Michael Walden: Eshtar / első és második könyv – Metropolis Media, 2016 – 494 oldal és 490 oldal, puha kötés – ISBN 978-615-5508-62-2 / 978-615-5628-09-2
Ha az utazás megoldható lenne, akkor az ember már elfoglalta volna a világűr lakható(vá tehető) részeit, bár ez ma még inkább „csak” irodalmi téma, mégis sokakat izgat. Joggal.
Michael Walden sok szempontból szokatlan, s talán éppen ezért (is) élvezetes történetfolyammal lepte meg a magyar sci-fi rajongókat (és ha beszélhetünk olvasói nyitottságról, akkor nem csak őket). Az Eshtar című trilógia két megjelent kötetéből egy olyan alternatív valóság bontakozik ki (több szálon), mely úgy szakad el a „földi valóságtól”, hogy közben – az írói szabadságot nem korlátozva – sok szálon kötődik hozzá. A javarészt egy távoli bolygón játszódó történet úgy indul el napjaink ismert világából, hogy szinte azonnal elveszi az olvasótól az időbeli kapaszkodókat. Ezzel pedig megteremti a lehetőségét annak, hogy beszámoljon egy új civilizáció ezer-ezerötszáz évéről, s közben elmerüljön egy másik (általunk is ismert) történelem – gyakorlatilag szabadon választott – elemei között. De ezen a ponton elkerülhetetlen egy kis spoilerezés, egy látszólagos kezdőpont kijelölése:
A történet főhőse Vittorya és apja, a nyugalmazott tengerész Steven Howard kapitány egy titkos NASA-projekthez csatlakoznak, melynek célja utánpótlást vinni az Inisfael nevű bolygón létrehozott kolóniára. Az „átváltásnak” nevezett utazás technikai hátterének bemutatásával – bár ezt talán néhányan fájlalhatják – szerencsére nem untatja a szerző az olvasót. A lényeg az, hogy az utazók – az eredeti szándéktól és tervtől látszólag eltérően – nagyjából egy évezreddel később tűnnek fel a bolygón, mint az előző transzport utasai. Mire Vittorya és csapata megérkezik, addigra az emberiség megtelepedett és nagyjából belakta a bolygót: a NASA csak egy távoli, homályos eredetmítosz része, s a bolygót benépesítő, államokba szerveződött és saját civilizációt teremtő emberek ismeretanyagában nagyjából akkora szerepe van, mint a mi kultúránkban a honfoglalásnak.
Michael Walden ezzel a csavarral és még néhány apró, de lényeges momentummal megteremti a lehetőségét annak, hogy szabadon engedje fejlődni az új civilizációt. Szerencsére – és ezen a ponton is más, mint egy átlagos sci-fi – érdeklődésének középpontjában nem a műszaki-technikai fejlődés, módosulás vagy visszafejlődés áll, abból pont annyit kapunk, hogy megértsük, hogy ezek a folyamatok is az emberben, a közösségben gyökerező viselkedési mintáknak és folyamatoknak vannak alávetve. Téved, aki azt hiszi, hogy a/egy világ fejlődése racionális mintákat követ(het), saját ketrecébe kapaszkodik, aki azzal molyol, hogy egy másik – a regényben létező világ – elemeit „természettudományos alapon” ízekre szedje. Ez a regény, bár például a repülést lehetővé tevő Armstrong-Harris generátor kapcsán felvillantja a műszaki nyünyükézés lehetőségét, mégis inkább más, számomra fontosabb dolgokkal foglakozik…
…akkor is, amikor bevonja a történetbe az időszámításunk előtti Mezopotámiát, a nyolcvanas évek Szovjetunióját, vagy az Inisfael Vittorya utáni évszázadait. És akkor még nem is említettük a XVI. századi Itáliát! Michael Walden úgy fonja össze a történet különböző szálait, hogy a kapcsolódási pontok megtalálása – gyaníthatóan a megjelenésre váró harmadik kötet végéig – fenntartja az olvasó kíváncsiságát.
Azt nyilván nem állítom, hogy az elmúlt évek legjobb regényéről van szó, de abban biztos vagyok, hogy az Eshtar című regénytrilógiában – a ki nem gyomlált hibák mellett is – több van, mint arra számítottam. Nem vagyok megveszekedett szájenszfiksön-rajongó, de tényleg várom a harmadik kötetet.
***
Annak, akit az első Esthar-könyv elolvasása után(!) mélyebben is érdekelnek a regényben felvetett gondolatok, nyugodt szívvel ajánljuk András Bálint pszichológus személyes/szakmai bejegyzéseit Michael Walden regényéről: elméleti bevezető, a könyv vallással és tudománnyal kapcsolatos aspektusai és a karakterek.
