Hogyan emésztenek föl az elhallgatott szavak?

gifford

Az elhallgatott szavak átszövik az életünket, s gyakran megesik, hogy a titkok, a szekrényben őrzött csontvázak a legrosszabb pillanatban kerülnek elő. Persze, ez önmagában közhely, s mert az, nem is vesszük komolyan, amíg meg nem érezzük a saját bőrünkön, vagy jó esetben mások sorsán nem tapasztaljuk meg hatását. Elizabeth Gifford Elhallgatott szavak című regénye ezeket a közhelyszerű igazságokat öltözteti olyan köntösbe, amely lehetőséget ad a rácsodálkozásra, s talán a szembesülésre. – írtuk a regényről.

Itt most egy fejezetet olvashatsz belőle, itt pedig megrendelheted:

1. fejezet

Derbyshire, 1981

Amikor Ralph Colchester a domb lábához ért, és megindult
felfelé, a falu irányába, fáradtan gondolt Fourwindsre, a hatalmas,
György korabeli házra, amely a dombtetőn várta őt, aztán
eszébe jutott a szobákban uralkodó káosz. Donoghue-ék is
megérkeztek, hogy a segítségükre legyenek; hallani vélte a kopácsolást
a kertből, ahol a munkások a sátrat állították fel. A késő
délutáni levegő langyosnak tetszett. A harmatos, zöld rétek
hosszan nyújtózkodtak a tökéletesen kék ég alatt.
A férfi hirtelen ötlettől vezérelve balra fordult, hogy a Draycott
Lane-en, a hosszabb úton menjen, ezen az ősi felhajtón,
amely mélyen beágyazódott a töltés és a sövénykerítés közé.
Alig volt szélesebb egy szekérnél, és a több évtizedes aszfalton a
gaz kitartóan tört utat magának két sorban, ezzel jelezve a régi
keréknyomok helyét. És ott volt a kis ház, egy kanyar mögött
megbújva; a szemben lévő töltésről egy hatalmas szilfa vastag
ágai hajlottak az út fölé.
Megállt az autóval. A ház kissé lepusztultnak tűnt. Az udvaron
néhány cementeszsák utalt az éppen folyó felújításra. Azt
hallotta, nemrég egy fiatal pár vette meg. A földszinti szobák
függönyeit még mindig behúzva találta. Talán a tulajdonosok a
városban dolgoznak, és még nem értek haza.
Felidézte a napot, amikor – még egyenruhában – nevetve
vitte át Alice-t a küszöbön. Először szinte észre sem vették a
dohos falakat, a nedves zsúptetőt. Nézték, ahogy a hold felkel
a dombok sötét sziluettje mögül, hallották a róka vonyítását a sö10
tétből. Reggel kék füst szállt fel a téli fák közül. A patak csobogásának
hangja minden szobába beszivárgott.
A kis házban csak annyi hely volt, hogy éppen elfértek egymás
közelében, és együtt lehettek. Egy fagyos, holdvilágos este
Alice sót szórt el a zúzmarás kert határa mentén, azt mondta, ez
egy régi szokás itt, vidéken, és a csillogó vonal megvédi a bajtól
a friss házasokat, de egy kicsit azért ő is tréfára vette a dolgot.
Feküdtek az ágyban, a só pedig odakint ragyogott a keményre
fagyott talajon. Alice azt mondta, hogy a körön belül mindig
nyitottak lesznek egymás irányába, mindig igazat mondanak, és
ez lesz az ő meghitt, titkos otthonuk, távol a világ zajától.
Aztán idővel jöttek a gyerekek, és velük együtt a nagyszerű
idill, amikor beköltöztek a hatalmas, György korabeli házba,
amelyet felújítottak, és az otthonukká varázsoltak. Gondosan
megtervezett évek következtek, amelyek során együtt alakították
a családi életüket.
Mostanra azonban a gyerekek elhagyták az üresen kongó
szobákat, és Ralph egy reggel ráébredt, hogy a feleségével már
nem igazán alkotnak egy párt; két ember voltak ők csupán,
akiknek időnként egybeesett ugyan a napirendje, de az életük
igencsak eltért egymástól – mint két labda, amelyek egy üres
szobában pattognak ide-oda, és csupán néha találkoznak. Ralph
állandóan az uttoxeteri ügyvédi irodával volt elfoglalva, Alice-t
pedig csak az kötötte le, hogy társadalomtudományi előadásokat
tartott az egyetemen. Este hazajöttek, zenét hallgattak, könyveket
vagy a munkájukhoz szükséges cikkeket olvastak, megnézték
a tízórás híradót, és mindig nagyon udvariasan, jó modorral
viseltettek a másik iránt.
A három fiú az elmúlt telet már nem töltötte velük, és Ralphnak
