és ott állt az a tömeg, az olyan volt, mint amikor az ember lefutja a maratont és a végén felemelik. Extatikus élmény volt mindannyiunknak.
Az életed más területeire is kihat ez a jó széria?
Az az igazság, hogy azóta egy sor olyan dolog történt velem, amit egy évvel ezelőtt még el se tudtam volna képzelni, teljesen új irányokba kanyarodik az életem, de tulajdonképpen ez is volt a cél. A perspektíváim és az ambícióim már egészen másfelé mutatnak, éppen ennek az előadásnak köszönhetően.
A Trafó-beli bemutatóra készültök. A zsámbéki légvédelmi rakétabázis sztalkeres időtlenségéből, a beton és a rozsda beszédes enyészetéből a Köztársaság beköltözik a kőszínházba. Mivel jár ez?
A bázis a maga lepusztult romantikájával nekem tökéletes helyszínnek tűnt ehhez az előadáshoz. Ezek a kalózok ott bujkálnak egy szigeten, rablott holmit, fegyvereket meg rabszolgákat rejtegetnek, kommandóznak – minderre egy ilyen valódi matériákkal rendelkező hely nagyon alkalmasnak tűnt, sokkal alkalmasabbnak, mint egy színház gumiszőnyege. Félelmeket keltett bennem, hogy mi lesz, ha eltűnik ez a közeg és ez a miliő, amibe én ezt kitaláltam, mert tényleg óriási ereje volt a helyszínnek és el akartam kerülni, hogy mindez balettszőnyegen, fekete takarásban jelenjen meg. Hiányozni fog és furcsa lesz, de az előadás igazi értékeihez, Balázs szövegéhez és a színészi játékhoz képest ez csak egy plusz. Bízom benne, hogy nemcsak a fák, a hangár és a rozsdás vasajtók miatt volt jó az előadás. A Trafó különben is a legalkalmasabb hely Budapesten, ahol nagyszerű díszletet tudunk építeni.
A történet a fikció és történelmi tények határán egyensúlyoz. A költői szöveg miatt pedig – de az összetettsége miatt is –, nagyon elemelt, egyszerre szimbolikus és véresen valóságos. Mennyire inspirált a darab erőteljesen áthallásos jellege?
Ez volt az, amit az első percben megláttam benne, nem tudott mást jelenteni. A gátlástalanság, pimaszság, illetve a másik emberen való átlépés képessége, az a formátum jelenik itt meg, amelyik egy abszolút vesztes, kiszolgáltatott és életveszélyes helyzetet egyedül képes átfordítani. Amitől ez érdekes, az ennek már egy sor további részletkérdése: Hogyan kell értékelnünk egy ilyen formátumot, a tagadhatatlan képességet és tehetséget, mert tulajdonképpen az, és a többi szereplőn keresztül is érdekelt, hogy hogyan születik a szörnyeteg. Mi az útja, mik a motivációi. Nagyon el akartam kerülni, hogy a gonoszság valamilyen adott, eleve elrendelt tulajdonságként jelenjen meg. Van, aki szörny és gyilkos. De ennél jóval árnyaltabb a dolog. Még egy ilyen nagyformátumú gyilkosnak is az emberi motivációi érdekeltek. Mitől lesz az, ami, milyen döntéseket hoz meg, mi ambicionálja, vagy a kisember hogyan lép arra az útra, hogy tömeggyilkos legyen, hogyan fogadja el, sőt választja és szolgálja a zsarnokságot. De az érzelmek egész skálája is érdekelt. Hogyan lehet minden körülmények között és mégis minden közegben szeretni, a szerelem és a szeretet minden relációját megtalálni egy mocskos és aljas közegben, ami tele van mindenféle rendű és rangú gyilkosokkal. A szeretet mindenütt fellelhető, attól ember az ember, de a gyűlölet ugyan úgy. Az egyik Cézár, a másik kalózbirodalmat épít, de mindegyik be tud szarni, mindegyiknek vannak fájdalmai, gyengeségei. A nagy kicsisége, a kicsi nagysága, és hogy hogyan torzulnak el személyiségek.
Minden direkt jellege, megfeleltethetősége ellenére sem csináltatok a darabból tézisdrámát.
Ezt mindenképpen el akartam kerülni, de azért sem kellett forszírozni nagyon, mert a történelmi tények arról szólnak, hogy volt egy civilizáció, volt egy Római Birodalom, ami a belső erózió miatt kalózok, bűnözők martaléka lett. E vonatkozásban is briliáns Balázs szövege. Van egy történet, ami megmutatja az együttállásokat. Olyan mondatok vannak benne, mint hogy: „Róma most falja fel saját magát.” – Talán a premier napján, éppen rohangáltam egyik helyszínről a másikra, már jöttek a nézők, mögöttem két úr jött, két néző, akik megszólítottak. Kiderült, hogy én rendezem az előadást és kérdezték, hogy diktatúrapárti vagy demokráciapárti lesz-e. Nézzék, én annak örülnék a legjobban, válaszoltam nekik, ha önök ketten úgy jönnének ki az előadásról, hogy ön az egyikről, a partnere pedig éppen az ellenkezőjéről lenne meggyőződve, és ezen vitatkoznának egész este. Mert, ha egy előadás el tudja érni, hogy embereket foglalkoztat, és miután a ruhatárban átvették a kabátjukat nem a gázszámláról beszélgetnek, akkor a színház betöltötte a funkcióját.
