Sarah egyedül volt a vendégszobában, és olyan érzés kerítette
hatalmába, amit az emberek gyakran éreznek mások otthonában:
éhség gyötörte, de képtelen volt kimenni az üres konyhába,
hogy más kenyeresdobozában néhány szelet kenyér után
kutasson, és kivegye a vajat a hűtőből. Émelygő, korgó gyomra
összeszűkült. Nicky szüleinél képtelen volt önmaga lenni.
A házat hamu és régi bútorfény finom illata járta át, a magas
ablakkereteken keresztülfújt a szél, és ha jobban feltámadt, meg
is zörgette őket. Bárcsak itt lenne vele Nicky! Szerette volna a
fiú régi farmeringébe fúrni az arcát, és akkor újra minden rendben
lenne. Nicky testvére legénybúcsút szervezett, és nem árulták
el neki, hol tartják. Markot ismerve biztosan valahol Skóciában
vadásznak. Még Sarah testvérét, Charlie-t is magukkal
vitték, aki olyan képet vágott, mintha túszul ejtették volna, amikor
elhajtottak az autóval.
Sarah és a szülei Birminghamből autóztak ide, hogy segítsenek
az esküvő előkészületeiben, noha már nem sok tennivaló
maradt, legalábbis a konyhába kitett lista szerint. Sarah a hálószoba
ablakához lépett. A Colchester-ház híres volt arról, hogy
milyen fantasztikus kilátás nyílik onnan a vidékre. A falu szélén,
a domb legtetején állt, szimmetrikus pompájával nézett kilométernyi
mezőkre, néha látszott a Dove folyó ragyogása, a szél
pedig egyfolytában mozgásban tartotta a fákat.
A ház mögött húzódott a középkori templom kertjét övező
fal. Vasárnap reggelenként olyan hihetetlen hangon szólt a harang,
mint amikor egy kovácsműhelyben kalapálnak. Colchesterék
meglepődtek, amikor Sarah megemlítette nekik az egész
házat betöltő, fülsiketítő zajt.
Az arcát a nap felé fordította, becsukta égő, viszkető szemét.
Az utóbbi néhány éjszaka nem mert elaludni; az alvás mostanában
visszarepítette őt az elfeledni kívánt napokba, de az álmok
újra előhoztak mindent. Izzadtan ébredt fel a sötétben, a villanykapcsolót
próbálta kitapogatni. Reggelre aztán minden más
lett, a szobát megtöltötte a nyár tiszta fénye. Nem tehetett mást,
várnia kellett, hogy halványuljon az emlék.
Egyszer majdnem elmondta Nickynek, megpróbálta feltárni
előtte, mi történt. Azt, hogy mi lett belőle. A szavak azonban
cserben hagyták. A homlokát az ablaküvegnek nyomta.
Látta a kertben a sátrat és a munkásokat, akik egész nap a felállításán
dolgoztak. Még két nap, és férjnél lesz. A gyomra újra
összeszorult. Látta magát, ahogy a falusi templom padsorai közt
lépked. A tekintetek felé fordulnak, az arcokon mosoly. Fréziák
átható illatát érzi.
Előző este megbetegedett a helybéli pap, mire Alice döbbenten
közölte, hogy ilyen rövid idő alatt képtelenség keríteni egy
másikat. De mivel az apja tiszteletesként tevékenykedett, csak
felütötte a papok hivatalos listáját, és talált is megoldást egy Cyril
nevű régi barát személyében.
– Emlékszel rá, ugye? – kérdezte az apja, amikor másnap
reggelinél közölte a hírt. – Cyril most már kanonok. Évek óta
nem láttam.
Sarah bólintott. Mosolygott a hír hallatán. Aztán furcsán savanyúnak
érezte a kávéjában a tejet. A helyiséget füstölt szalonna
zsíros illata lengte be. Felállt, hogy a mosogatóhoz vigye a
csészéjét, és diszkréten kiöntse, de amikor a konyhába lépett,
hirtelen csörömpölést hallott. Látta a csészét darabokra törve a
padlón, a farmerja aljára sárgás kávéfoltok fröccsentek. Az ujjai
egyszerűen elengedték, nem tartották tovább. Letérdelt, hogy
összeszedje, de amikor lehajtotta a fejét, hirtelen megszédült.
Néhány pillanattal később mindent újra tisztán látott volt.
A csészét felsöpörték, a padlót felmosták. Minden visszatért a
rendes kerékvágásba, a nap tovább folytatódott.
Az udvaron a munkások már pakolták el a szerszámokat.
Nézte őket, ahogy becsukják a furgon ajtajait, és elindulnak a
falu felé.