először tűnt fel, hogy milyen csendes a falu. Egyik este,
amikor kinézett az ablakon, csak bámulta a hólepte vidéket, a
kilométereken át elterülő rétek szikrázó fehérségét. A fák ágait
lehúzta a vastag hótakaró, a templom tornya sötéten rajzolódott
ki a kékesszürke égen. A csend szinte bántotta a fülét. Az ajka
szétnyílt, morgott valamit, csak hogy ellenőrizze, van-e még
hangja.
Nagyon fáradtnak érezte magát. Most még jobban letekerte
az ablakot, és a sövényekről, a fák tetejéről szálló madárdal betöltötte
az autó utasterét. Az orrát megcsapta a humusz erős,
nedves illata.
Korábban azt hitte, hogy a Nicky esküvőjével járó nyüzsgés,
izgalom majd hoz némi változást; kizökkenti őket a megszokott
kerékvágásból, olyan feladatot ad nekik, amelyet együtt kell
megoldaniuk. De őt csak arra használták, hogy végrehajtsa az
utasításokat. A legtöbbször mindössze az volt a feladata, hogy
kinyissa a csekkfüzetét.
Alig egy éve történt, hogy Nicky hazajött Fourwindsbe Sarah-
val, és bejelentették az eljegyzésüket. A szülők azelőtt is találkoztak
már néhányszor a lánnyal, ennek ellenére nem volt
könnyű eltitkolniuk meglepődöttségüket, egy pillanatig meg
sem tudtak szólalni, de aztán mégiscsak átölelték őket, azt ismételgetve,
hogy mennyire örülnek a boldogságuknak.
Természetesen Nickynek eszébe sem jutott, hogy az eljegyzéshez
gyűrű is kellene. Alice azt mondta Ralphnak, hogy talán
odaadhatná a fiúnak a Colchesterek családi gyűrűjét. Ralph elő
is vette a rejtekhelyéről. Még mindig a kicsi, piros dobozban
volt, benne az ékszerész nevével; az aranybetűk már kissé megfakultak,
belül a bársony törékeny és selymes volt.
A fiatal párnak nagyon tetszett az ötlet, hogy továbbvihetik a
családi történelem egy darabját, amely nemzedékről nemzedékre
öröklődött. Ralph anyjának eljegyzési gyűrűje, amelyet az
apjától kapott, immár Sarah ujján csillogott. Figyelte a lány
mozduló kezét, ahogy a kis kövek színesen villantak meg a
fényben.
Majdnem kikotyogott valamit.
– Tudjátok, az a helyzet ezzel a gyűrűvel, hogy… – kezdte
zavartan, nevetve. De aztán inkább csendben maradt.
Ma már nehéz felfogni azt, hogy az a valami, ami beszeny-
nyezte egy élet szövetét, miképp tudott átszivárogni annak rétegein,
erős szagot hagyva maga után, hogy aztán gyanússá, megkérdőjelezhetővé
tegyen valakit. Akkoriban, sok-sok évvel ezelőtt,
egyszerűen így mentek a dolgok. És most már túlságosan
nehéz volt megtörni a csendet, elmondani a kis hazugságokat,
elhomályosítani a szerencsétlen eseményeket, amelyek betokozódva
léteztek tovább.
Gyerekként mindig is fárasztották az anyja félig megértett,
szükségszerű kis hazugságai. „Ralph, ha valaki rosszat tesz veled,
az még nem jogosít fel arra, hogy te is rosszat tegyél vele.”
Az asszony állandóan erre tanította, komoly, őszinte ábrázattal,
puha kezét a kisfiú arcára szorítva.
Beindította a kocsit. Úgy érezte, rettentő távol van a dombtetőn
álló ház. Mindenki elkerült messzire, és mindenki csak a
saját dolgával törődött. Mindenki boldog volt. Neki is ezt kellene
éreznie. De a nyugtalansága nem akart megszűnni.
Ezt valahogy megérezte Nicky Sarah-ja – olybá tűnt, mintha
a lány rájött volna a titkára. Nagyon aranyos leányzó volt, mókás,
vidám, de akadtak pillanatok, amikor minden idegszála pattanásig
feszült. Minden ölelés elől kitért. Elnézett Ralph mellett.
A férfinak fogalma sem volt róla, hogy mivel érdemelte ki
ezt a bánásmódot, de mégis ezt kapta: finoman, de azért észrevehetően.
Sarah nem bízott benne.
Elért az autóval a kocsifelhajtó végére; a délutáni napfény elmélyítette
az előbukkanó Fourwinds téglafalának színét; a ház
előtt álló cédrusok hajladoztak a szélben. Az otthona. Úgy vágyakozott
a hely után, mintha már nem is itt lakna.

Sarah egyedül volt a vendégszobában…

Lapozz a folytatáshoz!



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!