A legnagyobb európai kisebbségek közé került az orosz! – harsant az örömkiáltás a rendszerváltás idején. Hivatkozni lehet majd arra, ahogy Moszkva megoldja „a határon túli oroszok” kérdését. Mintákat fog adni a problémák kezeléséhez.
Most már láttuk a mintákat Donyeckben és a Krímben, s nem gondolnám, hogy oly gyakran fogunk apellálni e megoldásokra, amelyek egyébként a problémákat bizonyosan a felszínen fogják tartani…
A posztszovjet térség mélységeit és magasságait lehetetlen áttekinteni, de próbálkozzunk legalább. Ezért olvastam el például – egy kis késéssel – a belorusz Uladzimir Nyakljajeu (1946) Kandúr a zsákban című novelláskötetét és az utószót, amelyet Eddy R. Shaposhnikov írt.
Fehéroroszország. Mit tudtunk róla? Jószerével semmit. Annyit igen, hogy a Szovjetunió széthullásának idején megvalósult minden beloruszok ősi álma: 1991-ben létrejött a független Belarusz Köztársaság: „[…] az ország hivatalos nyelve a belorusz lett, zászlaja a fehér-piros-fehér. A két évszázados elnyomás után végre megindult a belorusz nyelv gyors fejlődése. Lukasenka hatalomra jutása ezt a folyamatot egy csapásra leállította: 1995. május 14-én népszavazást tartottak, amelynek az lett az »eredménye«, hogy az orosz nyelvet a belorusszal azonos rangra emelték, és a szovjet típusú állami zászlót és címert fogadták el az ország legfőbb jelképeiként. A gyakorlatban ezzel újra kezdetét vette mindennek az elnyomása, ami belorusz.
A majd’ tízmilliós országban, az óvodától az egyetemig mindössze kétszázezer fiatal juthat anyanyelvi, vagy esetleg két tannyelvű képzéshez.
Az országban nincsen belorusz nyelvű tévécsatorna, pontosabban egyetlenegy ilyen van, a külföldről sugárzó, független Belsat. Az állami hivatalok közül csupán a Kulturális Minisztérium használja viszonylag rendszeresen kommunikációja során a belorusz nyelvet” – olvassuk az utószóban.
Az új diktátor, Lukasenka puskalövés nélkül visszaállította a szovjet típusú, régi diktatúrát. Programja az írásunk címéül választott idézet. Továbbá még ilyeneket nyilatkozik: „Lucsse bity diktatorom csem golubim”: jobb diktátornak lenni, mint buzinak. Aki nem hiszi, nézze meg! Van hozzá angol fölirat is:
Így lett könyvünk szerzője, Uladzimir Nyakljajeu a szó rendszerváltás előtti értelmében: ellenzéki. Aki mozgalmat alapít majd kilép belőle és újat hoz létre. Aki elnökjelöltként indul a választásokon. Akit időnként begyűjtenek a zsaruk. Aki ellen kafkai eljárásokat folytatnak és leütik az utcán…
Nem volt ez nálunk sem annyira régen. Illetve nagyon rég volt. Aki a rendszerváltás első éveiben született, ma már diplomás fiatal, s azokról az időkről mint történelemről olvas – ha érdekli egyáltalán.
Nyakljajeut érdekli! Prózakötetében sok a politika. Holott úgy gondoltuk annak idején: a rendszerváltás azt is hozta, hogy soha többet nincs kényszer, hogy politikával foglalkozzon az irodalom (és fordítva). Nyakljajeu ellenben talán annak örül, hogy még több politikáról írhat! Mert például, amit a létező Szovjetunió idején nem tehetett: foglalkozhat az erőszakos nyelvi oroszosítással. Amiről Kárpátalján magyar tapasztalatunk is van… Tajset, Szibéria című elbeszélésében – amelyet könyvének magyar kiadása számára írt a szerző – így beszél egy volt fegyenc: „Ugyanúgy, mint te, én is belorusz vagyok, vezetéknevem, mint apámé – Vuha, de a szovjet községi tanácsban Vuhaunak jegyeztek be. Azonban itt, a lágerben, a szabaduló flepnimre így írták Vuha. A részeg parancsnok lefelejtette a végét, és olyan lett a nevem, mint az eredeti belorusz volt.”
Több mint hatvan éve, hogy Sztálin elpatkolt, Uladzimir Nyakljajeu novelláiban mégis úgy van jelen, mintha tegnap még élt volna. A seb nagysága és mélysége számít? Egy példa: az 1937. október 29-ről 30-ra virradó éjszakán huszonkét költőt lőttek főbe; a sztálini diktatúra sokkal nagyobb sebet hagyott a belorusz népen, mint amekkorát elképzelni tudunk. Ha ki belenéz, ma is tisztán látja benne a rémalakot, Joszif Visszarionovicsot.
Ahogy olvastam Nyakljajeu prózáját, gyakran eszembe jutott, hogy ki kellene bővíteni a rokonnép fogalmát. Azokkal a népekkel, akikkel közös szenvedéstörténetünk van. A beloruszok ekképpen rokonaink lehetnének. Közös szenvedésünk: a Szovjetunió – és ami utána következett.
(Ab Ovo Kiadó, Budapest. Fordította: Bárász Péter. Az utószó Kispál Róbert fordítása.)