Lesurrant a lépcsőn, ki az udvarra. A szandálja alatt forró volt
a ház körül futó kockakő. Nadrágszára a füvet söpörte, ahogy
ment, hogy belessen a sátorba.
Valaki más esküvője lesz. Az összenyomott füvön felstószolt
deszkalapok várták, hogy pár nap múlva táncparkett legyen belőlük.
A sátor túlsó végében Nicky anyja éppen Alannel, a
szervezővel beszélgetett. Túl késő, hogy kisurranjon, és ne vegyék
észre.
– Sarah, drágám! – integetett felé Alice. – Épp a legjobbkor!
Döntést kell hoznunk. – Kinyitott egy füzetecskét, amelyben
kerek asztalok és aranyszínű székek fotói voltak, tengernyi virággal
és csillogó étkészletekkel. – Nem túlzás egy kicsit, ha
aranyszínű székeket hozatunk? Alan azt mondja, gond van a fehérrel,
nem lesz elég belőle. Szerinted nem túlzás ez egy kicsit?
Mert szerintem fantasztikusan fog kinézni – mondta Alice, akinek
szőke haja be volt göndörítve, száján kifogástalan rúzs fénylett,
de apró arcán most nyugtalan ránc jelent meg.
– Igen.
– Túlzás, vagy szerinted is nagyon jól mutat majd?
Sarah nem felelt. Colchesterékkel egy nyelvet beszéltek
ugyan, de mégsem: az ő beszédjükben a szavak sokkal nagyobb
súlyt kapnak, és teljesen más értéket. Az esküvőn nem szalvéta
lesz, hanem asztalkendő. Most is valami jó választ kellene adnia.
Tulajdonképpen sokkal egyszerűbb, ha úgy gondol ezekre a
dolgokra, mint amelyek Nicky anyjának fontosak, mert az ő esküvőjéhez
semmi közük, igazán semmi.
– Jól mutat majd.
– Nagyszerű! Alan, tehát itt a válasz, Sarah az aranyszínű
székeket szeretné. – Becsukta a brosúrát, és mosolyogva a melléhez
szorította. – Sarah, drágám, csakis te számítasz, ez az esküvő
a te nagy napod lesz! Mi meg azt akarjuk, hogy minden
rendben legyen – mondta, és szinte szánakozva veregette meg a
lány karját. – Persze teljes mértékben a mi hibánk, hogy olyan
sok vendéget kell leültetnünk – folytatta.
– Kétszázötvenet! – bólintott Alan. – Ez valóban nagy esküvő
lesz.
Sarah maga mögött hagyta a sátrat és a letaposott fű szomorú
illatát. A pázsit szélén öreg almafa állt, szürke kérgén zöld moha
jelezte, hogy melyik oldalról kapja az esőt – most élénken ragyogott
az esti napfényben. Egy futórózsa nőtt bele és terjedt el
az ágak között, a látványa egyszerű, de gyönyörű volt. Pár héttel
ezelőtt Nickyvel ült itt kint késő este, a hatalmas hold a horizonton
pihent, egy fehér bagoly olyan csendben repült át az
udvaron, mint egy éjjeli lepke, Nicky pedig szorosan átölelte őt.
Nem tudott elképzelni ennél nagyobb boldogságot; csak Nicky
és a csókjai számítottak, ahogy ott ültek sugdolózva a sötétben.
Most is azt akarta, hogy láthassa a fiú sudár alakját, amint a pázsiton
át közelít felé, azzal a széles mosollyal az arcán, amelyet
látva úgy érezte, mindig helyreáll a világ rendje.
A fához lépett, megfogta az egyik virágot, belélegezte édes
illatát. A szirmok hűvösek voltak, akár az emberi bőr.
Azelőtt úgy gondolta, hogy az esküvő napján korán felkel, és a
nyári kertben szed egy csokorra való rózsát, narancsvirágot, nagylevelű
palástfüvet. Alice mosolygott ezen az ötleten; sőt, igazából
kinevette. Úgy vélte, jobb, ha egy igazi csokrot rendelnek a virágboltban,
egy olyan merev, semmitmondó, mesterségesen elrendezett
virágkölteményt, amelyet Sarah annyira gyűlölt. A családi
béke érdekében persze elment a virágoshoz, és barackszínű rózsákat,
krémszínű fréziákat és fátyolvirágot választott.
Ez a csokor marad itt, miután ő és Nicky elmennek.
Az anyja azt mondta, Alice-nek igaza volt a virággal kapcsolatban.
