A posztszovjet térség mélységeit és magasságait lehetetlen áttekinteni, de próbálkozzunk legalább. Ezért olvastam el például a belorusz Uladzimir Nyakljajeu (1946) Kandúr a zsákban című novelláskötetét – írta Zelei Miklós Népemet a civilizált világba nem vezetem című cikkében. Itt a könyv műfordítójának, Bárász Péternek kalandos történetét adjuk közre arról, hogyan lett műfordító.
J.-vel (Jazep Januškievič, belorusz levéltári kutató, irodalomtörténész, író, műfordító – a szerk.) egy kupéban utaztunk a vonaton, Varsóban szállt fel ő is, ő Minszkbe tartott, én pedig csak Bresztig jöttem. Ez még 2008. májusában történt. Fura egy alak volt, amíg erősen ránk nem esteledett, majd hogy nem folyamatosan telefonált, hol lengyelül, hol beloruszul – én élőben akkor hallottam először olyat, hogy az irodalmi beloruszt beszélje valaki. Ha odafigyelek, akkor sem értettem volna, bár a lengyel már nem okozott gondot, hisz minden Breszt-Budapest utam keresztülszelte a fél Lengyelországot – és énrám bizony ragadnak a nyelvek.
Figyelmeztetett mindenkit, hogy éppen aznap vezetett be a belorusz vám egy újabb korlátozást: az országba maximum öt (vagy talán tíz – nem emlékszem) pár zoknit vihet be egy ember vámmentesen. Én persze visszakérdeztem, hogy a tiszta is számít-e, vagy csak a piszkos? Evvel kezdődött a barátságunk 🙂
Egymást nem ismerő utasok, akik talán soha többé nem is találkoznak, mindenféléről beszélgetnek – ki-ki talán az őt leginkább foglalkoztató témáról. J. esetében ez Vincent Dunyin-Marcinkevics (1808-1884), a modern belorusz irodalom megalapítója. Hát én tudtam róla, hogy kicsoda, sőt valami keveset olvastam is tőle – akkoriban persze orosz fordításban. Ezért egy külföldinek nyilvános ölelés jár!
Már akkor is volt, mint ma, különböző zászlókkal díszített névjegyem, adtam egyet, de válaszul sem névjegyet, sem telefonszámot, semmit nem – még a keresztnevét sem – kaptam. Jóval később értettem csak meg, hogy attól félt: már megint egy provokátorral akadt össze. [Azokban az időkben rúgták ki minden pozíciójából és vették feketelistára. Majdnem nyolc évnek kellett eltelnie, hogy állást tudjon találni, de addigra elszokott már attól, hogy főnöksége legyen, akinek bizony még a levéltári kutatómunkában is «szót kell fogadni».]
Körülbelül egy évvel később jelentkezett: valamilyen szöveget kért, hogy fordítsak le magyarról oroszra, amit aztán ő áttesz beloruszra és úgy közli le. A munkát megcsináltuk, bár nyomtatásban nem jelenhetett meg (feketelista!), de az aktív kapcsolat innen datálódik. Agitált, hogy kezdjek műfordítani, nekem nem nagyon tetszett az ötlet, de amikor 2009 őszén megajándékozott Sergiusz Piasecki (1901-1964) «A Nagymedve szerelmese» c. csempészregényével lengyel eredetiben plusz a saját belorusz fordításában, élvezettel olvastam – nem is tudtam addig, hogy ennyire jól értek lengyelül :). A fordításába is belekezdtem (Dr. Tóth Attila már nem élt, munkám alig-alig volt), de semmi örömömet nem leltem benne – nagyon is embert próbáló ez a munka, nem is nekem való, hisz nem vagyok én irodalmár. Időmet agyoncsapandó, fordítgattam, de tudtam, hogy végül az egész megy a szemétkosárba.
2009. december 23-án ismét Minszkben voltam. Korábbi munkahelyén, a belorusz Tudományos Akadémián ebédeltünk vele, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy a műfordítási «nehézségeimet» megbeszélni (nem igazán voltak ilyenek – mint már mondtam, egyszerűen sehogy sem akaródzott komolyan foglalkoznom evvel a tevékenységgel, mint olyannal), az Akadémia elnökhelyettese, Jakub Kolasz (1882-1956, a belorusz költészet és próza egyik klasszikusa) szobájában ültünk le. Ez valami olyasmi, mintha Arany Jánosnak, az Akadémia főtitkárának az íróasztalánál olvasnánk verset! Múzeum az eredeti berendezésekkel: képek, hatalmas cserepes növények, könyvespolcok, öblös bőrkarosszékek, hatalmas antik asztal, Kolasz tollai, ceruzái – az utóbbiak még írnak is (kipróbáltam!).
És akkor ennél az asztalnál J. egyszer csak odatesz egy tiszta fehér lapot a Piasecki-könyv mellé (ahol kinyílt), Kolasz ceruzája mellé pedig egy golyóstollat. Villámgyorsan kezdtem vetni a sorokat, persze szótár nem volt nálam – később kellett javítgatni, de mikor nem kell? Hát így lettem műfordító…
Azóta is, ha szépirodalmat fordítok, mindig magam elé teszem Arany János arcképét, amit Anyutól örököltem! Akár hiszitek, akár nem – segít 🙂