Sarah pontosan látta, hogy az anyja és az apja, ha lehet,
még nála is kényelmetlenebbül érezték magukat Nicky szüleinél.
De Fourwinds sokkal praktikusabb helyszín egy nagy esküvő
megtartására, a sátor is bőven elfér a kertben, ahogy azt Alice
ellentmondást nem tűrő hangon a tudtukra adta.
Igazán kedves volt tőle. Alice határtalan energiával rendelkezett.
Ez az egész nem lenne, ha az apja fizetéséből próbálták
volna mindezt előteremteni. Sokkal szerényebb esemény lett
volna – szendvicsekkel a templom előcsarnokában.
De volt még valami más is, valami, amit nem mondtak el Sarah-
nak; egy kellemetlen, felszín alatt fortyogó titok, amely azzal
állt összefüggésben, hogy az apja egykor ismerte Alice Colchestert.
Kiderült, hogy a háború alatt egy rövid időre Alice szüleinek
a házába telepítették. Sarah mindössze ennyit tudott. Szeretett
volna kérdezősködni, sokkal többet megtudni, de az apja nem
szívesen beszélt erről. Csak néhány információtöredéket ismert a
háborús éveket és a szülők gyerekkorát illetően. Szentimentális
dolog lett volna állandóan erről beszélni. Ha többet kérdezgeti
őket, most talán valamivel többet tudna, de az apró töredékek sosem
álltak volna össze egy érthető, megfogható egésszé.
Sarah óvatosan letört egy rózsát a tőről, egy vékony kéregszál
rajta maradt. Szedett még néhány krémszínű rózsát, aztán letört
pár narancsvirágot is. A két illat kombinációját finomnak, tisztának
találta. Ismét elindult a ház felé. Ezek a virágok ott lettek
volna egy másik esküvőn, ami csak a fejében létezett, ahol csak
ő és Nicky volt jelen, minden mást maguk mögött hagyva; és
akkor Nicky megkérte, hogy ismételje meg, amit mondott. Erre
a pillanatra gondolva izzadni kezdett a tenyere, a rózsa kicsit lejjebb
csúszott a kezében, a tüskék megszúrták. A kocsifelhajtó
szélére tette a virágokat.
Nagyon sok idő volt még az uzsonnáig. Amit persze itt estebédnek
hívtak.
Felnézett a hatalmas házra, az egyik ablak mögött egy alak
villant fel, aztán megint eltűnt. Sarah elfordult, inkább az ösvény
felé vette az irányt, amely hátulról, a zsindelytetős garázs
felől kerülte meg a házat. Elérte a tiszafasövénybe vágott kaput,
és bement a templomkertbe.
A rétek által övezett kert szélén sírokról leszedett, régi virágokat
égettek. A hamu még mindig füstölt, és egy selyemvirág
fakó szára állt ki a kupacból, a szirmai megfeketedtek.
Sarah továbbment a kavicsos gyalogúton. A templom előtt
megállt. Besurrant az előtérbe, benyomta a súlyos tölgyfa ajtót.
Itt bent nem érződött a délutáni meleg; a karját hűvös levegő
csapta meg. Beült az egyik hátsó padba, koncentrált, hátha a vastag
falú épület nyugalma benne is szétárad; hagyta, hogy a csend
átjárja, és enyhítse a lelkében kavargó, furcsa érzést.
Itt, a templomban aztán még inkább elfogta az aggodalom.
Nagyot sóhajtott.
Valamit mondania kellene. Igen, ezt kellene tennie. Megpróbálta
elképzelni, ahogy szavakat formál.
A néma templomban üldögélve a torkában érezte a fájdalmat.
Megrémült, megdörzsölte a szorító kín helyét. Az izmai megfeszültek,
szaporán, felületesen lélegzett. Megpróbált megszólalni,
a levegőbe beszélni. Csak ziháló hang jött ki a torkán.
Évek óta nem tapasztalta ezt; akkoriban hónapokig képtelen
volt megszólalni, és ha beszélni igyekezett, minden alkalommal
rettegett a fájdalmasan összeszoruló torka miatt – félt, nehogy
teljesen elzáródjon a levegő útja. Egy hetet töltött a gyerekkórházban,
de ez csak rontott a helyzeten. Az orvosok nyugtatókat
adtak neki, nem csoda, hogy állandóan aludt. Aztán a családdal
kempingezni mentek. A nap melegen sütött, ő végre felülhetett
és olvashatott, és miután hazatértek, egy másik helyre költöztek.
Már nem volt olyan rossz a helyzet.
Most felállt, a keze még mindig az elszoruló torkára fonódott.
Egyszerűen képtelenség, hogy megint ez legyen. De az
utóbbi egy hétben gyakran felébredt, kelepcébe csalta a vissza-visszatérő
idő, a nyers, kérlelhetetlen múlt megint ott volt vele,
őt pedig elöntötte a bűntudat forró hulláma, szédült a félelemtől,
és megkönnyebbült, amikor mindez tovatűnt.
És most itt van ez.
Bárcsak tovább mehetne, sétálhatna az erdő felé, ki a szabadba,
ahol nem nehezedik rá ekkora nyomás!
Peter Donoghue, Sarah apja figyelte, ahogy a hallban a régi
óra elüti a tízet. Nemrég jött be kintről, mert be akarta hívni a
lányát, aztán körülnézett Colchesterék sötétedő kertjében, és
még a faluba is besétált, de sehol sem találta.
A feleségével, Patriciával inkább mérgelődtek, mint aggódtak.
Mindenki tudta, hogy Sarah szeret hosszú sétákat tenni,
főleg egyedül; ilyenkor órákra eltűnt, és kipirulva, elégedetten
tért haza. Most azonban már a kínos csendben elfogyasztott vacsora
maradékait is eltakarították. Segítettek Colchesteréknek a
mosogatásban, de Sarah még mindig nem volt sehol.
Ezért aztán Peter kiállt a kocsival, bejárta a környék útjait,
hátha valahol megpillantja a lányt. A konyhában álltak, és azt
mérlegelték, hogy értesítsék-e a rendőrséget – ami szörnyű lett
volna, mert ilyenkor minden elképzelt dolog valóra válhat –,
amikor hallották, hogy nyílik a hátsó ajtó.
Sarah éppen kibújt a szandáljából a hátsó bejáratnál sorakozó
gumicsizmák és bakancsok között. Megijedt a szülők láttán,
ahogy ott tolongtak az ajtóban. Arcára ismét pír ült ki.
– Na de Sarah! – kezdte Patricia. – Vártunk a vacsoránál. Aggódtunk
érted. Szegény Alice-nek nagyon sok gondja volt.
– Talán egy apró kis bocsánatkérés elegendő lesz – mondta
Alice. – A kárba veszett vacsora miatt.
Sarah már épp szólásra nyitott volna a száját, de meggondolta
magát. Meredten nézte az apját. Peter ekkor megragadta a
karját, és a lánya arcát fürkészte.
– Sarah, mi a baj?
– Talán megnémult – mondta Alice nevetve.
Könnycseppek gördültek le Sarah arcán.
– Jaj, ne! – kiáltott fel Patricia. – Sarah, tényleg ez a helyzet?
A hangod? Legutóbb is hetekig tartott. Figyelj, drágám, írni
tudsz, igaz? Legalább addig, amíg jobban nem leszel. Ezt meg
lehet tenni az esküvőn is, ugye?
– Már korábban is volt már erre példa? – kérdezte Alice.
– Sok-sok évvel ezelőtt, még kislány korában. Azóta egyszer
sem.
A nappaliba vezették Sarah-t. A kandallóból kihűlt hamu illata
áradt. Ralph kibontott egy üveg whiskyt. Töltött belőle egy
keveset, a poharat odanyújtotta a lánynak, de az megrázta a fejét,
és finoman eltolta a férfi kezét.
– Semmi baj, öreglány. Holnapra már biztosan a régi önmagad
leszel, és teli tüdőből énekelsz.
– Mit mondtatok, meddig tartott ez legutóbb? – dünnyögte
Alice.
– Néhány hétig. Aztán egyszer csak magától elmúlt. Ó, Sarah,
drágám, biztosan az idegeid!
Alice papírt és tollat hozott az íróasztalról.
– Na, tessék – mondta vidáman, nyugodtan –, most aztán
mindent leírhatsz, amit szeretnél. Végül is ez nem a világvége.
Ilyesmi gyakran előfordul, ha túlságosan sok stressz éri az
embert.
Bátorítón biccentett Sarah-nak, aki fürge mozdulatokkal,
nyomtatott betűkkel írt a papírra.
Alice elvette tőle a lapot, és egy pillanatra mozdulatlanná
dermedt. Tátott szájjal olvasta el újra meg újra.
– Nem lesz esküvő. Azt mondja, „nem lesz esküvő”.
– Sarah…
Patricia mozdult, hogy megölelje a lányát, de ő lerázta magáról
a kezét, és felállt. Aztán a gyűrűsujjával babrált. A karikagyűrű
koppanva esett az íróasztalra – a három gyönyörű gyémánt
hidegen villant meg a lámpafényben.
Hogyan emésztenek föl az elhallgatott szavak?
